Hát ez a Télapó már meg sem próbálja letépni a fejünket?

A világ legjobb koncertzenekara szinte hazajár Magyarországra, és eddig képtelenek voltak hibázni, pedig minden okuk meglett volna rá. Eddig. Mélabús beszámoló a Slayer koncertjéről a Volt Fesztiválon.

Tulajdonképpen nem is olyan meglepő, hogy a világ legjobb thrash metál együttese – vagy sokak szerint egyszerűen csak a világ legjobb együttese – holtpontra jutott. A magyar közönségnek eddig szerencséje volt, mert akármilyen bajok is nyomasztották éppen a zenekart, a koncerteken valahogy soha nem látszott ebből semmi – de most, a Volt fesztiválon megtört a varázs.

Nehéz megmondani, hogy a gondok a dobcucc mögött vagy a gitáros posztján kezdődtek, vagy ennél is kevésbé megfogható a probléma. Akárhogy is, mindkét ügyben csupa olyan hírt lehetett hallani, amibe jobb volt egy rajongónak inkább bele sem gondolnia, legalábbis ha nem akarta, hogy a bálványai úgy dőljenek össze, mint '56-ban a Sztálin-szobor.

Mert milyen képet mutat az az amúgy épp kompromisszummentes őszinteségéről, megalkuvások nélküliségéből felépült Slayerről, hogy a hírek szerint a legpitiánerebb módon vesztek össze a pénzügyeken a legendás dobossal, Dave Lombardóval, és – úgy tűnt – a rohadt anyagiak fontosabbak voltak a művészi és más magasztos érdekeknél, a nem is olyan rég a dobcucc mögé visszaült Lombardót pedig úgy dobták ki, hogy neki nem is igen szóltak róla? És a Jeff Hanneman halálakor született nyilatkozataik? Amikor az alapító gitáros belehalt abba, hogy nem zenélhetett – miután egy pókcsípés miatt évekig nem tudott gitározni, halálra itta magát –, Tom Araya énekes és Kerry King gitáros előbb olyasmiket mondtak, amikből kiderült, eleve nem is nagyon tudták már egy ideje, mi van egykori bajtársukkal, aztán be is vallották, hogy ha nem muszáj a zenekari ügyek miatt, tényleg nem keresik egymás társaságát.

Hát ebből nem pont egy olyan metálegyüttes képe rajzolódik ki,

Pedig a Slayer annak idején, nem is olyan régen még ilyen volt.

De mivel a legnagyobb zsenik sokszor, sőt pár kivételtől eltekintve mindig a legnagyobb seggfejek, mindettől nem volt olyan nehéz eltekinteni, mindaddig, amíg a zene megmaradt olyannak, amilyennek már harmincöt éve szereti őket a világ jobb ízlésű fele. Bár a lemezeik a pont 2001. szeptember 11-én megjelent, God Hates Us All (Isten gyűlöl mindnyájunkat) című album óta a legkevésbé sem helyezték új alapokra a banda világát a túl sok töltelékszámmal és túl kevés emlékezetes riffel, azért igazán gyenge eresztéseik sem voltak.

Még az olyan kevésbé erős próbálkozásokat, mint a Christ Illusion is simán lehetett végtelenítve hallgatni, az egészen sok fogós dalt felmutató, már Hanneman nélkül felvett Repentlessről már nem is beszélve. De mindeközben is a Slayer maradt a világ legjobb koncertzenekara, amiről 1994, az első pesti koncert óta a magyar közönséget is olyan sokszor meggyőzték, hogy a kényeztetés szinte már arcpirító volt – akadt olyan év, amikor kétszer is felléptek nálunk. És eddig egyszer sem volt olyan, hogy ne tépték volna le a fejünket.

A God Hates Us All után a PeCsában mutatták meg, milyen az a Slayer, ami tizenegy év után nemhogy visszanyerte minden régi erejét, de talán jobb is, mint a kezdetek óta bármikor, és ezt pár év múlva úgy ismételték meg ugyanitt, mintha egy percet sem öregedtek volna. A Reign in Blood ürügyén szervezett turnén egy az egyben lejátszották a műfaj megkerülhetetlen alaplemezét, a végén, a Raining Blood alatt egy brutális véresővel (ami alól csak Kerry King állt félre diszkréten). 2011-ben az Arénában azzal döbbentettek meg mindenkit, mennyivel nagyobbat üt a közepes World Painted Blood élőben, mint lemezen, Tokajban, pár hónappal később pedig azzal tudtak újat mutatni, hogy csak a leggyorsabb számaikat vették elő a fesztiválokon megszokott best of helyett, és a vihar miatt hamarabb véget ért koncert is úgy megizzasztott mindenkit, hogy eső nélkül is pont ugyanolyan csatakosak lettünk volna. Akármilyen volt az új lemez, akárki ült a dobok mögött, a közönségből mindig úgy tűnt, nincs semmi gond, még akkor is, amikor a Cannibal Corpse gitárosa, Pat O'Brien segítette ki őket, aki úgy állt egy helyben másfél órát a színpad szélén, hogy egy tetszőlegesen kiválasztott reflektort is izgalmasabb volt nézni, mint őt.

Úgyhogy különösebb hurráoptimizmus nélkül is azt lehetett hinni, három év kihagyás után megint úgy érkeznek majd hozzánk, ezúttal Sopronba, mintha tényleg lehetetlen lenne akármilyen homokszemet is a tökéletesen működő gépezetbe juttatni. Pláne, mivel a dobosbalhék után már megint, ki tudja már, hányadszor, visszatért a zseniális Paul Bostaph, akit kevésbé szokás szeretni, mint Dave Lombardót, pedig az ő halálosan pontos és precíz, maximálisan alázatos dobolásánál sokkal izgalmasabbak Bostaph témái, amelyek összetettségük és fantáziadússáguk miatt abszolút egyenértékűek tudnak lenni Kerry King vagy annak idején Jeff Hanneman bármelyik riffjével.

És a Volton tényleg Bostaph lett a nap hőse. Nem is csak azért, mert – ilyen értelemben szerencsére – nem sikerült igazán tökéletesre a hangosítás, és a dob valamivel nagyobb súllyal jelent meg a megszokottnál a néhol kicsit kásás gitárok és a majdnem teljesen hallhatatlan basszus kárára. De azért is, mert Bostaphot tényleg öröm volt nézni (bár nemigen látszott ki a tamok mögül) és pláne hallgatni, főleg azokban a számokban, amikhez ő írta a dobtémákat: ezen a koncerten úgy tűnt, a Repentless című lemez legjobb része valójában a dobsáv, még ha ez elsőre nem is feltétlenül tűnt fel.

Más kérdés, hogy egy elég értelmetlen döntés miatt Bostaph nemigen tudta azokat a számokat ütni, amiket vele vett fel a Slayer, mert az új lemez harmada mellett összesen egy ilyen dalt, a God Hates Us All Grammyre is jelölt „címadó” számát, a Disciple-t játszottak csak, az összes többi szám Lombardo-korszakos régiség volt, az 1983-as debütalbum, a Show No Mercy feltűnő túlsúlyával, meg az egyetlen, szintén lombardós Hate Worldwide-dal a 2009-es lemezről. Erre a setlistre nehéz bármi olyasmit mondani, amiben a fantázia szó fosztóképző nélkül szerepel. Ami még nem is lenne olyan nagy baj, hiszen nemigen van olyan koncert, amiről ne hiányolná a közönség túlnyomó többsége a saját kedvenceit – még az előző napi Iron Maiden után is többen felháborodtak, minek ennyi új számot játszani, hiába volt benne már a turné nevében is, hogy lemezbemutató –, de az már jóval nagyobb gond, hogy ugyanez igaz volt az egész koncertre is.

Pedig igazán jól kezdődött: ahogy ez a négy, minden sztárallűrtől mentes fickó, köztük a joviális Télapóvá hízott és szakállasodott, tömeggyilkosokról, háborús bűnösökről és a Sátánról szóló számaihoz képest mindenképpen meglepően kedves mosolyú Tom Araya énekessel, a lehető legegyszerűbben, minden füst és misztikum nélkül csak felsétáltak a színpadra, és rögtön a Hanneman emlékére írt és róla is szóló Repentlesszel nyitottak.

Annyira, hogy még az sem volt zavaró, amikor a következő Disciple-ben itt-ott nem sikerült eltalálni egy-egy ének- vagy gitárdallamot, ettől legalább kapott egy kis egyéniséget a koncert, végül is ez is volt olyan egyedi, mint amikor Bostaph cifrázott egyet a Mandatory Suicide Lombardo-féle dobtémáján, vagy a Raining Blood bevezetőjén.

De aztán szép lassan eltűnt minden egyediség a színpadról. Persze, ezek egytől egyig tökéletes számok, legyen szó akár a Show No Mercy még erősen Iron Maiden-hatású és kevésbé mélyre hangolt riffjeiről, akár a Reign In Blood vadászgép-gyorsaságú mesterműveiről. És persze, minimum három zseni állt a színpadon, a műfaj legnagyobbjai, és az azóta állandó taggá előlépett Exodus-gitárossal, Gary Holttal sincs az ég adta világon semmi probléma. Sőt, az igazat megvallva Holt olyan szemfájdítóan gyors és laza csuklóval játssza Hanneman (meg már a saját) szólóit, mintha egész életében semmi mást sem csinált volna, és tényleg öröm nézni, ahogyan Kerry Kinggel adogatják egymásnak a szólókat és a verzéket.

Mégis pont az ilyen koncertekre találták ki azt a szót, hogy hakni, azzal együtt persze, hogy hakni és hakni között is van különbség, a Slayer pedig, ha van olyan, abból is csak legmagasabb minőségre képes. Amikor alig lehet észrevenni a különbséget a máskor sem túl bőbeszédű, de felszabadult és mosolygós Araya meg aközött a frontember között, aki talán azt sem tudja, melyik országban játszik éppen, viszont egyáltalán nem is érdekli. Meg amikor a közönséggel való kommunikáció szinte teljes hiánya – az egy-két kötelező kört („Jól érzitek magatokat?”) leszámítva – épp csak egy kicsit tűnik unottságnak, de azért egy kicsit annak tűnik. Amikor az eddigi magyar koncertekkel ellentétben

– leszámítva persze, hogy újra hallottunk a világ legjobb számai közül néhányat. De aztán a kegyelemdöfést az adta meg, amikor a kegyetlenül rövid, szűk nyolcvan perc után Araya közölte, köszöni, hogy velük töltöttük el a szabadidőnket, majd minden ráadás, meghajlás vagy pacsi nélkül levonultak, és mire kettőt pislogtunk, a roadok már el is kezdték szétkapni a színpadot.

Olyan hakni volt a Slayer soproni koncertje, amiben tulajdonképpen nem volt semmi, a szó szoros értelmében hibának nevezhető dolog. És ami ezzel együtt is simán nevezhető az év csalódásának. Arról már nem is beszélve, milyen érzés azt látni valakinek, akinek tizenéves kora óta a Slayer jelenti „a” zenét, hogy pár órával utánuk még a Prodigy is sokkal jobban élvezi és éli a koncertet, mint ahogyan Arayáék nem tették. Milyen világ az, amiben bármilyen összehasonlításból a Slayer és a Prodigy közül az utóbbi jön ki győztesen?!