Van még kraft a magyar zenében

Mérföldkőhöz érkeztünk a Stenk történetében: ezen a hétvégén kizárólag friss magyar megjelenésekről írunk. A We Plants Are Happy Plants új albuma remekül passzol a másnapokhoz, Barabás Lőrinc liftzenében nyomul, a Subscribe romjain alakult Useme rádióbarát popzenében nyakatekert szövegekkel, a nevét a Bartók-operából kölcsönző Duke Bluebeard pedig minimalista fészerfolkban. Ezen kívül Haumann Péter, kanapén alvások, ölelés és meleg kakaó a Hét lemezében, de az is kiderül, hogy milyen egy tízemeletes panelház tetején spanglizni.

USEME: Világvevő (4/10)

12670207 599577776866420 952971744128022421 n

Nagyon meredek húzásnak tűnt, amikor kiderült, hogy a feloszlott Subscribe után a zenekar frontembere és basszusgitárosa többedmagával új zenekart alapít nyíltan felvállalt popos hangzással. A poprock pont azért állati nehéz műfaj, mert könnyű átmenni giccsbe vagy arányt téveszteni pop- és rockzene között. Ráadásul Csongor Bálint énekes azért elég emblematikus figura már a magyar könnyűzenében, szóval egy ilyen próbálkozásnál még nagyobb a figyelem.

Bevallom, a klipes Felhővitorlás után úgy voltam vele, hogy hoppá, úgy néz ki simán lehet a hardcore hangzást popos dalszerkezettel kombinálni, de sajnos a Világvevőn a legtöbb szám nem ilyen. Lehet velem van a baj, de a dalszövegek nagy részét egyszerűen nem értem. Mintha csak egymás mellé raktak volna jól hangzó kifejezéseket és szavakat, amivel nem is lenne gond, ha lakossági popról lenne szó, de a USEME érezhetően több akar lenni ennél, mégsem sikerül egyértelműen átadni az üzenetet.

Ezt még őszintén szólva le is szarnám, ha nem lennének erős kifogásaim a zenével. Totál érezhető, hogy túl sok hatást próbáltak belegyömöszölni mindössze 11 dalba. Rádiós hardcore gépi vonósokkal (Nem vagy egyedül, ...van miért), űrdiszkós szinti,(Gondolatok kettőnk táncáról), stadionrockosan kitartott ének (Hova tartunk?). Ezek papíron még egész izgalmasnak tűnnek, de valahogy túlságosan rátelepszik az egészre, hogy ugyan érezhető a popos próbálkozás, de a zenekar azért nem akar túl feltűnően elszakadni a hardcore, metálzenei gyökereitől. Emiatt sokszor túl kiszámítható az egész, és az itt-ott becsempészett apróbb húzások az elektronikától a vonósokig nem tudják elterelni a figyelmemet arról, hogy itt nincsenek igazán jól megírva a számok, hanem pár ötletfoszlányt hallunk egymáshoz ragasztva.

Pedig akadnak biztató momentumok, a Világvevő refrénje például még kicsit nyakatekert szöveg ellenére is fasza, de a kiálláshoz csapott világmegváltó szónoklás ("te kevered az ízléssel az ízeket...") szabotálja a lehetőség, hogy hallhassunk egy rendes popdalt. Az egyébként feltűnő, hogy szinte minden dalban jól működik a refrén, Csongor Bálintnak megdöbbentően jól áll ez a stílus és tényleg komoly potenciál van abban, hogy évtizednyi ordibálás után megpróbál popénekes lenni, de ha ennyire konkrét a cél, akkor tessék felbérelni egy bevállalós, kipróbált dalszerző-producert, aki tudja hogyan kell király refrének köré rendes dalokat írni. (sajó)

Duke Bluebeard: Friend or Foe (7,5/10)

"Asszem, két éve nyáron volt az, hogy hazamentem vidékre, és kijárogattam a fészerünkbe meg a pincénkbe zenélni, meg csak úgy eltűnni a világ elől. Emésztgettem magamban az elmúlt évem, meg ilyenek. Akkor nagyon arra voltam rápörögve, hogy minimal folk vonalon alkossak valamit" – mesélte Á.D. Lukács a most megjelent bemutatkozó nagylemezéről a Keret blognak, amivel tényleg minden fontosat elmondott az albumról. A debütlemezen végig egyszálgitáros dalok sorakoznak, kevés extra gitársávval, meg némi vokállal, ami nemcsak a kívánt letisztultságot hozta meg a kilenc dal számára, hanem egyúttal baromi egységes hangulatot is teremtett az anyagnak. És hogy milyen ez a hangulat? Pont olyan elvonulós, mint a dalok születési körülményei, amik olyan valószínűleg mindenki számára ismerős szitukról szólnak, mint a kanapén éjszakázások, a részeg cseverészések, a meg nem valósult külföldi utak, a közös ágyon nyomorgás valakivel, stb. De ahogy ezeket sorolom, úgy érzem, mintha elbagatellizálnám ezek jelentőségét, és megerőszakolnám a dalokat, úgyhogy maradjunk inkább annyiban, hogy az album számai _emlékekről_ szólnak, márpedig ilyenekből valószínűleg mindenkinek van egy pár. A Friend or Foe-val éppen ezért könnyű azonosulni (hiába nem a mi életünkről szól), és éppen ezért könnyű szeretni is. A Lone Waltz Records (ahol ez az anyag is kijött) időről időre magabiztosan áll elő megbízható minőségű, rokonszenves produktumokkal, ami alól a Duke Bluebeard-debüt sem kivétel, sőt, nagyon szépen illik a sorba. Azt hiszem, ha egyszer majd elkészül a nagy, díszdobozos Lone Waltz multipack, szinte biztosan be fogok ruházni rá. (kovács d.)

We Plants Are Happy Plants: Fields of the Goddess (6,5/10)

We-Plants-Are-Happy-Plants-–-Fields-of-the-Goddess

Kicsit meglepődtem, amikor láttam, hogy a We Plants Are Happy Plants nem csak létezik még, de kiadott egy új albumot is, ami ráadásul nem is csak egy szimpla nagylemez, hanem a produkció mögött álló Bergmann Péter filmzenéje Terence McKenna életműhez. Erről a Recorderen egyébként nagyon részletesen lehet olvasni, mindenképpen érdemes.

A WPAHP még a french electro Budapesten is igen aktív felfutásának idején tűnt fel, de Fields of the Goddess már tényleg csak icipici nyomokban emlékeztet arra a korszakra. Valamennyire nehéz helyzetben vagyok, mert lehet szimpla hétköznapi zenehallgatós állapotban ez a bő tíz dal (azért bő, mert az albumot záró 17 perces Tao akár egy külön EP is lehetne) nem igazán tudna lekötni. Ebből a szempontból hasznos, hogy a heti lemezmegjelenések keddről péntekre kerültek, mert szombaton, jó másnaposan az előző estétől az ember tűrőképessége sokkal alkalmasabb a lassan építkező, történetmesélő és hangulatkreáló zenékre, mint általában. Legalábbis nálam így van. Ezért a saját magam meglepetésére is egy fél napon keresztül csak ez a lemez ment a háttérben, mert van benne valami kellemesen megnyugtató, hogy a legrosszabb fizikai és szellemi állapothoz is képes pluszt nyújtani. Egyedül az albumot nyitó She Created the Doort nem bírom elviselni, egyszerűen idegesítő a vokálként használt robothang és az alá rakott meseszerű alap. Ezen kívül nincs igazán semmi gond, a lemez főleg a második felétől teljesedik ki igazán, amihez meglepően jól illeszkedő lezárásként egy 17 perces szám. Persze ha mondjuk a tömegközlekedésen vagy munkában hallgattam volna, lehet elintézem 5/10-zel és megyek tovább. (sajó)

Barabas: Elevator Dance Music (6/10)

Valami egészen nagy dolgot vártam a három év után új szólóalbummal jelentkező Barabás Lőrinctől, aki trombita mellett a produceri és zeneszerzői feladatokat is magára vállalta a lemezen, de egész végig olyan érzésem volt, mintha nem igazán tudná megtalálni két feladat közti tökéletes átmenetet. Azok a számok egyszerűen jobban működnek, ahol nincs nagyon túlbonyolítva az elektorinka és Barabás trombitál szinte végig (PR, Kek, Optik). Ezen kívül viszont képtelen vagyok elhessegetni azt az érzést, hogy ezeket a számokat inkább egy hobbi producer írta, mint egy évtizedek óta elektronikus zenével foglalkozó szerző, akinek a kisujjában van az egész. Persze tök jó, hogy Barabás nem egy százezredik deep house lemezt rakott össze fúvós kísérettel, de azért mondjuk az Edgy még így erős aránytévesztés a trance-es, prog house-os húzásra rakott szétmaszatolt trombitával. Itt viszont legalább még van némi hangszeres díszítés, mert sajnos a dalok többsége inkább olyan, mint amikor valaki előkaparja az első Abletonban kreált zenéit, kicsit kipofozza, korszerűsíti és kész is van egy fél lemez. Pont Barabás Lőrinctől vártam kicsit több újítást, progressziót, kísérletezést, mert az nekem nem elég, hogy ha nem látom az albumon a trombitás nevét, akkor meg nem tudnám mondani, hogy ezeket a számokat ő csinálta. (sajó)

Berriloom: Discontinuous Man (8,5/10)

A Berriloom mögött álló Déri Ákos nem szereti különösebben a hazai énekes-dalszerzők produkcióit. Azt mondja, hogy a naplószerűségük miatt túlságosan az előadó személyéről szólnak, miközben a daloknak (szerinte) nem magyaráznia kellene az adott előadót, hanem sokkal inkább takarnia. "Úgy értem, hogy például Haumann Péter manapság már saját magát játssza el a színpadon. Megy a darab, és belép a színpadra Haumann Péter Kossuth-díjas színész. Akármilyen szerepről is van szó. Na ugyanez van a dalszerzőknél is. Sokkal jobb lenne, ha a zene vinné el az előadást. Vagy nem tudom. Ez tök jó a technóban, a drone-ban, vagy bármiben, ahonnan ez kimarad" – mesélte nekünk is. És bár a Discontinuous Man távolról sem techno-lemez, abban a minőségében mégiscsak valami hasonló képződmény, hogy tényleg keveset tudunk meg az alkotóról. Vagyis nagyon sok impulzust kapunk tőle, mégis kevés konkrétumot ad a kezünkbe.

Az egész album nagyon koherens, nem 11 egymástól teljesen független szám van egymás mellé pakolva, amit nagyjából csak a szerző személye köt össze, hanem egy teljes gondolatiságra vannak felfűzve a dalok, ami a zenében és a szövegekben egyaránt jelen van. A Discontinuous Man nagyon fegyelmezetten van alávetve a diszkontinuitás témájának és dilemmáinak (amiről Ákos nálam sokkal részletesebben és hitelesebben tud beszélni), így a dalszövegekben a vallási rituálék, prédikációk és régi népi ráolvasások mellett az erőszak és a bűn alakzatai is megjelennek, illetve hatással voltak rájuk filmek (Paul-Thomas Anderson, Ulrich Seidl, Yorgos Lanthimos stb.), továbbá olyan szerzők, mint Georges Bataille, Vlagyimir  Szorokin, Roland Barthes és Sarah Kane, aki az utolsó dal címében is visszaköszön például. Pár éve a FACT magazin "az alternatív Eurovíziós Dalfesztiválja" kapcsán az egyik Berriloom-számról azt írta, hogy olyan mint egy ölelés és egy forró csésze kakaó egy elcseszett nap végén. Ha most nekem is egy hasonlóan hülye példával kellene előállnom, azt mondanám, hogy a Discontinuous Man olyan, mintha a Notwist és az Atlas Sound együtt játszana, miközben egy az élet értelmetlensége miatt behubertuszozott Brian Molko énekelne, amivel a blőd példák szerelmeseit bizonyára kielégítem, a saját szándékaimat viszont jóval kevésbé, mert a lemez legnagyobb erénye, hogy nem valami szerencsés véletlen szülte, hanem épp a fegyelmezettség kohéziója fogja időtállóan össze. (kovács d.)

RobotDeck: Felhőgép (8/10)

Valami nagyon éledezik a magyar hiphopban, legalábbis erre utal RobotDeck új lemeze. A rengeteg közreműködőt felvonultató (Sör és Fű, Mulató Aztékok, Lusta Bítek, Gazsi Rap Show és még sokan mások) album az egyik legmonumentálisabb munka, amit Magyarországon cloud rap műfajban csináltak. A 21 dal közül akad pár gyengébb darab (Lélekbulvár, Rószaszín szivárvány, Nyugatvég), de ezeknél is inkább csak az a zavaró, hogy a közreműködők szövege vagy előadásmódja még a barkács cloud raphez képest is lehangolóan gyenge, ötlettelen, esetleg tele van kínos kecskerímekkel.

Azért ez még mindig jó arány, hiszen a többi dal kifejezetten izgalmas, a Hol van a pénzem?-ben Gazsi Rap Show hozza a rá jellemző szétesettséget, a Passz olyan, mint egy 10 emeletes panel tetején eltolt méretes spangli, de a legérdekesebb az El Tántorító, ami olyan, mintha Bodega Bamz New York helyett Káposztásmegyeren nőtt volna fel. Szintén jó hallani, hogy általában a grime-os, basszusnehéz alapokra szövegelő TheShowCrew-nak kifejezetten jól áll ez az úszós, éteri zene vagy a Körről körre pszeudo-értelmiségi namedroppingolása Schrödingertől Nietzschéig. A Felhőgép egy remek példa arra, hogy igenis van progresszió a magyar hiphopban csak ezt nem a Youtube ajánlórendszerében kell keresni, hanem RobotDeck és holdudvarának környékén. (sajó)

Ne maradjon le semmiről!