Sok vizet iszom, ebben hiszek

A 76 éves Tom Jonesnak esze ágába sincs lassítani: jelenleg is új albumon töri a fejét, július 14-én pedig Veszprémben koncertezik a Veszprémfesten. A világ egyik legnépszerűbb énekese tavaly jelentette meg az emlékiratait is, és nem bántuk, hogy már a telefoninterjú előtt kikötötte, nem a magánéletéről és a színpadra dobált bugyikról szeretne beszélgetni, mert így kiderülhetett, tökéletesen emlékszik ötven évvel ezelőtti dátumokra és lemezekre is.

Hogyan oldja meg, hogy a koncertjein azok is megkapják a magukét, akik csak a nagy slágerekért mennek, de közben ne ugyanazt a műsort játssza éveken keresztül?

Játszom új és régi dalokat is egyformán. Most Veszprémben is lesz Delilah, lesz Sex Bomb, lesz Green Green Grass of Home, meg What's New Pussycat, tehát semmi nem marad ki. Csak ezzel az új zenekarral kicsit más hangszerelésben szólalnak majd meg, és ettől még érdekesebbek lesznek. Csodálatos zenekar kísér, bármit el tudnak játszani, csak vannak számok, amikben mondjuk a fúvósok nem játszanak, így ők addig pihenhetnek. Épp ezért azt tehetem, amihez kedvem van.

Több mint ötven éve van a zeneiparban. Hogyan tudta ennyiszer újra kitalálni magát?

Úgy, hogy olyan az énekhangom, hogy nagyon sokféle dalt el tudok énekelni. Nem korlátozom magam egyetlen stílusra, mert lehetne mondani olyan énekeseket, akik ezt csinálták, aztán ahogy az a stílus kiment a divatból, az ő karrierjüknek is annyi volt. Én viszont nyitott vagyok bármire, és képes vagyok alkalmazkodni, sokféle dalt énekelek a mai napig, és ez visz engem előre. Sok stílusban kipróbáltam magam, volt olyan, ami bejött, és persze akadt olyan is, ami kevésbé. De ezt a kockázatot vállalni kell, én soha nem akartam biztonsági játékot játszani.

Ha már a hangja került szóba, hogyan sikerült ötven év fokozott igénybevétel után is ilyen formában tartani?

A legfontosabb, hogy sok vizet iszom, nagyon hiszek benne, hogy a dehidratálódást kell elkerülni. És persze amennyire lehet, igyekszem egészséges maradni, mert a hangszálakra egy sima megfázás is veszélyt jelenthet, ezért mindent bevetek, hogy ezeket elkerüljem. Ebben hiszek, és a vízivásban.

Az egyik legélesebb váltás a karrierjében talán az volt, amikor Prince Kiss című számát az Art of Noise-zal együttműködve dolgozta fel, akkor kimondottan modernnek ható stílusban. Akkor kockázatosnak érezte ezt?

Nem annyira, mert azt a dalt már előtte is énekeltem, és az Art of Noise tagjai is a tévében látták a felvételt erről. Amikor aztán megkerestek, hogy vegyem fel velük a dalt, egyből igent mondtam. Mindig maga a dal a fontos ilyenkor, és utána jön a többi: kik játszanának a felvételen, ki lenne a producer; duett lenne-e, vagy én énekelek benne egyedül.

Azért is kérdeztem, mert az önéletrajzában élete legnehezebb időszakaként beszél a nyolcvanas évekről.

Ez így volt, én akkor Las Vegasban énekeltem, minden este két show-t is lenyomtam, és ez megviselte a hangomat. Egyébként sem jó ötlet napi két koncertet adni, de egy olyan száraz és meleg klímájú helyen, mint Las Vegas, különösen nem. Majdnem tönkrement a hangom a végére, nem is énekeltem túl jól akkoriban. Végül megoperáltattam a hangszálaimat, majd jött a Kiss sikere, és újra sínre került minden.

Egész sokáig várt az önéletrajzi könyvével, hiszen csak tavaly jelent meg, sok kollégája nem volt ilyen türelmes.

Több könyv is megjelent rólam, én pedig azt gondoltam, hogy majd egyszer én is megírom a sajátomat. Nem akartam elkapkodni sem, mert nem sok értelmét látom annak, amikor viszonylag fiatal popsztárok már megírják az emlékirataikat. Negyvenévesen miért ír valaki ilyet? Azt viszont én sem akartam megvárni, mire már mindent elfelejtek, de szerintem pont sikerült a megfelelő időpontot elkapni.

Az utolsó három albuma, amiket Ethan Johns producerrel vett fel, nagy változást jelentettek a zenéjében. Miért döntött az ennyire lecsupaszított hangzás mellett?

Amikor találkoztam Ethannel, azt mondta: miért nem csinálok valami olyasmit, amit korábban még soha? Hiszen addig rendszeresen nagyzenekari kísérettel dolgoztam, grandiózus hangszereléssel, nekem pedig tetszett az ötlet. Így kezdődött, és azóta csináltam már három ilyen lemezt is, lecsupaszított hangszereléssel, kevés zenésszel, és mindháromszor nagyon jól működött a dolog.

Lesz folytatás is?

Ezt még nem tudom. Több ötlet is felmerült, hogy milyen irányban induljak tovább, és már beszéltem több dalszerzővel is, köztük olyanokkal is, akik meglepő nevek lehetnek. De ha most elmondanám, kikről van szó, akkor oda lenne a meglepetés. Szóval a lényeg az, hogy jelenleg is formálódik, milyen lesz a következő lemezem, és kikkel dolgozom majd.

Az idén visszatért a Voice című brit tévés tehetségkutatóba mesterként, ahonnét két éve elküldték, és volt is némi üzengetés a sajtóban utána. Hogyhogy most újra igent mondott nekik?

Úgy, hogy a műsor most már nem a BBC-n fut, ahol korábban, hanem egy másik csatornán, az ITV-n. Nekik pedig az első dolguk az volt, hogy megkerestek, térjek vissza a műsorba, és ennyi, most újra leszek a műsorban.

A tévés tehetségkutatókat többször érik bírálatok zenészek részéről is, ön mit szól a jelenséghez?

Ez mindig az adott műsortól függ. A Voice-ban azért vállaltam szerepet, mert ez nem egy sima tehetségkutató, ahol táncolni meg hasonlókat kell, hanem tényleg az éneklésről szó, ahogy ez a címében is benne van. Már amikor először láttam Amerikában az ottani verzióját, megtetszett a koncepció, hogy a mesterek a versenyzőknek háttal ülnek a válogatón, és így tényleg csak az énekhang dönt. Úgyhogy örültem, amikor megkerestek a brit verzióhoz, és azt gondolom, hogy alkalmas is vagyok rá, hogy énekesek mentora legyek.

Mit gondol, mi a legnagyobb különbség a hatvanas évek és a mostani zeneipar között?

Szerintem annak a korszaknak és a mostaninak is megvannak az előnyei és a hátrányai. Remek zenék voltak a hatvanas években, de ugyanúgy volt sok pocsék is. A legfontosabb, hogy mindenkinek van hely, csak el kell jutni valahogy a közönséghez, ami az internetnek köszönhetően ma könnyebb is. Amikor én kezdtem, mindenki kislemezekkel próbálkozott, és ha lett néhány slágered, akkor jöhetett az album. Azóta sok minden változott, de az nem, hogy a tehetség a legfontosabb, aminek előbb vagy utóbb meg kell mutatkoznia.

Kevesen tudják, hogy a legendás, később tragikus véget ért producerrel, Joe Meekkel kezdte a karrierjét. Hogy emlékszik vissza rá?

Ő volt az első, akivel dalokat vettem fel, még 1963-ban, amikor több kiadónál is próbálkoztam, és ő jelzett vissza elsőként, hogy szeretne velem együtt dolgozni, mert tetszett neki, ahogy énekelek. Felutaztam Cardiffból Londonba a meghallgatásra, ami jól sikerült, úgyhogy fel is vettünk öt számot, csakhogy nem sikerült kiadót találnia hozzá. Amikor aztán később a Decca kiadta az It's Not Unusualt, ami sláger lett, már a Joe Meekkel készült dalokat is kiadták. Nagyon érdekes volt vele dolgozni egyébként, mert a többiektől eltérő, sajátos hangzása volt, mint a nagy sikerszáma, a Telstar, ami tényleg úgy hangzott, mintha az űrben vették volna fel. És mivel ő eredetileg hangmérnök volt, értett hozzá, hogyan kell játszani a hangzással. Én 1956 óta szerettem volna vele dolgozni; ekkor jelent meg ugyanis Humphrey Lyttelton Bad Penny Blues című száma, aminek nagyon tetszett a hangzása, és ő volt a hangmérnök. Nagy megtiszteltetés volt, hogy dolgozhattam vele.