Imádtuk az együttest, amelyik sosem jön el Magyarországra

Most csak az osztrák-magyar határig kellett utazni azért, hogy megnézzük a System Of A Down minden szabályszerűségtől mentes, letaglózó koncertjét és a bármilyen musicalsztárt az asztal alá éneklő frontemberét.

Már amikor az Audioslave Like a Stone című dalát énekelte Chris Cornell emlékére, teljes átéléssel, hihetetlenül koncentráltan, úgy belerakva mindent abba az egy dalba, mintha ezen múlna az élete, már akkor látszott, mennyire jó lesz ezen az estén Serj Tankian, a System Of A Down énekese. Pedig ez még nem is a saját koncertje volt: a Nova Rockon előttük játszó Prophets of Rage hívta fel egy számra a színpadra, nem is csak azért, mert barátok voltak Cornellel, hanem azért is, mert most épp ebben a Rage Against The Machine-utódprojekt szupergroupban játszik az Audioslave több tagja is.

Serj Tankian pedig úgy énekelt, mintha egy nagyopera színpadán lett volna színész egy mély értelmű és súlyos zenés darabban: az utolsó hangig kidolgozottan és komoly drámai erővel, ami azért nem mindennapi a metal műfajában – mondjuk annyira nem is hiányzik belőle, de úgy tűnik, van, akinek mégis nagyon jól áll. Huszonhárom évvel a System Of A Down alapítása után, és tizeneggyel azóta, hogy az együttes félig-meddig megszűnt működni, Tankiannak sem a lelkesedése nem csökkent, sem a hangja nem lett kevésbé erős: egy olyan Systemet vezet, amely abszolút ereje teljében van, és amely most megmutatta,

Úgyhogy nem lenne csoda az sem, ha tényleg betartanák, amit rebesgettek, és több mint egy évtized csend után kiadnak egy új lemezt. Bár ez a csend sem volt egyszerű eset: a System sosem oszlott fel, csak azt mondták, egy ideig most majd nem játszanak, aztán meg majd valamikor újra, ha épp úgy alakul. És tényleg: öt év után adtak pár koncertet, aztán ez így ment pár évig, majd egész mostanáig megint nem lehetett felőlük hallani. Ezért is volt nagy hír, amikor kiderült, hogy idén (majdnem) egészen a magyar országhatárig eljönnek játszani. Aminél tovább, úgy tűnik, nem is nagyon merészkednek a közeljövőben.

A Los Angelesben élő, ugyanabba a nemzetiségi suliba járó örmények által alapított együttestől sosem állt távol a politizálás, sem a háborúellenes, mindig kritikus dalszövegeiktől, sem az olyan gesztusoktól, mint amilyen az örmény népirtás századik évfordulóján rendezett ingyenes koncert volt Jerevánban. Úgyhogy elég hihetőnek tűnik az a hivatalosan ki nem mondott, de azért egyértelműen sejtetett helyzet, hogy Tankianék – más örmény együttesekhez hasonlóan – elvből nem hajlandóak Magyarországra jönni azután, hogy az Orbán-kormány kiadta Azerbajdzsánnak Ramil Safarovot, aki baltával agyonvert egy alvó örmény katonát. Annak ellenére adták ki, hogy sejteni lehetett, hazaérve azonnal kegyelmet kap az életfogytiglan helyett, és sok örménygyűlölő azeri nemzeti hősként fogja ünnepelni. Pedig a System Of A Down fennállása óta csak egyetlen egyszer volt Magyarországon, a Slayer előzenekaraként, de akkor, 1998-ban, első lemezük megjelenésekor gyakorlatilag még senki nem ismerte őket, és leginkább csak felhúzott szemöldökkel figyelte a beskatulyázhatatlan műfajú, a slágeresség felé is nyitott, a thrash, groove és heavy metal alapú zenét népzenével is feltápláló extrém akármicsodát. És ha el nem felejtik a kínos ügyet, lehet, hogy ezzel ki is fújt a System és Magyarország nyúlfarknyi közös története.

Ingrid B (@ingibabygd) által megosztott bejegyzés, 2017. Jún 17., 01:24 PDT

Pedig Nickelsdorfban pont olyan koncertet adtak, amiből az ember azonnal megnézne még egyet, nemcsak a zene, de az előadásmód miatt is: nem csoda, hogy a zsúfolt házas közönséget baromira nem érdekelte a húszpercenként újra meg újra szakadni kezdő eső sem közben. Pedig egyáltalán nem az a fajta koncert volt, ahol a közönség nem győz tapsolni a frontember kamu vagy valódi, mindenesetre folyton hangoztatott lelkesedésének annak okán, hogy az aznapi a legjobb tömeg az egész turnén, meg ahol a mikrofont ritmikusan csapdosó énekes iránymutatása alapján tapsol mindenki, amik persze, félreértés ne essék, csodaszép és nélkülözhetetlen hagyományai a rockkoncerteknek.

Olyan, aki annyira együtt él az előadásával, hogy egy-egy kézmozdulattal, sőt, akár egy átszellemült, vagy inkább megszállott arckifejezéssel olyan hangulatot tud teremteni, mint más fél órányi eszeveszett ugrálással és színpadszántással. Tényleg nehéz jobban leírni, mintha egy drámai zenés színészhez hasonlítjuk, aki első blikkre egy sztereotip, ügyeskedő, de azért jólelkű autónepper szerepét játssza egy hollywoodi filmből, de ha énekelni kezd, átlényegül totális ügybuzgalmú prédikátorrá, hogy néha – az ironikusabb hangvételű daloknál – mindezt megszakítsa egy kis infantilis játékkal. 

És már csak azért sem hiányzott a hagyományosabb értelemben vett kommunikáció (azért Tankian hipnotikus szuggesztivitása is egyfajta kapcsolat a közönséggel), mert így az egész koncert egyetlen iszonyatos méretű és semmilyen sziklán meg nem tört hullám volt a zenéből: duma híján volt idejük eljátszani harminc számot részben vagy egészben, a legtöbbször egyetlen másodperc szünetet sem tartva az előző dal vége és a következő eleje között, vagy akár csak pár dallamot behozva valamelyik számból, hogy azzal át is kössék valami másba. Ami nemcsak egy fesztiválon nagy szó, ahová más együttesek eleve rövidített programmal érkeznek, de önmagában is nagy élmény, hiszen így még inkább magával ragad a zenefolyam.

Pláne, ha olyan jó érzékkel válogatják össze a dalokat, mint a System: már a negyedik dal is kizökkentett, mert szokatlan módon máris bejött a lassabb-elszállós Aerials a kezdeti gyors slágerek után, hogy aztán a Mr. Jack középrészét is belassítsák egy trip erejéig. És a ritmusváltásokhoz hasonlóan cserélgették a komolyabbra hangolt dalokat a szatirikusabbakkal, vagy az olyan (nyilván relatíve) szuperslágereket, mint a Chop Suey! a kevésbé egyértelmű választásokkal.

Csilla (@csillafekecs) által megosztott bejegyzés, 2017. Jún 17., 01:40 PDT

És még az sem igaz, hogy a sajátos hangulatot csak Tankian tűzvörös pezsgése teremtette volna meg, mert Shavo Odadjian basszusgitáros színpadbejáró lelkesedése és egy-egy elkapott, lelkes vigyora is ragadós volt. A negyvenen túl egyre inkább egy countryzenészbe oltott Slash-sé változó Daron Malakian mondjuk tényleg úgy állt egyhelyben másfél órán keresztül, mintha pillanatragasztóba lépett volna, bár egy idő után minden átmenet nélkül elkezdett konferansziészerepet játszani valahonnan a tévézés hőskorából, aminek a marcona gitáros kölyökmacskahangján megvan azért a maga bukéja. John Dolmayanra pedig azt ugyan nem lehet mondani, hogy iszonyú hangulatosan dobolt volna, de azt igen, hogy kevés ennyire pontos dobos van a rockzenében, mint ő: talán egyszer sem ütött félre a koncert alatt, ami egyrészt elég nagy szó az olyan témák mellett, mint mondjuk a Toxicity eleje, másrészt viszont nem csoda, mivel a legtöbb ember a doktori címe védésekor sem koncentrál annyira az egyetemi vizsgabizottság előtt, mint amennyire a kivetítő közelképei alapján Dolmayan odafigyelt a ritmusra.

A fesztiválok nem arról szoktak híresek lenni, hogy a koncertek minden igényt kielégítenek: ilyenkor inkább a kompromisszumok jellemzőek a hosszú klubkoncertekkel vagy a nagyszabású arénabulikkal szemben. De mi más is lehetne a tökéletes kivétel, ha nem a minden szabályszerűségből keresztbe-hosszában amúgy is kilógó System Of A Down?