Csehszlovák horrorfilm, mesebeli befejezéssel

Negyven évvel ezelőtt, 1977 januárjában jelent meg a Charta ‘77, a csehszlovák ellenzékiek politikai nyilatkozata, amely az elnyomó kommunista államhatalom emberi jogsértései ellen tiltakozott. Az aláírókat ugyan innentől kezdve fokozottan kezdte vegzálni a rendszer, mégsem volt eredménytelen az áldozatuk, hiszen a nyilatkozat megjelent a legnagyobb nyugati napilapokban is, és a Csehszlovákiára irányuló nemzetközi figyelemnek köszönhetően a perbe fogott művészek és zenészek sem kaphattak igazán szigorú ítéleteket.

Magát a nyilatkozatot alig ezren írták csak alá, mégis komoly befolyása volt a későbbi csehszlovákiai politikai életre, pláne, hogy az 1989-es „bársonyos forradalomban” a Charta több vezető aláírója is fontos szerepet játszott. Azt viszont kevesebben tudják, hogy az egész egy rockzenekar betiltásából indult.

Külön ironikussá teszi az egész jelenséget, hogy a Plastic People of the Universe normális esetben pár ezer embert érdeklő, underground rétegzenekar maradt volna, a csehszlovák hatóságok azonban világszerte ismert embereket csináltak belőlük. Ennek köszönhetően ez a kísérleti zenét játszó, kicsit sem populáris zenekar elmondhatta magáról azt, amit sok, nála jóval híresebb együttes csak szeretett volna: tényleg volt valami hatásuk a történelemre.

Kelet-Európa San Franciscója

A csehszlovák könnyűzenei élet a hatvanas évek közepéig hasonló volt a magyarhoz: a rock and roll és a beat kerülőúton, nem hivatalos csatornákon jutott ugyan a fiatalokhoz, ám így is óriási hatást gyakorolt rájuk. A Beatles és társai hatására ezrével alakultak beatzenekarok az országban, és a folyamatnak lökést adott az 1965-ben egyetemisták meghívására Prágába látogató beatköltő, Allen Ginsberg is. Őt ugyan a hatóságok hamar kiutasították az országból, de hatására még jobban terjedni kezdett az országban a szocialista erkölcsöktől idegen életszemlélet.

Az országot vezető Antonín Novotný rezsimje egyértelműen szigorúbb volt a Kádár-rendszernél, ám az elkerülhetetlen reformok halogatásával szép lassan nemcsak a közhangulatot, de az egész pártvezetést maga ellen fordította, így végül 1968 legelején mennie kellett, és Alexander Dubček váltotta a poszton. És jött a prágai tavasz: megjelent az „emberarcú szocializmus” jelszava, és a gazdaság és az állam mellett ez a kulturális élet demokratizálását is jelentette.

A rádióban megjelentek az addig tiltott nyugati zenék, szabadabban lehetett külföldre utazni, Prága pedig egy időre Kelet-Európa San Franciscójává változott, nagy számban jelentek meg a hippik, és olyan lett, mint akkoriban egy város a vasfüggönyön túl. Sőt, jöttek angolszász zenekarok is: a leghíresebb a Beach Boys három koncertje 1969-ben (Prágában, Brnóban és Pozsonyban is adtak egyet), de még '68-ban járt az országban a Moody Blues is, mely azonban koncertezni már nem tudott, hiszen pont aznap este vette kezdetét a Varsói Szerződés hadseregeinek inváziója.

A zenekart valósággal kimenekítette a brit külügyminisztérium Csehszlovákiából, de legalább a legnagyobb slágerüket, a Nights in White Satint még délután eljátszhatták a tévé (és az utókor) kedvéért a Károly-hídon. A Beach Boys pedig azt használta ki, hogy a szovjet megszállást nem követte azonnali visszarendeződés, és a viszonylagos szabadság még egy darabig megmaradt, mielőtt kezdetét vette volna a Gustáv Husák nevével fémjelzett „normalizáció”. A zenekar így még azt is megtehette, hogy a Break Away című számot Dubčeknek dedikálja, erről pedig egy fantasztikus hangulatú videó is fennmaradt, igaz, a hangsávot lecserélték benne a stúdiófelvételre.

A rockzene ellenzékben

Egy hónappal azután, hogy a szovjet tankok feltűntek, és mindennapos látvánnyá váltak Prágában, a basszusgitáros Milan Hlavsa megalapította a Plastic People of the Universe együttest, olyan amerikai zenekarok hatására, mint a Velvet Underground, a Fugs, Captain Beefheart és Frank Zappa első együttese, a Mothers of Invention, melynek egyik számcíméből a nevüket is kölcsönözték. A Velvet Underground hatása olyan erős volt, hogy John Cale mintájára egy hegedűs, Jiří Kabeš is tagja volt a zenekarnak, és hozzájuk igazolt az első cseh pszichedelikus zenekarnak tartott The Primitives Group gitárosa, Josef Janíček is.

A kezdetben jobbára feldolgozásokat játszó zenekarnak lett egy menedzsere is, egy Ivan Jirous nevű költő és művészettörténész személyében, aki hasonló, kreatív géniuszi szerepet töltött be a Plastics életében, mint Andy Warhol a Velvet Undergroundnál. A Magor (csehül kb. Bolond) becenéven ismert Jirous volt az is, aki rábeszélte a Prágában tanuló kanadai diákot, Paul Wilsont, hogy legyen a zenekar énekese, és segítsen lefordítani a szövegeket csehről angolra.

A Husák-rendszer normalizációja közben a kulturális életet sem kímélte: a cenzúra fojtogatni kezdte az akkoriban világhírű alkotásokat kitermelő cseh filmipart, bezárták a legnépszerűbb rockklubokat, újra nehezebb lett hozzáférni a nyugati zenékhez, és a zenekarok is csak engedély birtokában koncertezhettek. Miközben a csehszlovák zenekarok többsége (így a legnépszerűbb, az Olympic is) hajlandó volt kompromisszumokra a fennmaradása érdekében, a Plastic People of the Universe semmilyen engedményre nem volt hajlandó, ugyanazt a dekadens és határokat feszegető zenét játszották, mint addig. Be is vonták az engedélyüket, és 1970-től csak amatőr zenekarként folytathatták tovább.

Ha magyar párhuzamot akarnánk keresni a Plastic People of the Universe-szel, nem találnánk: a prágai tavasz szabad légkörének köszönhetően a csehek egy rövid időre szinkronba kerülhettek a poptörténelemmel, és olyan zenekarok is elterjedhettek náluk, mint a már említett Velvet Underground, melyről nálunk akkor még a kutya sem hallhatott. A Plastics talán a Kex nyughatatlan és kreatív polgárpukkasztása és a Syrius merész kísérletezése keverékeként írható le, de komolyabb angolszász underground hatásokkal és punkosabb attitűddel.

Fontos viszont, hogy a Plastics nem politizált a szövegeiben, egyszerűen a nonkonformista hozzáállásuk és külsejük (hosszú haj!) miatt érezte veszélyesnek a rendszer. Az amatőr státus esetükben azt jelentette, hogy nemcsak nem léphettek fel nyilvánosan, de még hangszereket is bajosan tudtak szerezni, ezért a műszerész végzettségű Janíček például maga épített erősítőket. 1972-ben Wilson kilépett az együttesből, érkezett viszont a jazz-szaxofonos Vratislav Brabenec, és a zenekar innentől már csak saját dalokat játszott, cseh nyelven.

Negatív társadalmi következmények

Mivel a Plastics hivatalosan nem koncertezhetett, találékonynak kellett lenniük: vagy magánrendezvényeken (például esküvőkön) léptek fel, vagy gerillakoncerteket hirdettek meg, vagy pedig Jirous kapott engedélyt művészettörténeti előadásokra, melyek furcsa módon mindig átfolytak egy Plastic People of the Universe-koncertbe, így egy idő után a hatóságok az ő engedélyét is bevonták.

1973-tól a zenekar már tényleg a föld alá kényszerült, miután a kultúrpolitika „morbidnak” bélyegezte a dalaikat, és úgy találta, a hallgatásuk „negatív társadalmi következményekkel járna”. Pedig az együttes ekkorra találta meg az igazi hangját: Brabenec avantgárd jazzes szaxofon- és klarinétjátéka, Kabeš hegedűje, a cseh népzene és pszichedelikus rockzene sajátos keveréke mind jelen volt a dalaikban, melyekhez a szövegeket egy Egon Bondy nevű, illegalitásba kényszerült költő írta. 1974-ben első lemezanyaguk is elkészült, de megjelenni csak Franciaországban jelenhetett meg négy évvel később.

A Plastics zenéjét hallva tényleg nehéz elhinni, hogy lehettek ennyire buták a kommunista kultúrpolitikusok,

Ahogy azt Brabenec nyilatkozta utólag: „Ha békén hagytak volna bennünket, magunktól eltűntünk volna egy idő után, mint ahogyan tette azt sok más zenekar. Az, hogy ők maguk duzzasztották ezt ilyen üggyé, egy hiba volt a forgatókönyvükben.”

Merthogy az évtized derekától sűrűsödni kezdtek a konfliktusok az állambiztonságiakkal, azaz az StB-vel: az együttes addigra már ki volt tiltva Prágából, ezért vidéken, eldugott házakban tartottak koncerteket, a helyszín pedig szájról szájra terjedt, hiszen addigra a Plastics koncertjei már ellenzéki happeningekké is váltak. Ilyen lett volna egy koncert České Budějovicében 1974 tavaszán, ahová több száz fiatal próbált eljutni, ám a rendőrség is éber volt, és lekapcsolta őket, mielőtt a helyszínre értek volna. A koncert elmaradt, többeket összevertek és börtönbe csuktak, másokat kicsaptak az iskolájukból.

Válaszul Jirous meghirdette „a második kultúra” fesztiválját: a második az ő értelmezésében a hivatalostól eltérő, tiltott kulturális élet volt, és több ilyen, természetesen nem meghirdetett eseményre is sor került, melyen a Plastics és egyéb underground zenekarok (mint a fenti videón látható DG 307) léptek fel. A másodikat 1976 februárjában tartották Bojanovicében, mely után a belügy lecsapott, 27 embert letartóztattak (főleg zenészeket és a közvetlen körüket), házkutatásokat tartottak, elkobozták az együttes felszerelését, és kiutasították az országból a zenekarral még mindig baráti kapcsolatot ápoló Paul Wilsont.

A zenészeket a közrend szervezett megzavarásának vádjával állították bíróság elé, és ez volt az az ügy, amely végül életre hívta a Charta ‘77-et. Jirous ugyanis összebarátkozott egy Václav Havel nevű, ellenzékbe szorult drámaíróval, akinek csak szamizdatként terjedhettek az írásai, de a prágai irodalmi életnek még mindig központi alakja maradt. 1976 szeptemberében a bíróság Jiroust 18, Brabenecet 8 hónap börtönre ítélte, és két, máshol játszó zenész is börtönt kapott.

Majd a művészek megmutatják a politikusoknak

A Havel, valamint Jan Patočka és Jiří Hájek vezette értelmiségiek nyilatkozata, a Charta '77 az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, a Helsinki záróokmány és az emberi jogok csehszlovákiai megsértése ellen tiltakozott, és élénk figyelmet váltott ki külföldön. Odahaza csak 243-an írták alá, és a közvélemény nagy része a csehszlovák pártsajtó dühödt ellenkampányából értesült a létezéséről: az aláíróit árulóknak, imperialista ügynököknek és nemzetközi kalandoroknak bélyegezték, az államilag elismert művészek egy része (például az énekes Karel Gott) pedig „anti-Chartába” tömörültek.

A nyilatkozat aláíróit persze rendszeresen zaklatták, a filozófiaprofesszor Patočka bele is halt egy maratoni hosszúsági rendőrségi kihallgatásba. A Plastic People of the Universe tagjait is kitüntetett figyelem övezte: „Nem voltam túl fontos figura, de '82-ig 1200 oldalas aktát állított rólam össze az StB, és heti háromszor hallgatott ki” – mondta Brabenec két éve a Hvg-nek, de nemcsak őt, a zenekar valamennyi tagját rendszeresen kihallgatták, esetenként bántalmazták is, fenyegették és megfigyelték. Ivan Jiroust például ötször csukták le, és összesen nyolc és fél évet töltött rács mögött, egy vidéki ház pedig, ahol 1981-ben felléptek, nem sokkal később porig égett, és mindenki számára világos volt, hogy az StB állt a gyújtogatás mögött.

Az együttes még így is létezett, és készített felvételeket, de Brabenec végül nem bírta tovább az állandó zaklatást, és a feleségével 1982-ben Kanadába emigrált, ahol kertészkedésből élt, a zenekar felvételei pedig másolt kazettákon terjedtek odahaza és külföldön is. A nyolcvanas évek második felében aztán az enyhülés Csehszlovákiát is utolérte, és a Plasticsnak is megengedték a hatóságok, hogy visszakapják az engedélyüket, egyetlen feltétellel: ha megváltoztatják a nevüket.

Ebbe nem minden tag ment bele, ezért a zenekar 1987-ben feloszlott, Milan Hlavsa pedig Pulnoc (Éjfél) néven alapított új együttest, Janíček és Kabeš részvételével, amely 1989-ben Amerikában is turnézhatott, ahol valósággal ünnepelték a zenekart. Még ugyanabban az évben a rendszer megbukott, győzött a bársonyos forradalom, melynek a vezetője, Václav Havel köztársasági elnök lett, Jiroust pedig december 2-án ismét kiengedték a börtönből, de ezúttal végleg.

Havel több egykori chartás, rockzenész ismerőse is hivatalt kapott az új rendszerben, és ezek egyike bálványukat, Frank Zappát is meghívta Prágába 1990 januárjában, aki rögvest összebarátkozott az új elnökkel, és megbeszélték, hogy ők, a művészek megmutatják majd a politkusoknak, hogy is kellene politikát csinálni. Havel még egy tanácsadói pozíciót is felajánlott Zappának – aztán nem sokkal később az akkori amerikai külügyminiszter, James Baker is Prágába érkezett. Neki a felesége, Susan történetesen a trágár dalszövegek ellen kampányoló amerikai szülői szervezet vezetője és egyben Frank Zappa személyes ellensége volt, és ugyan sosem derült ki, Baker miről beszélt Havellel, de a látogatása után a cseh kormány végül elállt attól, hogy alkalmazza Zappát.

Ugyanabban az évben egy másik rocklegenda, Lou Reed is Prágában járt, ahol Havel elvitte egy koncertre, ahol a Pulnoc játszott Velvet Underground-számokat, és a színpadon csatlakozott hozzájuk a meglepett és meghatódott Reed is. Sőt, a Pulnoc volt ugyanabban az évben a húsz év után egy franciaországi kiállításmegnyitóra újra összeálló Velvet Underground előzenekara, és a tagok akkor is ott voltak, amikor 1993-ban Reed és Cale újra összeálló zenekara Prágában adott teltházas koncertet.

Szocializmus helyett vásárlás

És akkor már nem maradhatott el, hogy végleg körbeérjünk: 1997-ben, a Charta '77 huszadik évfordulóján Havel felkérésére fellépett az újjáalakult a Plastic People of the Universe, amely azóta is működik, miután Brabenec is hazaköltözött Kanadából. Ahogy Havel mondta: 

Az együttes még a mai napig is létezik, pedig 2001-ben rákban meghalt Hlavsa, majd tíz évvel később Jirous is, akiről a cseh származású brit szerző, Tom Stoppard a Rock'n' Roll című drámája főszereplőjét is mintázta. Václav Havel 2011-ben halt meg, 2003-ig volt az időközben Szlovákiát leszakító Csehország elnöke. Ha nincs a Plastic People of the Universe, és nem ilyen bátran és kompromisszummentesen működnek, alighanem egész másképp történik minden, és könnyen lehet, hogy Havelből sem lett volna világhírű ellenálló.

A többi kulcsszereplő még él: Brabenec rendszeresen ad interjúkat is, melyben erélyesen tiltakozik az ellen, hogy hősnek tartsák őket, és ugyanolyan kiábrándult a bársonyos forradalommal szemben, mint ahogy mi is viszonyulunk a saját rendszerváltásunkhoz. „A forradalomnak meg kéne változtatnia a dolgokat. De mi változott itt? Ugyanolyan lázadó vagyok most is, mint akkoriban voltam. Ugyanolyan másképp gondolkodó vagyok a vásárlás korában, mint a szocializmusban voltam” – mondta még 2009-ben a Guardiannek. De azért alighanem titkon ő is örül neki, hogy börtöntől, kihallgatásoktól, állambiztonsági zaklatástól legalább már nem kell félnie.

(A cikk többek között Joseph Yanosik írása és Ed Vulliamy az Observerben megjelent cikke alapján íródott.)