Ice T-nél kicsit megszaladt a Slayer

Ismét jelentkezik A hét lemeze, amiben többek között szó lesz arról, hogy milyen lett Ice T és a metál, vagyis a Body Count kalandjának legújabb fejezete. Ezen kívül meghallgattuk még a legújabb Future Islandset, a még mindig csak 22 éves Joey Badass politikával teli stúdióalbumát, illetve talán kevésbé ismert zenéket ajánlunk a Happynesstől (direkt ipszilonnal), Pharmakontól és a magyar Papaver Cousinstól. Ja, és James Blunt él és virul, ha esetleg valaki pont erre lenne kíváncsi.

Body Count: Bloodlust (8/10)

Három év után jött ki Ice T zenekara az új lemezzel. Mit remél az ember egy Body Count-lemeztől látatlanban? Erős, ugrálós, de viszonylag melódikus rockzenei alapokat, süvöltő Ernie C gitárokkal, amikre Ice T majd ordibál pár aktuális politikai és szociális töltetű sort, megspékelve néhány statisztikai adattal az amerikai feketéket ért rendőri erőszakról, valamint egy szakajtónyi shit, fuck, shotgun és bang. Na, és csalódtam? Egy cseppet sem.

Nagyon erős anyagot rakott össze az előző, 2014-es albumot is jegyző Will Putney, utoljára  az első 3 lemez volt rám ennyire hatással. Rögtön be is ugrott, amikor az 1993-as pesti koncertjük legelején arra gondoltam, megnézem már magamnak közelről ezt a rapperből rockerbe fordult csávót, aztán a koncert végéig nem is tudtam kiszabadulni a második sorból, végigugráltam az egészet anélkül, hogy nekem ugrálnom kellett volna, olyan szorosan zárt a tömeg, hogy simán felemelt a földről. Nem mondom, azért kicsit féltem.

Két borzasztóan erős klip vezette fel a lemezt, remek dalokból (No Lives Matter és Black Hoodie), ezt a dolgot tökélyre fejlesztette Ice T az elmúlt 25 évben. És az új album kegyetlenül jól szól, nem is tudom, mikor hallottam utoljára ennyire jól kevert anyagot. Ami viszont szokatlan, hogy az albumon nagyon sok fejkőrzős metálzene van, umcaumca módra pörgő lábdobokkal, és mivel nem vagyok egy kimondott metálrajongó, nekem túlságosan is sok. De mit lehet tenni, maga Ice T mondja el az egyik dal elején, hogy a zenekart Black Sabbathból, Suicidal Tendenciesből és Slayerből gyúrta össze. Na, hát most egy kicsit megszaladt a Slayer.

Olyannyira, hogy rögtön 2 Slayer dal is van a lemezen, és elég erős a vendégzenész felhozatal is. Tulajdonképpen Ice T az egyébként is rosszarcú zenekari tagok köré épített egy metál supergroupot: Max Cavalera a Sepulturából, Dave Mustaine a Megadethből és Randy Blythe a Lamb if Godból azért olyan nevek, akiket még én is ismerek, pedig én aztán nem Morbid Angel pólóban alszom. (bakró-nagy)

Future Islands: The Far Field (7/10)

Igazságtalanul elfogult vagyok a 4AD-vel. Messze tőlük van a legtöbb kiadványom, aminek egy tekintélyes részét a Pixies-összes és a Breeders-bestof teszi ki, de egyébként is megfér benne minden a Colourboxtól a Cocteau Twinsig. Szimpatikus a genderkvótájuk (helló, Grimes, helló, Pixx) és a korengedményes nyugdíjprogramjuk; ez utóbbiak jutatták el a világnak a Mark Lanegan-, Merchandise- és Future Islands-lemezeket. Mégis: ezt a daddyrock-vonalat szeretem tőlük a legkevésbé. A National-mánia elkerült, és a Future Islandsnek is kellett néhány év, hogy megérkezzen. Pont néhány nappal az új album megjelenése után kaptam rá a Singles-re, miután a kislemezként kiadott Cave megágyazott neki.

Szombat hajnalban belefutottam egy Pitchfork-élőbe, ahol a Future Islands koncertezett Baltimore-ban, hazai pályán. Kis színpadon nyomták, a Corvintetőn is elfértek volna. A nézőszám sem a helyszínen, sem a streamen nem ment ezer fölé, de kár lett volna kihagyni. Mert kevesen vannak, akik élőben is hozzák a stúdióalbum színvonalát; mert Sam Herring, az énekes, ez a Tony Sopranóba oltott Frank Black csodákat művel a hangjával, miközben leizzadja magáról a vörös ingét; mert a basszusgitár olyan joy division-ösen ellenpontozza a szintiszőnyegeket, ahogy arra kevesen képesek; mert élőben kell látni, ahogy ez a kicsit szintipopos, kicsit indierockos hömpölygés hol melankóliába, hol eufóriába, hol kőkemény metálba csap át.

A Far Field koherensebb a Singles-nél. Nincsenek benne olyan hátborzongató meglepetések, mint a Fall From Grace doomos felhördülése, és kicsit háttérbe szorul a Doves- és Spirit-féle slágerparádé is. Kell pár meghallgatás, mire leülepszik a Ran pörgése, megtalálja a helyét az Ancient Water boards of canadás intrója meg a Candles öngyújtólengetős dubja; addigra megbocsátjuk, hogy a Far Field inkább ilyen biztonsági játékos, mint okosan határfeszegetős izé - Debbie Harry vendégszereplését leszámítva nincs rajta túl sok meglepetés. De a 4AD-nek az elmúlt 37 évben nem sikerült rossz lemezt kiadnia, és naná, hogy nem az új Future Islands lesz a kivétel. (hegyeshalmi)

Joey Bada$$: ALL-AMERIKKKAN BADA$$ (5/10)

Évekkel később már ez lesz a norma, de most még egészen izgalmas abba belegondolni, hogy vannak olyan előadók, mint Joey Badass, akire az internetnek hála 16 éves kora óta elég komoly figyelem irányul, és a berobbanásától kezdve minden alkotói lépését láthatjuk, hallhatjuk. Még mindig csak 22 éves, de de azon kevesek közé tartozik, aki tinédzser csodagyerekként nem kezdett el szétesni, elromlani, eltűnni felnőtt korára, hanem folyamatosan fejlődve, a saját szabályai szerint játszva egyre fontosabb figurává nőtte ki magát a hiphopon belül. Mindezt úgy, hogy Joey a kezdetek óta egy olyan érának a megidézője, amit ő maga át sem élhetett rendesen, hiszen a '90-es évek keleti parti rap aranykora alatt maximum beszélni tanult még csak. Egy amolyan nagyon trú, nagyon ríl brooklyni srác, aki továbbra is hisz a boom bapben és abban, hogy igenis a hiphopnak szólnia is kell valamiről, nem csak szimplán szólnia valamiért.

Éppen ezért állati nehéz lehet, hogy nagykiadós pénzeket elutasítva, független előadóként, vele hasonló gondolkodású nevenincs rapperek összegyűjtésével (Pro.Era) tinédzser kora óta kizárólag a saját útján halad, és senki sem határozza meg a gondolatait. Épp ezért annyira érdekes megfigyelni, hogyan lesz egy baromi dühös, old school mániás kölyökből fiatal férfi, aki talán még dühösebb, mint valaha, hiszen többet tud már a világról, de közben mint rapper is lépkednie kell felfelé, hogy egyszer az igazán nagy sztárok között emlegessék, és milliárdos Youtube-klipjei legyenek. Ez a kettősség az, ami kicsit szétcseszi a mostani második nagylemezét, ami óriási kár, mert a sokszor közhelyes, megúszós, végtelenül kiszámítható zenék mögött tartalmas, figyelem felkeltő gondolatok lapulnak. Semmi gond nincs azzal, hogy Joey egy tucat megjelenés után sikeresen megírja élete első igazi pop/trap slágerét (Devastated), hogy az album elejét telepakolta vidám, már-már nyugati parti hangulattal és alapokkal, hogy megpróbál sokkal több hangsúlyt helyezni a dallamvilágra. A gond azzal a kettőséggel van, hogy ezek alapvetően limonádé zenék, amire hiába szövegel korához képest megdöbbentően erős, kritikus, kifejezetten okos szöveget, ha az a komoly düh, ami benne van, a zenében csak a lemez második felén mutatja meg magát. De még ott sem igazán, mert itt meg a közreműködők mentik meg a középszerűséget, mint Meechy Darko, Schoolboy Q vagy Chronixx. Utóbbi hozza a sormintát, miszerint Joey a jamaikai ősei előtt tisztelegve minden lemezére ír egy karibi stílusú számot, de ezek csak külön-külön működnek, a lemez egészét hallgatva kibillentenek a hangulatból. Most Joey a feketék amerikai helyzete, Donald Trump, a rasszizmus, a rendőri brutalitás miatt akar minél több mindent mondani, vagy csak jól érezni magát valami fasza dallal a hangja alatt.

Ezért sajnos szétesik az egész, a lemez eleje konkrétan elkeserítően átlagos, és az sem menti meg a dolgokat, hogy az album végi hatperces opusz húzásával az összes előző számot lepipálja. A két évvel ezelőtti B4DA$$ albumnál is érezni lehetett, hogy Joeynak még nincs annyira kifejlődve a zenei ízlése, nem igazán tud messzebb nézni Brooklynnál, és ez a mixtape-eken, EP-ken zseniálisan működik, de komolyabb hangszerelésű, nagyobb durranással indító nagylemezeknél egyszerűen túl sok irányból, túl sok mindent akarva próbálja meg megtartani azt a ríl és trú stílót, amiért még a legöregebb rapfanatikusok is elismerően beszélnek róla. Lehet ez csak egy átmeneti állapot, és legközelebb valami egészen brutális dolgot tesz le az asztalra, de az All-Amerikkkan Badass a komoly potenciál ellenére csak egy rövid lázongás önmaga ellen. (sajó)

James Blunt - The Afterlove (4/10)

James Blunt az utóbbi időben nem a zenéjével adott témát zenei blogoknak, hanem a vicces Twitter üzeneteivel. Elég változatos témákról szokott írni, de kedvenc visszatérő poénja, hogy saját magát alázza. Legújabb, The Afterlove című albumát is azzal a szöveggel reklámozta, hogy “Ha azt hittétek, hogy 2016 volt rossz - 2017-ben új lemezt adok ki”. Kíváncsi voltam, hogy ebből a gúnyos stílusból megjelenik-e valami a dalaiban, amiket általában nyálasnak és szentimentálisnak tartanak. 2013 óta rengeteg idő telt el, Blunt Ed Sheerannel turnézott és arról is beszélt (nem tudom mekkora sikerrel), hogy Sheeran megtanította neki, hogyan kell számot írni. Ennek köszönhetjük talán, hogy Bluntot is elérte a tropical house őrülete, ami már néhány éve megfertőzte az EDM producerek egy részét és egyre inkább átszivárog a popzenébe is. Justin Bieber és Ed Sheeran után pedig James Blunt is megpróbálta ezzel feldobni az egyébként szentimentalizmustól fulladozó dalait.

A Love Me Better és a Bartender a két legbátrabb próbálkozás, kár hogy egyikben sem sikerült megőrizni a trópusi veretés szerethető elemeit. A másik, ami néhány hallgatás után tűnik fel az embernek, hogy a You're beautiful az egész lemezt beárnyékolja, az első számban a negatív kommenteken kesereg, viszont a szövegében nyoma sincs annak a gúnyos viccelődésnek, ami a twitterét legalább közepesen érdekessé tette. Szintén ebben a Love Me Better-ben elhangzik, hogy korábban használta már a "You're beautiful" sort, úgyhogy most nem fogja. Ehhez képest a Paradise című számának harmadik sora, az hogy "God, you're beautiful", mintha ez lenne az első és egyetlen fordulat, ami eszébe jut, ha valami lenyűgözi. Később a dalban is megismétli a biztonság kedvéért, hogy mindenkinek átjöjjön az üzenet. De a végső beismerést és fehér zászlót a 2005 című szám jelenti, ami a felszínen egy régen elmúlt párkapcsolat metaforája, de valójában arról szól, hogy a You're Beautifulnál már soha nem fog jobb és szebb számot írni. Ráadásul karrierje csúcsteljesítményéért is mindenki utálja. Mit lehet ezek után mondani? Próbáljon meg valahogy a Twitteréből megélni? (földi)

Pharmakon: Contact (8/10)

Van ez a fogalom, hogy valahányadik generációs értelmiségi; ha valaki pszichológiaprofesszorok, filozófusok vagy közgazdászok között nő fel, húsz folyóméter könyvespolccal és anyagi biztonsággal körülvéve, akkor úgy veheti át az elődeitől a tudást, mint az Űrodüsszeiában a majmok. Margaret Chardiet is a körülményei áldozata, csak ő nem valahányadik generációs értelmiségi, hanem második generációs punk; a szülei azok voltak, így neki valami még fölháborítóbbat kellett kitalálnia, hogy megbotránkoztathassa őket. Sikerrel járt. Chardiet már tinédzserként elmerült a New York-i DIY szcéna mocskában, hogy a környező élőlények és a hardverek tűréshatáráig manipuláljon egy csomó zajkeltő berendezést. Végül rátalált az ideális hangzásra: ezzel ijesztgetik a saját gyerekeiket a death metál énekesek.

Chardiet számaiban a szerelmes nő patkányméreggel az ajkán csókolja halálba a szeretőjét, és a téma zenei átiratához a sikoltozást és a törzított géphangokat választja a megfelelő zenei eszköznek. Máskor egy életmentő műtétje és a kórházi kezelése hangulatából ír egy komplett albumot, aminek a vége egy Nancy Sinatra-feldolgozás, techno-horror körítésben. Szóval izgalmas dolgai vannak, de sem az Abandon, sem a Bestial Burden nem olyan lemezek, amikhez az ember vendégeket hív.

A vadonatúj Contact is alig félórás, de felzaklató élmény. A gondosan konstruált zajok, a párhuzamosan, de aszimmetrikusan sikló ütemek és a rémisztő sikolyok olyan hangulatot teremtenek, mintha Sarah Connort üldözné egy T-800-as Terminátor egy autógyárban, de az már rögtön látszik, hogy egyikük sem fogja feladni. A düh kontrollálatlan, de a környezeti zajokat egy hangszobrász biztos kezével tervezték; ez teszi a Contactet egyszerre iszonyúvá és hallatlanul izgalmassá. Mert nem bántó, csak veszélyes, mert undorító, de kíváncsivá tesz, és közben végig varázslat; tényleg az, mocskos fekete mágia. (hegyeshalmi)

Happyness: Write In (7/10)

Sidó Zoli (ex-Quart) nemrég nagyon frankó cikkben foglalta össze az év elején elhunyt Mark Fisher életművét a stagnáló nyugatról és a pangó, radikális változásra képtelen popkultúráról. A jelenséget kiválóan lehetne illusztrálni akár a dél-londoni Happyness dalaival is: először hallva a pár évvel ezelőtti, Weird Little Birthday című debütlemezüket én például valószínűleg meg nem mondtam volna, hogy ezek a számok nem a kilencvenes évek henye, kertvárosi Amerikájából származnak, akkora nyilvánvaló Pavement-koppintás volt az egész. Végül is csak két évtizedet és egy óceánnyit tévedtem volna.

A Happyness egyébként egy kifejezetten olvasott társaság, olyannyira remek és szellemes dalszövegekkel, hogy az NME például 2015 legjobbjának választotta a Montreal Rock Band Somewhere sorait ("I'm wearing Win Butler's hair/There's a scalpless singer in a Montreal rock band somewhere"). Az ilyen dalszövegekre persze könnyen kapja fel a fejét az ember (kritikus, zenész és mezei zenehallgató egyaránt), így a trió idővel már olyan nevek társaságában turnézott, mint a Speedy Ortiz, a Twin Peaks, Mac DeMarco vagy a Dandy Warhols. A most megjelent, második albumukra sikerült is szintet lépniük, már bőven nem csak arról van szó, hogy a kilencvenes évekből kiszakadni képtelen, feketeöves Pavement-rajongók végre találnak maguknak valami kortárs albumot, ami aztán felkerülhet majd az évvégi listájukra, hanem arról, hogy megidéznek egy csomó mindent, ami tök jó volt a független gitárzene elmúlt néhány évtizedében. A Write Int hallgatva az ember csak kapkodja a fejét, hogy hopp, itt egy kis Television meg Feelies, ez a szám meg tiszta Teenage Fanclub, de lehet inkább Yo La Tengo, az ének meg egy az egyben Luke Hainest idézi az Auteursből, és így tovább. És minél többször halljuk, annál több hivatkozási pont esik le, úgyhogy a Happyness új albuma nagyjából olyan, mint egy kényelmes, vasárnapi délutáni kör egy képzeletbeli indierock-múzeumban. Nem izguljuk tőle magunkat halálra, de hát ki a fene akar még 2017-ben izgulni, miközben zenét hallgat?! (kovács d.)

Papaver Cousins: Lack of Lightness (7/10)

A tavalyi dalversenyünkben felbukkant, végül a döntőig jutó Papaver Cousins az elmúlt pár évben gombamód megszaporodott akusztikus/folk előadók számát gyarapítja itthon, természetesen a Lone Waltz kiadónál. Annyi a csavar, hogy itt két embere énekel, ami már is több varációs lehetőséget ad a műfajon belül, és ezt ezen a lemezen egész jól kis is használják. Azt hallani, hogy ez egy rendesen összerakott, átgondolt lemez, aminek végig volt egy erős koncepciója, ami témában a barátok, a család, isten, és ehhez hasonlókat jelentenek, vagyis általában olyan dolgokról van szó a dalokban, amire általában az ember asszociál az amerikai folk/blues zenékkel kapcsolatban.

Azért a lemezt hallgatva elég sokszor átfutott az agyamon, hogy vajon ezek a dalok magyar nyelven mennyire tűnnének maradinak, pátoszosnak, érzelgősnek? Az angol nyelv előnye, hogy sokkal egyszerűbben lehet beszélni bármiről, ráadásul az átlag hallgató talán nem is figyel annyira rá, mintha magyarul hallaná. Itt viszont feltűnt, hogy elég hektikus az ének, néha kicsit hunglish-ba fordul, néha meg nem hiszek fülemnek, hogy mennyire jól sikerült átvenni egy texasi farmer tájszólását. Ez hol zavaró, hol belefér, szerencsére nem 13 darab tinglitangli gitározgatásról van szó, hanem bátran belenyúlnak egy rakás másik tradicionálisan gitáros műfajba, amitől nem válik unalmassá a párszor egyhangúság irányába tartó atmoszféra. A Lack of Lightness bőven több, mint egy tisztességes első nagylemez, ami egy jó alap lehet ennél még jobb, eredetibb számok elkészüléséhez. (sajó)