Az élőhalott, aki a tűzzel játszott

A Mayhem koncertje a Dürer Kertben, 2017. április 15-én

2017.04.16. 21:08

De mit adtak nekünk a magyarok? – kérdezhetik egy kerek asztalnál ülve a világ vezető metalzenészei, miután a rómaiakat már kitárgyalták. Az első válasz nyilván az lesz: Csihar Attilát.

A magyar extrém metal együttes, a Tormentor énekese 1993-ban szállt le barátnőjével egy norvég vasútról: nem kicsit elborult, sodronyinges arcok várták és vezették el az Oslo környéki erdőbe, egy olyan házba, amiben manapság horrorfilmeket forgatnak, egy csomó fotó közé az előző énekes felvágott ereiről és szétlőtt fejéről, meg a falra kitűzött, a zenekar korábbi tagjai által felgyújtott, ősi norvég katedrálisokról szóló cikkek közé. Addigra az énekes, az erősen zavarodott, a Mayhem koncertjeit földöntúli szeánszokká változtató, a színpadon sokszor saját testét összevagdosó Dead – ő imádta annyira a Tormentor valahogy Norvégiába is kijutott demókazettáját – már öngyilkos lett, a gitáros Varg Vikernes viszont még nem szurkálta agyon a Dead koponyájának darabjaiból nyakláncokat készítő zenésztársát, Euronymust – az már csak a lemez felvétele után történt.

Nagyon beteg, nagyon sötét korszaka volt ez a metalnak,

de mindig igaz, hogy az extrémitások, legyenek akármilyen elítélendőek, akármilyen brutálisak, jót tesznek a művészetnek, mert azt a szélsőségek jobban ki képesek billenteni a nyugvópontról – és minél távolabb születik a nyugvóponttól egy alkotás, annál különlegesebb lesz. Mire Csihar megérkezett a horrorházba, a körülmények szinte törvényszerűen predesztinálták, hogy valami addig soha nem látott jöjjön létre.

Ez lett a Mayhem De Mysteriis Dom Sathanas című lemeze, amely csak évek múlva tudott megjelenni a felvételt követő (Csihar távollétében lezajló) események miatt: Euronymus szüleinek nagyon nem tetszett, hogy a templomgyújtogatások és fiuk meggyilkolása miatt 21 év börtönre ítélt Vikernes zenéje segítse majd esetleg kereskedelmi (vagy bármilyen) sikerhez az együttest. És amely lemez negyvenöt perc alatt megváltoztatta az extrém zenéket az egész világon: nemcsak a black metalnak vált azonnal alapművévé a hihetetlenül erős atmoszféra és nem mellesleg a tökéletesen megkomponált dallamok miatt, hanem minden olyan műfajnak, amely a zene szélsőségeiből dolgozik. És ehhez nagyon nagyban hozzájárult a borítón fel sem tüntetett nevű Csihar Attila egészen különös, sosem hallott énekhangja, amely szakított mindennel, amit addig a metalban hallani lehetett.

Csihar a felvételek után hazautazott, egy időre abbahagyta a zenélést, aztán a Mayhemhez képest egészen máshogy szélsőséges, a zajzenékhez közel álló, a maga színterén belül felülmúlhatatlan Sunn0))) meghívta énekelni, az addig csak ikonikus Csihar pedig ténylegesen is világhírűvé vált. Közben a Mayhem felállt a poraiból, és kiadott néhány nagyszerű lemezt korábbi énekesükkel, Maniac-kel. Amikor pedig ő kiszállt, 2004-ben visszahívták Csihart, ezúttal már állandó tagnak. De a hihetetlen és túl sötét energiákat felszabadító De Mysteriis Dom Sathanas lemezt azóta, több mint húsz éve sem adták elő egyben, az elejétől a végéig. Ennek vet véget az együttes mostani turnéja, a Purgatorium Europæ MMXVII, amely húsvétkor Budapestre is elért. És amelynek Dürer kerti állomása egyrészt valóban különös élmény volt, másrészt viszont azért csalódást is keltett.

Csihar Attila világ életében komplex előadóművészeti műfajként tekintett a koncertezésre: mindig különös performanszokká változtatja a fellépéseit. Oroszországban Hitlernek öltözve provokálta ki a diktatúráról való gondolkodást, sokszor továbbviszi Dead „találmányát”: ő mindig holttestnek maszkírozva lépett színpadra, jó pár évtizeddel a mai zombidivat előtt, és van, hogy inkább a humor és a szélsőségek párosításával operál: „Oslóban gyönyörű volt, sosem felejtem el: egy Lovecraft-szerű tengeriszörny-kosztümben voltam, húsok lógtak rajtam, volt egy fura maszkom, és koncert előtt kipreparáltunk egy babát, halfejjel, köldökzsinórként béllel, vérrel meg minden, és betettük a ruhámba. Koncert közben meg odatoltak egy széket, és a mikrofonba agonizálva megszültem” – mesélte például egy interjúban.

A Dürer Kertben viszont mindebből sokáig nem látszott semmi, mármint a szó földhözragadt, szó szerinti értelmében. Bár persze, az ilyen zenéhez jól illik a füstgép, pláne a legendás Funeral Fog című számhoz, de azért az mégis átlép egy határt, ha a koncertterem közepéről már szó szerint semmi nem látszik a színpadból a füstgép túltolt használata miatt, a show vizuális részét pont le is nullázva ezzel. Később egyébként, amikor már valamennyire eloszlott a köd, kiderült, hogy

Csihar ezúttal magához képest a minimált választotta: leginkább rohadó hullára emlékeztető arcfestéssel, egy csuklyás reverendában gesztikulált hevesen,

nagyjából   úgy, mint aki holt lelkeket akar felkelteni, a két színpad közepére állított gyertya tüzével játszva, mint egy transzba esett sámán vagy mint egy őrült szektavezér.

Ami viszont egy koncerten, legyen akármilyen fontos is a vizuális megjelenés, mégiscsak komolyabb probléma a látvány hiányánál, az az, ha olyan borzasztó a hangzás, mint ezen az estén a Dürerben. Pedig Hellhammer hatalmas dobépítménye csodálatosan tisztán szólt: aki csak hírből ismeri a Mayhemet, vagy előítéletei vannak a black metallal kapcsolatban, megdöbbenhetett, mennyire precíz és óraműszerűen pontos a dobos játéka, és mennyire tökéletesek, mennyire eltaláltnak hatnak ma is a majdnem harminc éve írt témák, pláne, hogy tisztábban, öblösebben, erősebben szólaltak meg, mint anno a lemezen. De a hangzásról pont ennyi jót lehet elmondani: a gitárokból annyi hallatszott végig az elvileg legjobb helyen, a keverőpult mellett állva is, mintha valaki ráült volna a hangszóróra, aztán még egy ajtót is rácsapott volna egy dühös óvodás. A kásás, minden részletet elfedő és iszonyú halk gitárhangzást elég pontosan jellemezte mondjuk a Life Eternal című szám: a legendás gitárszólót csak az vehette egyáltalán észre, aki tudta, hogy mikor kell nagyon figyelnie, a lemezen végig plusz atmoszférát teremtő basszusgitárból a háttérben viszont még akkor sem hallatszott semmi, ha az ember amúgy fejből tudta volna az egész számot.

Pedig a Mayhem elképesztően egyben volt a koncerten: nemcsak a lemez dalai keltette különös hangulat volt emlékezetes, de a Necrobutcherék játéka is hihetetlenül kiforrott és pontos volt – már amikor hallatszott, persze –, bebizonyítva, hogy a De Mysteriis Dom Sathanas csak részben a zenei paradigmaváltás és a történelmi körülmények miatt vált kultikussá, részben pedig egész egyszerűen azért is, mert az utolsó hangig tökéletesen megírt, elképesztően ötletes, mesterien átgondolt zenéről van szó, egy olyan énekessel, amilyenből tényleg nincs több a világon.

Csihar Attila méltán vált az egyik, ha nem a leghíresebb magyar „könnyűzenésszé”: évtizedek múltán is ugyanolyan egyedi és felejthetetlen teljesítményt nyújt minden egyes koncertjén, ami miatt még azt is könnyebben megemészti az ember, ha – a legutóbbi néhány magyar koncerthez hasonlóan – ismét kimaradtunk a legnagyszabásúbb showelemekből, és hogy a De Mysteriis… végigjátszásával hirdetett koncertet tényleg szó szerint kellett érteni: szűk ötven perc után, a címadó, utolsó szám végéből előhömpölygő outróval tényleg véget ért a koncert. Aztán most majd várhatunk megint éveket a következő alkalomra, hogy élőben hallgassuk meg

az egyik legjobb dolgot, amit a magyarok a világnak adtak.

Ne maradjon le semmiről!