Körbe kellett vezetnem az álszakállas John Lennont

DSC 9936
2017.04.14. 23:53 Módosítva: 2017-04-15 08:43:22

Tony Palmer több mint ötven éve dolgozik filmesként és újságíróként, és rengeteg zenei témájú filmet is rendezett. Forgatott filmeket a rockzene hőskorában, később pedig olyan munkái is voltak, mint a Wagnerről készült sorozat.

Egyik leghíresebb filmje, a Leonard Cohen 1972-es turnéján készült, kalandos sorsú Bird on a Wire-t csak évtizedekkel később mutatták be. A 75 éves brit rendező elképesztő memóriával rendelkezik, és John Lennontól Vangelisig mindenkiről rengeteg személyes sztorija van. Palmerrel a Bird On a Wire Titanicos vetítése után beszélgethettünk. 

Az egyik első filmes munkája magyar vonatkozású volt, hiszen Solti György karmesterről (akkor már Sir Georg Solti) forgatott tévéfilmet.

Valóban, The Art of Conducting (A vezénylés művészete) volt a címe, és emiatt találkoztam először Soltival. Érdekes módon az ő angol feleségét előbb ismertem, mint maga Solti, és Georg úgy is gondolta, hogy én mutattam be őket egymásnak, noha ebben nem vagyok biztos. Az viszont biztos, hogy Soltival jó barátok lettünk utána, és neki köszönhetően jöttem először Magyarországra.

Ez mikor volt?

1982-ben, amikor a Wagner című sorozatot forgattuk a Mafilmmel koprodukcióban, kétszer hat hetet töltöttem itt. Akkor egy német kisvárosnak való helyszínt kerestünk, és Solti ajánlotta Magyarországot: először Veszprémet, ahol gyerekként lakott, és igaza volt, mert tökéletes helyszínnek bizonyult. Utána forgattunk még Sopronban, a keszthelyi kastélyban és a győri zsinagógában is, mindegyik szenzációs volt, és Georg nélkül egyikbe se jutottam volna el.

Később még két filmben dolgoztam magyar zenekarral, mindkettőben Vásáry Tamás vezényelt. Az egyik a neves angol zeneszerzőről, Vaughan Williamsről szólt, és az volt a célom, hogy olyan zenekart találjak, amely még sosem játszott tőle semmit, és végül a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarára esett a választás, akik szenzációsak voltak. Egy másik angol komponistáról, Gustav Holstról szóló filmben pedig a Savaria Szimfonikusok játszottak.

Igaz, hogy sokáig egyáltalán nem is filmrendezőnek készült?

Ez így van. Matematikai logikát tanultam Cambridge-ben, és kutatónak készültem, de aztán a filmezés elcsábított, amit nem bánok, mert nem hiszem, hogy jó tudós lett volna belőlem. Egyetem idején nyaranta dolgoztam is, és egyik alkalommal egy Sainsbury's szupermarketben kellett vajat adagolnom, és nagyon ügyes is voltam benne, de hát nem volt túl izgalmas. Volt akkoriban egy barátom, aki pár évvel idősebb volt, épp bekerült a BBC-hez, az első nagyobb feladata egy salzburgi forgatás volt, és mivel beszéltem kicsit németül, megkért, hogy menjek vele segítőként. Ott aztán egyik nap művészeti iskolások óráján forgattunk, amikor látom, hogy tőlem pár lépésre a világhírű festő, Oskar Kokoschka áll, aztán felfedeztem egy meztelen lányt is, akinél szebbet azóta sem láttam soha életemben, amint modellt állt a diákoknak. És akkor elkezdtem gondolkodni:

Oskar Kokoschka balra, egy csodaszép meztelen nő jobbra, és még fizetnek is érte, ki az ördög akar mégis tudós lenni?

 Ez volt az én damaszkuszi fordulatom, és utána már én is a BBC-nél akartam dolgozni.

Még Cambridge-ben ismerkedett meg John Lennonnal is, ugye?

Az is egy nagyon érdekes történet! 1963 októberében a Beatles már túl volt két No. 1 slágeren, de még nem voltak világhírűek, és Cambridge-be jöttek koncertezni. Előtte volt egy sajtótájékoztató, ahol az egyetemi lap képviseletében én is ott voltam, és utána John Lennon valamiért külön odajött hozzám, hogy miért nem kérdeztem tőlük semmit sem, mire mondtam, hogy az egész szituációt hülyének éreztem, amiben egyetértett velem. Láthatóan nagyon érdekelte az egyetem, ahová ő sosem járhatott a rock and roll miatt, ezért megkérdezett, hogy körbevezetném-e: láthatóan azzal sem volt tisztában, hogy az egyetem nem egy épület, hanem sok-sok college-ból áll össze.

De elvittem és megmutattam neki pár dolgot, ő pedig a világ legbénább álszakállával próbált elrejtőzni a rajongói elől, és nagyon tetszett neki, amit látott, különösen az egyik könyvtár épülete. John szerintem úgy érezte, kimaradt valamiből, amiért nem járt egyetemre. A végén megadta a számát, és felajánlotta, hogyha Londonban járok, nyugodtan hívjam fel, de mivel még Salzburg előtt voltunk, biztosítottam róla, hogy eszem ágába sincs Londonba menni, maradni akarok Cambridge-ben.

Aztán végül mégis felhívta?

Fel, jó három évvel később, amikor már a BBC-nél dolgoztam. Egy nő vette fel, és érződött a hangján, hogy én voltam a négyszázadik aznap, aki azzal a dumával hívta föl, hogy John kérte, hogy hívjam fel, de megadtam a nevem, és rövidesen a BBC sajtósa hívott is, hogy Lennon érdeklődik, mire vártam három évig? Kiderült, hogy tervei voltak velem: hozott egy listát zenészekről, akik szerinte megérdemelték volna, hogy komolyabban foglalkozzon velük a BBC, és nem csak a Top of the Pops-szerű műsorokban.

Az ő ötlete volt, hogy forgassak egy filmet Jimi Hendrixről, a Who-ról, Frank Zappáról, a Creamről, az Animalsről, a Moody Bluesról és még pár hasonló előadóról, így a Pink Floydról is,

ahonnét történetesen Roger Waterst pont ismertem, mert egy iskolába jártunk. Olyannyira, hogy még az egyik első koncertjükön is ott voltam, de nagyon hangosnak találtam. A többieket viszont nem ismertem, de John azt mondta, mindenkivel összehoz, nekem csak az a dolgom, hogy megcsináljam a filmet. Így is lett, és azt is megengedte, hogy egy Beatles-dal, az All My Loving címét vegyük kölcsön. A BBC akkor még lenézte a műfajt, és persze utálták is a filmet, és hónapokba telt, mire bemutatták, de azóta is gyakran játssza a tévé.

Később is dolgozott egy még komolyabb, hasonló projektben, az is Lennon ötlete volt?

Igen. Ezt a filmet 1968-ban mutatta be a BBC, és utána évekig nem találkoztunk, csak ‘72 körül, amikor John már New Yorkban élt. Biztos túlzásnak fog tűnni már ez, de a helyzet az, hogy tényleg tök véletlenül futottunk össze az utcán, amikor én is New Yorkban voltam. És akkor megint ő javasolta, hogy mi lenne, ha csinálnék egy sorozatot az amerikai könnyűzene történetéről. Akkoriban rengeteg sok részes, ismeretterjesztő sorozat készült a tévében, az enyém végül tizenhat részes lett, és végigvettünk a 20. század elejétől, a ragtime-tól, swingtől, jazztől, musicaltől kezdve a blueson át a rock and rollig mindent.

Több szempontból is szerencsénk volt: egyrészt akkoriban másnak még nem jutott eszébe ezzel a témával foglalkozni, másrészt a legtöbb fontos szereplő még élt. Így beszélhettünk olyanokkal, mint Benny Goodman, aki talán nem is adott több tévés interjút, aztán Bing Crosby, Frank Sinatra, Cab Calloway és hasonló legendák. Volt olyan is, aki teljesen eltűnt, mint Muddy Waters, akit akkoriban teljesen elfelejtettek, és véletlenül akadtunk rá Chicagóban, ahol egy klubban játszott, és a stábunk népesebb volt, mint a közönség. Ő eléggé dühös is volt, amiért a Rolling Stones lenyúlta a zenéjét, még a nevüket is tőle vették, de a lényeg, hogy hálistennek sikerült őt is megszólaltatni.

Johnnak nem tudok elég hálás lenni, hogy mennyit segített az ötleteivel, sőt, ehhez is adott egy Beatles-dalt címnek: All You Need Is Love. A mai napig őrzöm a papírt, amin engedélyezi, hogy használjuk a címet. Mint ahogy a levelezésünk is megvan, és átlag három havonta meg is kérnek, hogy adjam oda őket, de ezt árulásnak érezném. Viszonylag keveset találkoztunk ahhoz, hogy azt mondhassam, John a barátom volt, de jól kijöttünk, azt hiszem.

Ezt több zenészre is mondja. Filmesként hogyan tudott ennyire közel kerülni hozzájuk?

Ezen én is gondolkodtam, hiszen nem voltam közéjük való, még csak zenélni se tudtam soha, de valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy zenészként és emberként is tiszteltem és komolyan vettem őket. Ami a hatvanas években egyáltalán nem volt még gyakori dolog a médiában, és talán ezért is került fel az egyik kritikám szövege a Beatles Yellow Submarine lemezborítójára, amelyben Schuberthez hasonlítottam őket, tényleg sok hasonlóság volt köztük. Persze sokan teljesen kiborultak ezen akkor, de ma már komoly tanulmányokban vitatkoznak hasonlókról.

Még a Monty Python-csoport megalakulása előtt volt szerencséje dolgozni Terry Jonesszal és Michael Palinnel, erre hogy emlékszik vissza?

A Twice a Fortnight (Kéthetente kétszer) című komédia-sorozatban dolgoztam velük, miután Michael keresett meg azzal, hogy van pár szkeccsötletük, és meg is mutatott párat. Rögtön az első a Bergman-féle A hetedik pecsét paródiája volt, ami egyből meggyőzött, és elvállaltam, készült is tizenkét rész, egyre szürreálisabb humorral. Már akkor látszott, hogy valami komolyabb is kisülhet ebből, de utána már nem tudtunk együtt dolgozni, mert ott volt nekem az All My Loving. Kicsit sajnálom, de ettől még jóban vagyunk ma is, és nagyon elszomorít, hogy Terry ennyire nincs jól.

A Bird on a Wire kálváriája

A Leonard Cohen 1972-es európai turnéjáról készült filmet a maga idejében azért nem mutatták be, mert Cohen nem volt elégedett az eredménnyel. Ezért egy másik rendező újravágta a filmet, melyet 1974-ben mutattak be, de gyorsan el is tűnt a mozikból, és a BBC-nek sem kellett.

Mivel Palmer nem tartotta meg az eredeti nyersanyagot, abban a hitben élt évtizedekig, hogy a film örökre elveszett. 2009-ben azonban előkerült, 296 rozsdás dobozban egy hollywoodi raktárból. Ezek alapján Palmernek sikerült majdnem teljesen rekonstruálni és digitálisan felújítani az eredeti filmet.

A koncertfilm Cohen legfontosabb művei közül 17 dal előadását örökíti meg, nem beszélve a kulisszák mögötti pillanatokról.

72-ben forgatta Leonard Cohennel a Bird on a Wire című filmet, amelyről évtizedekig azt hitte, örökre elveszett. Hogyan kerültek meg végül az eredeti tekercsek?

Ehhez tudni kell, hogy ez volt az a film, amit Cohen az elkészülésekor megvétózott, ezért hozzájárultam, hogy vágják újra az ő ízlése szerint, csak sajnos az összes nyersanyagot odaadtam, és ezek tűntek el évtizedekre. Most utólag már azt gondolom, hogy ő végig tudta, hogy megvannak ezek valahol, csak annyira kellemetlenül érezte magát a történtek miatt, hogy inkább szóba se hozta a témát soha, amikor néha találkoztunk. És persze az ember pár év után elfelejti, és továbblép, én is így voltam vele. Neki meg rengeteg problémája volt, lelépett a menedzsere a pénzével, és hasonlók. De amikor végre elkészültem évtizedek után a filmmel, nem véletlenül reagált úgy, hogy “nagyon örülök, hogy a probléma megoldódott”.

Ez a most is látható film mennyiben egyezik azzal, amit eredetileg elkészített?

Nem sikerült persze teljesen rekonstruálni az eredetit, de a mostani 90 százalékban egyezik vele, és én ennek is nagyon örülök, hat hónapomba telt, amíg a régi tekercsekből összeraktam. A film elején például a Suzanne című dal hangzik el, ami három különböző koncert felvételéből áll össze, és külön nehezítette, hogy Leonard sosem énekelt ugyanabban a tempóban, és gyakran változtatta a hangnemet is, ezért volt különösen fantasztikus a zenekara, mert mindig tudtak hozzá alkalmazkodni. De ő ráadásul még a szöveget is megváltoztatta néha, úgyhogy pokoli nehéz volt ezeket összerakni, de azt hiszem, hogy ezt nem is lehet megállapítani a filmből. Az viszont nagyon vicces, hogy az egyik kritikában azt írták, helyenként művészieskedő fekete-fehér felvételek is vannak a filmben - hát ezek azért fekete-fehérek, mert a színes felvételek már nincsenek meg! De ezeket nem magyarázom meg a filmben, és egyébként is utálom a narrációt.

Miért?

Nem szeretem, ha bárki is a film és a közönség közé áll. A közönség nem hülye, bármennyire is úgy kezeli ma a nézőket a legtöbb tévécsatorna, mert azt gondolják, muszáj, hogy egy csinos nő mondja, mit látunk, különben nem értenék. Pedig ha egy sztorit rendesen elmesélnek, nincs szükség narrátorra, a közönség ugyanis intelligens.

Mi volt Cohennek a baja a filmmel először?

Sose mondta, hogy nem tetszett neki, ő a konfrontatív szót használta. Valószínűleg azzal volt problémája, hogy tényleg mindent felvettünk, egészen intim pillanatokat is, hiszen nagyon jó viszonyba kerültünk, ezért a forgatás alatt nem is tekintett a stábra idegenként. De el tudom képzelni, hogy neki furcsa volt látni ezeket a bensőséges felvételeket, főleg egy olyan zárkózott embernek, mint ő. Vannak egyébként színészek, akik sosem nézik meg a filmjeiket, mint például Richard Burton vagy Clint Eastwood, mert csak elbizonytalanította volna őket. Lehet, hogy Leonarddel pár hónappal később le kellett volna ülnünk, és akkor már máshogy tekintett volna a filmre, ehelyett sajnos belementem, hogy újravágják.

Azt hittem, esetleg az olyan részekkel volt baja, amikor az utolsó koncerten LSD-t szed.

Igen, ez széles körben el is terjedt, hogy drogoztak Jeruzsálemben, pedig valójában csak hülyéskedtek, egy ilyen kaliberű zenész nem állhat ki a színpadra teljesen szétcsapva. Ez a billentyűsével, Bob Johnstonnal folytatott viccelődésük része volt, ő ugyanis tényleg rengeteg füvet szívott, de Leonard szerintem nem drogozott a koncerten.

A másik verziót, amit Cohen megbízásából vágtak össze 74-ben, nem is látta?

Nagyon sokáig nem akartam, még akkor sem, amikor előkerültek a tekercsek, akkor már azért nem, mert a saját verziómmal akartam törődni. De aztán évekkel később, amikor már kész volt az enyém, megnéztem. Nem szoktam mások filmjeit kritizálni, de ebben az érintett vagyok, úgyhogy azt gondolom, hogy egész más koncepció alapján vágták össze, időrendi sorrendben elmesélve, hogy mi történt, és valamiért ez nem működik. Én nem egy szimpla turnéfilmet akartam forgatni, hanem megmutatni Leonard Cohent, az énekes-költőt és az embert is.

A filmen nagyon szerény ember benyomását keltette, élőben is ilyen volt?

Nem szabad elfelejteni, hogy az egész film azért jöhetett létre, mert Cohent épp előtte dobta a kiadója, és a menedzsere még egy utolsó próbálkozásnak szánta a turnét, hogy Leonard visszakerüljön a köztudatba. Tehát pont nem volt kiadója, ezért nem voltak vele azok a szörnyű PR-osok sem, és szabadon lehetett vele beszélni bármiről. Másrészt összesen 24-en voltunk a turnén, a stábot és mindenkit beleszámolva, folyton ugyanabban a buszban vagy repülőn utaztunk, együtt ettünk és egyebek, egy igazi közösség volt. Leonard pedig nem kívánt magának semmiféle privilégiumokat, ugyanúgy részt vett mindenben, nem utazott különgéppel, de még csak első osztályon sem, tényleg olyan volt szerintem, ahogy az a filmből kiderül. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a filmben a daloknak spontán jellegük van. Vicces, hogy egy fanclubos vetítés után Torontóban odajött hozzám egy nő, hogy tönkretettem a Leonard Cohen iránti rajongását, mert a filmben annyira spontánnak és őszintének hatnak a dalok, hogy ugyanezek lemezen meghallgatva már szörnyűek!

A hatvanas-hetvenes években sok könnyűzenei témájú filmet forgatott, de utána mintha teljesen átnyergelt volna a klasszikus zenére.

Hihetetlen szerencsém volt, hogy olyanokkal forgathattam, mint Leonard Cohen, Rory Gallagher, a Cream, Frank Zappa és akik az All My Lovingban szerepeltek. Ezek után egyre több ajánlatot kaptam, de az All You Need Is Love után úgy éreztem, ennél jobbat úgysem tudok csinálni, hadd jöjjenek a többiek, és én meg foglalkozhatok más dolgokkal. Egyébként is, csak a filmjeim fele zenei témájú, engem elsősorban az emberek érdekelnek: amikor Maria Callasról forgattam, akkor nem egy operaénekesnőről, akartam filmet csinálni, akinek mellesleg zűrzavaros magánélete van, hanem egy nőről, akinek merő zűrzavar az élete, és mellesleg operaénekesnő is. Az sem mellékes, hogy a hetvenes évek végére már kialakult az a PR-gépezet, ami jelentősen megnehezítette, hogy az ember hasonlóan közel kerüljön a sztárokhoz, mint ahogy én tehettem még korábban.

Egy évtizede híre ment, hogy forgat egy filmet Vangelisről, de azóta sem mutatták be.

Nem is fogják.

Vangelis egy elviselhetetlen alak, egy igazi irányításmániás.

Pedig ő kért fel rá, hiszen vele is régóta ismerjük egymást. A szerződésben az állt, hogy a zenés betéteket leszámítva az én szavam a döntő, hogy mi kerül a filmbe és mi nem. Mégis azt akarta, hogy vágjuk újra az egészet a végén, teljesen abszurd dolgokat akart megváltoztatni. Vért izzadtunk például, hogy Ridley Scott is megszólaljon a filmben, de sikerült megoldani, hogy felvegyük. Évekkel később összefutottunk újra, és kérdezte, mi történt a Vangelis-filmmel, mire nekiálltam panaszkodni, Ridley pedig csak annyit mondott: “Most akkor már érted, miért nem dolgozok vele soha többé.” Pedig tényleg jó lett, forgathattunk a stúdiójában, a házában, de a végén mégsem lett film. De mondok két, nagyon jellemző sztorit: több sikeres daluk is volt Jon Andersonnal a Yesből, ezért betettem egy részletet, ahogy ketten játsszák az egyik dalukat a stúdióban. Vangelis megvétózta, és amikor kérdeztem, hogy miért, akkor csak annyit mondott, hogy túl sok lesz Jon Andersonból. Egy kétperces részletről beszélünk, könyörgöm!

A legjobb meg az volt, hogy hiába játszott együtt az Aphrodite's Childban Demis Roussosszal, kikötötte, hogy ha akárcsak egyszer is elhangzik Roussos neve, akkor nincs film. Hiába mondtam neki, hogy képtelenség kihagyni, annyira gyűlölte, hogy nem volt hajlandó kompromisszumra. Beszéltem később Roussosszal is, akinek látható nagyon rosszul esett, és szomorúan annyit kérdezett vissza, hogy úristen, Vangelis még mindig itt tart? Vangelis ezzel szemben olyanokat akart, hogy Jessye Norman operaénekesnő a film elején mondjon el egy monológot arról, hogy Vangelis a legcsodálatosabb emberi lény, a zenéje pedig mintha a mennyországból jönne, és hasonlókat. Kár, mert nagyon izgalmas ember, nagyon érdekes az élettörténete is, de jobb lenne, ha maradna a zenélésnél. Szóval ez van, Vangelis ilyen, csak akkor forgasson ő filmet magáról, és ne húzza az én időmet.

Ne maradjon le semmiről!