Soha rosszabb szombat estét!

A Sziget szombatja ismét telt házat hozott: a Muse nagyszínpados fellépésére az összes jegy elkelt, a zenekar parádés szuperprodukcióval hálálta meg az érdeklődést. A Sigur Rós kozmoszrockja nehezen találta meg a helyét a naplementében, viszont Roisin Murphy látszólag szétesett produkciójának is volt üzenete: menjünk mindannyian a picsába! 

Muse @ Nagyszínpad 8/10

Megmondom őszintén, kocamuse-os múltam van. 2006 előtt egyáltalán nem ismertem a zenekart – illetve szemellenzősen elutasítottam őket, mert mindenki azt mondta, hogy olyan radioheades, én meg azt a nyünnyögést nem eszem –, és a Black Holes & Revelations album kellett ahhoz, hogy nagy duzzogva meghallgassam, mit tud ez a három brit. Aztán láttam, hogy nyünnyögésre ők is hajlamosak ugyan, de azért ez inkább jóféle dallamos stadionrock, rögtön visszamenőleg bepótoltam az összes albumot, a Black Holes & Revelations meg azóta is rendszeresen megfordul a hallójárataimban.

Persze ezek után vártam a következő albumot, mint egyszeri digitálisaláírás-feltaláló a szabadalmi bejegyzést, és elég nagyot csalódtam a 2009-es The Resistance-ban, de pláne a 2012-es The 2nd Law-ban. A rockos hangzás háttérbe szorult, lett helyette túldíszítettség meg Matt Bellamy fullba tolt áriázása, na mondom, ezekből tényleg Radiohead lesz még a végén. Aztán a tavalyi Droneson visszataláltak magukhoz (meg kicsit a Queenhez, ami egyáltalán nem állt rosszul nekik), és bár a nagy kedvenc még mindig a feketyelyukas album, szoros második a 2015-ös lemez. Viszont az meg konceptalbum, szóval a szombati szigetes koncert előtt megint félni kezdtem, hogy rendes rockzene helyett Bellamyék majd arra törekednek, hogy a teltházzal megértessék az ő művészi víziójukat. Aztán a félelmem rögtön az első pillanatokban el is oszlott, mert a Muse megmutatta, hogyan kell kezdeni egy szigetes koncertet:

A Psycho zakatolása a legjobb dolog, ami a zenekarral történt az elmúlt tíz évben; tökéletes nyitószám egy fellépéshez, alaphang egy jó koncerthez. És ez a jó koncert többnyire összejött – a konceptalbum felét lejátszották, de jól vegyítették a régebbi albumok tempósabb számaival, a Black Holesról is volt négy (a teljes setlist itt megtekinthető ). Azért csak többnyire, mert két ponton leült a produkció: szerintem a The Globalist lassú felvezetése túl hosszú koncertre, a Drones címadó dala (ami gyakorlatilag gregorián ének) pedig tömegoszlató fegyver egy fesztiválon. Mindkettő a ráadásszámok előtt volt, szóval nyilván ez a belassulás tudatos lecsengetés volt (meg így a művészi vízió is megkapta a magáét), de én egy felspannolt koncerten meglettem volna nélküle. Szerencsére aztán felhangzott az Uprising és minden jóra fordult, egészen a Volt egyszer egy vadnyugat harmonikaszólamára megérkező Knights of Cydoniáig, ami közhelyes befejezése egy Muse-fellépésnek, mégsem tudok tökéletesebbet elképzelni a végére.

Tízmillió hangmérnök országa vagyunk, ezért még egy kicsit morognék a hangosítás miatt. Én egyszerű állat vagyok, nem igénylem, hogy a Supermassive Black Hole-nál óriáslufikat dobjanak rám és azt sem, hogy egy effektvarázsló valós időben bűvészkedjen nekem Muse-videoklipet a kijelzőkön, de azt nagyon is igénylem, hogy amikor bent ugrálok a tömegben, ne értsem tisztán, amikor mellettem valaki társalgási hangnemben odaszól a barátjának, hogy „azért ez lehetne hangosabbˮ. Mondjuk az is igaz, hogy a közönségénekeltetés így sokkal jobban ütött.

Ja igen, a lufik meg a real-time klip – ilyenek is voltak, meg kivetítőre úszó csillagvárosok, a zenekart fénydrótokon rángató virtuális kezek, konfetti- és szerpentinrobbanások, és persze fények, fények, fények. Valahogy úgy képzelem, hogy amikor már fél Paksot rákötötték a nagyszínpadra és a Nemzetközi Űrállomásról is látták, hol van a Hajógyári-sziget, Matt Bellamy finnyogott még egy kicsit a fénytechnikusnak: „te, az a sarok még kicsit félhomályos, nem tolhatnánk oda még nyolc óriásreflektort?ˮ

Szóval a Muse nemcsak lejátszott egy energikus rockkoncertet, de még látványos is volt, rászolgálva ezzel a renoméjukra. Ugyan a fentiek miatt nálam ezzel sem érték el a 2010-es Sziget-koncertjük színvonalát, de csak picivel maradtak alatta, és így is az idei fesztivál egyik legjobbját hallhattam. Volt sok zúzás és kevés áriázás (de az a kevés meg nagyon is kell, hiszen a Muse identitásának része), szinkronizált tömeg és szuperprodukció-hangulat – soha rosszabb szombat estét a Szigeten. (Stöki)

Bring Me The Horizon @ Nagyszínpad 2/10

Amikor egy zenekar azzal kezdi a bulit, hogy egy animációs filmben öt percen át riogatja a közönséget, de nagyon, hogy fejek fognak leszakadni és gurulni a porban, akkor egy rutinos koncertjáró menten elkezd gyanakodni, mert a Slayer vagy a Machine Head soha nem ígért ilyesmit animációban, viszont szó nélkül szétkúrta az ember agyát. Igaz, ezeket a zenekarokat jó zenészek alkotják, jó dalokat írnak, és nem lazsálnak le egy koncertet sem. A Bring Me the Horizon meg csak egy Linkin Park-utánérzés, ugrálós metál hardcore-os riffekkel és tökegyforma nótákkal, amik kb. úgy épülnek fel, hogy valami szintis alap prüntyög, aztán jön a riff, az énekes hörög egy kicsit, jön egy kiállás motherfuckers, majd a refrénben tiszta hangon nyomatja középszerű dallamokat, újabb kiállás fucking Sziget, megint hörgés, kiállás: let's tear this shit down, Sziget, szóló, hörgés, kiállás: are you with me Sziget, hörgés.

Ez másfél órán át simán az agyára megy mindenkinek, a zenészeket elnézve, nekik is. Pedig ők, a szintis/dobos szemüveges gyerektől eltekintve, aki zokniszandálban állt, nagyon elhiszik magukról, hogy most, hogy szénné varrva játszanak egy fesztiválon, már menő gyerekek lettek, és nem azok a lúzerek, akiket a gimiben mindenki kiröhögött. Pedig azok, műkemény műmájer műzenészek, ráadásul az egyik karját szénfeketére tetováltató énekes a számok nagy részében csak a verzéket énekelte (néha azt sem), a vastag, nagyívű refrének mind samplerről jöttek. Metálban playback, baszki, ide jutottunk. (sixx)

!!! @ A38 8/10

A !!!! (ejtsd: csikcsikcsik) is már visszajáró vendég a Sziget Fesztiválon, de az A38 hajón is rendszeres fellépőnek mondhatók. Nic Offer frontember a legutóbbi szigetes koncertjük után adott interjút az Indexnek, és akkor azt állította, hogy a koncert előtt semmit sem fogyaszt, a koncerten látott dolgok egyszerűen csak megtörténnek vele. Márpedig a !!!-nek két fokozata van egy koncerten: a seggrázós, és a még seggrázósabb. Ha valaki nem bírja elviselni, hogy emberek a diszkó, a punk, a zaj, és az elektronikus zene édes kis keresztmetszetében játszanak olyan zenét, amitől nagyon könnyű megőrülni azt semmi sem fogja meggyőzni. Az életre kelt madárijesztőként táncoló frontember, meg a mellé néhány beugró, nekem teljesen ismeretlen, de éppen teljes mellszélességgel guglizott énekesnő sem fogja meggyőzni. De én bírom az ilyesmit. (klág)

Sigur Rós @ Nagyszínpad 6/10

A Sigur Róst a következő helyeken érdemes hallgatni:

• szülőszoba
• elsötétített hálószoba
• világűr
• barlang
• az univerzumot körülvevő semmi, ahol nincs tér, idő, és anyag

A Sigur Róst viszont képtelenség hallgatni a lemenő nap fényében a Sziget nagyszínpadán. Az izlandi zenekart néha nevetséges, sokszor gyönyörű, de szinte mindig megterhelő zenéje totális koncentrációt igényel, amit sajnos egy fesztivál szombat estéjén viszonylag nehéz összehozni. Az sem segített, hogy a Sigur Rós azért hajlamos minden koncertből hatalmas eseményt keríteni, szimfonikusokkal, vonósokkal, ütősökkel, és egészen biztosan képzeletbeli lényekből is, most viszont összesen hárman voltak a színpadon, ezzel pedig pont az tűnt el belőlük, amiért nagyon lehet őket szeretni: hogy nem egy tradicionális rockzenekar. Lehet vonókkal betámadni a gitárt és a basszusgitárt, de a mostani felállásukban tulajdonképpen ennyi választotta el őket a Tankcsapdától. (klág)

Roisín Murphy @ A38 7/10

Oké, van egy elméletem: Roisín Murphy egyszerűen elküldött minket a picsába. Egészen sokáig értetlenül álltam szombati koncertje előtt, mert egyrészt nagyjából 3 percenként dobált magára egy újabb hülye ruhadarabot vagy maszkot, amit a földről kotort elő, másrészt legalább ekkora gyakorisággal változtatott zenei stílust. Az elektropop az ment végig, de ha úgy gondolta, egy kicsit kajabált, vagy az egyik száma befejezését sanzonként énekelte, és így tovább. Aztán a vége felé elindult az Exploitation a tavalyi albumáról, aminek a robotikus ritmusába (és a „ki is használ ki kicsodát?”-refrének után) egyszer csak elkezdte énekelni a Sing It Backet, a Moloko valaha készült legismertebb számát.

Abban a pillanatban értettem meg, hogy az egész arról szólt, hogy hiába próbál valami teljesen debil ruházatot összedobálni magára (a fináléban egy diszkógömb és egy parabola antenna keresztésének nézett ki), az emberek azt fogják elvárni tőle a koncerteken, hogy legyen még mindig a Moloko énekesnője. Legyen az, aki elénekli a Sing It Backet (ennek is milyen refrénje van: „hozzad vissza, énekeld vissza”), vagy még a koncert elején a Forever More-t, de ezzel most tulajdonképpen ki is jár jól? Mi, mert kapunk nosztalgiát, vagy ő, mert tapsvihart kap? Ki használ ki kicsodát? Egyébként a legutolsó ruháján, a zene vége után, csak a megtapsolásra felvett melósdzsekijén az állt, hogy Dominator, úgyhogy azt hiszem, hogy ő. Aztán még sört is köpködött ránk, hogy tudjuk, mennyire megvet most ezért minket. (klág)

Fran Palermo @ Magic Mirror 8 / 10

A magyar zenekarok általában a VOLT Színpadon lépnek fel a Szigeten, a Fran Palermo viszont a Magic Mirror sátort választotta, amiről szombaton kiderült, hogy tökéletes helyszín lenne a kis magyar zenekarok számára. Kellően kicsi a hely, így kevés ember is megtölti, a kifutóra felmehetnek az emberek táncolni és úgy alapvetően sokkal intimebb hangulata van az egésznek. A Fran Palermoék ugyan épp, hogy csak felfértek nyolcan (kilencen? tízen? sosem tudom követni) a színpadra, de kifejezetten klassz, táncolós, a külföldieket teljesen beindító koncertet adtak ráadásul úgy, hogy tőlük szokatlan módon most az egész zenekar teljesen egyben volt. Legyenek ezentúl magyar zenekarok is a Magic Mirrorban! Ennél hálásabb helyszín talán nincs is a Szigeten. (sajó)