Attól, hogy sikeres vagy, még lehetsz boldogtalan

Július végén Chester Benningtont, a Linkin Park énekesét holtan találták Los Angeles-i otthonában. A 41 éves Bennington öngyilkos lett, és bár búcsúlevelet nem írt, úgy tudni, hogy évek óta drog- és alkohol problémákkal küzdött, és depressziós volt.

Bennington pontosan azon a napon lett öngyilkos, amikor a pár hónappal korábban szintén öngyilkosságot elkövető barátja Chris Cornell, a Soundgarden énekese 53 éves lett volna. Cornellről szintén az a hír járta, hogy depressziós volt. 

Azon kívül, hogy 2016-ban a korábbi évekhez képest az átlagnál sokkal több köztiszteletben álló zenész halt meg - többek között Lemmy, Prince, David Bowie is tavaly hunyt el -, 2016 abban is eltért az előző évektől, hogy szinte hetente állt egy-egy híres zenész a nyilvánossá elé azzal, hogy valamilyen mentális betegségben szenved:

• Adele a szülés utáni depressziójáról beszélt nyilvánosan,
• Lady Gaga nyílt levélben írt arról, hogy poszttraumatikus stresszszindrómát diagnosztizáltak nála,
• a One Direction korábbi tagja, az azóta szólókarrierbe kezdő Zayn Malik szorongásról és táplákozási rendellenességről számolt be,
• Selena Gomez azért vonult vissza ideiglenesen a munkától, hogy kezeljék a pánikbetegségét és a depresszióját,
• Justin Bieber nyilvánosan beszélt arról, hogy annyira kimerült érzelmileg, hogy gyakorlatilag depressziósnak érzi magát,
• Kanye West pedig szintén kórházba került egy időre depressziója miatt.

De a popon kívül is gyakoriak voltak a hasonló bejelentések az utóbbi időszakban: a dubstep egyik alapproducerének számító Benga 2015 őszén jelentette be, hogy bipoláris depresszióban szenved, pár hónappal később pedig egy másik hasonlóan meghatározó elektronikus zenei producer, Rustie írta ki a közösségi médiafelületeire, hogy függősége és mentális betegsége miatt ideiglenesen abbahagyja a zenélést. Idén március elején pedig az újiskolás grime egyik legnépszerűbb alakja, Stormzy beszélt a Chanel 4-nak adott interjújában a depressziójával vívott küzdelméről.

A generáció, aminek még ciki a segítségkérés

A nyilatkozatok után egymás után jöttek a véleménycikkek, amik egyrészt kiálltak a betegségükkel coming outoló zenészek mellett, másrészt pedig összefoglaltak néhány lényeges okot amögött, hogy a zenészek az átlagnál gyakrabban szenvednek mentálisan betegségekben.

"A depresszió az emberek életét megbénító betegségek közül az egyik legelterjedtebb, globálisan 300 millió embert érint. A napi munkám során csak a súlyosabb esetekkel találkozom: emberekkel, akik annyira rosszul vannak, hogy élni sincs kedvük. Mindez ráadásul még csak a jéghegy csúcsa. Emberek tömegeit kezelik depresszióval, de talán még többen vannak azok, akik nem kérnek segítséget, épp a Stormzy által is emlegetett előítéletek miatt, például hogy az emberek azt gondolják, hogy önerőből illik megküzdeni a depresszióval” - írta az angol rapperrel készült interjú megjelenése után a Guardian véleményrovatában Kamran Ahmed, pszichiáter.

Ahmed azt is megemlíti, hogy az Egyesült Királyságban a fekete népesség esetében a mentális betegségek nagyobb százalékban maradnak rejtve, és kevésbé veszik igénybe önszántukból az egészségügyi ellátórendszer szolgáltatásait, ezért különösen fontos, hogy Stormzy feketeként beszélt a témáról, hiszen ez másokat is arra bátoríthat, hogy vállalják fel a betegségüket és kérjenek segítséget.

Chester Bennington és Chris Cornell öngyilkossága kapcsán Jay Watts pszichológus az Independenten írt arról, hogy a rassz mellett talán még inkább meghatározó lehet az énekesek életkora, és még inkább a neme: mindkét énekes ugyanis abba negyvenes-ötvenes generációba tartozott, akik egy 2012-es tanulmány csak puffergenerációnak nevezett.

A mai negyvenes-ötvenes férfiak eszerint két generáció közé vannak szorulva. Az idősebb férfiak még klasszikus maszkulin nevelést kaptak, ami alapján egy férfival szemben az az elvárás, hogy erős és tekintélyt parancsoló legyen, és még véletlenül se mutassa ki a gyengeségeit, ugyanakkor ennek a maszkulinitásnak abban a generációban nagyobb volt az elfogadottsága is. A kétezres évek körül született generációval szemben már nincsenek ilyesmi elvárások, a mostanában felnőtté váló korosztály férfi tagjai más sokkal nyíltabban beszélhetnek az érzéseikről, beleértve azt is, ha szoronganak, vagy depressziósnak érzik magukat. A pufferelmélet szerint Benningtonék generációja még maszkulin nevelést kapott, viszont közben ez a fajta klasszikus férfiszerep már veszített az elfogadottságából. Watts szerint kiváló példa erre a Korn 47 éves gitárosának reakciója, aki először gyávának nevezte Twitterén Bennington az öngyilkossága után, majd levette a posztot, miután gyakorlatilag csak negatív reakciókat kapott.

Cornellről és a Benningtonról is tudni lehetett, hogy komoly gyerekkori traumák érték őket: Watts szerint ezeket a traumákat ők droghoz és alkoholhoz nyúlva igyekeztek kezelni, ami jellemző erre a generációra, amiben férfiként ez sokkal járhatóbb útnak látszik, mint a segítségkérés.

Depresszív iparág

A generációs magyarázat mellett amellett sem lehet elmenni, ahogy az egész zeneipar megágyaz a mentális betegségeknek. Az egyik legnagyobb témába vágó, több mint 2200 zenész megkérdezésével elkészített kutatás alapján az Egyesült Királyságban 2016-ban a megkérdezettek 71 százaléka mondta azt, hogy szenvedett már szorongástól, vagy voltak már pánikrohamai. 65 százalékuk arról számolt be, hogy volt már depressziós. Ugyanez az arány a 16 év feletti népesség körében nagyjából 20 százalék volt a 2010 és 2013 közötti időszakban, tehát a zenészek több, mint háromszor akkor arányban szenvedtek depressziótól, mint a teljes népesség.

A tanulmányból az is kiderül, hogy a megkérdezettek nagyjából fele mondta azt, hogy nehézséget jelentett neki segítséget találni, és ennek gyakran az elérhető segítség hiánya volt az oka. A megkérdezettek 46 százaléka volt azon az állásponton, hogy lenne értelme külön a zenészek számára létrehozott állami ellátásnak a mentális betegségek esetében.

A tanulmány egyik lényeges megállapítása, hogy ahelyett, hogy elfogadnánk azt a zenészekkel kapcsolatos sztereotípiát, hogy a legtehetségesebbek közöttünk mindig szükségszerűen szenvedő zsenik is, inkább azt kellene észrevenni, hogy

A jelentés szerint a konkrét okok között vannak például az jellemző alacsony bérek, amik kiszámíthatatlan és tervezhetetlen időbeosztással párosulnak.

Persze erre azt lehet mondani, hogy Cornellnek és Benningtonnak rocksztárként aztán tuti nem voltak pénzügyi problémái, de a zeneipar a még nem befutott, vagy kisebb színtereken mozgó, és a sztárnak számító művészeket egyaránt leterheli, csak másképpen. A pénzügyi kiszolgáltatottság értelemszerűen nem a sztárokat érinti, viszont nekik inkább a sztársággal együtt járó napi rutin leterhelő. Jó példa erre Charli XCX tweetje, amiben azon ironizál, hogy a kiadója azt kérte tőle, hogy legyen barátságosabb és szerethetőbb. “Szóval itt egy kép egy kutyáról és rólam. lol” - írja.

All work and no play

Ez a fajta önfoglalkoztatás komoly lelki energiákat köt le a sztárok és a kevésbé híres zenészek körében egyaránt. A befutást megelőzően pedig még a bevételek is nagyon kiszámíthatatlanok, ami külön stresszforrást jelent. Ahogy az egyik válaszadó fogalmazott: „a vízvezetékszerelő sem dolgozik tapasztalatért cserébe, és a sebész sem végez el egy műtétet, hogy népszerűbbé váljon”. Mindezzel arra utalt, hogy az külön nehézséget jelent az iparágban dolgozók többségének, hogy a társadalom gyakran nem tekint a zenélésre valódi munkaként.

Ez a beszámolók alapján még az iparágon belül is okoz problémákat, amikor például a zenészekkel együtt dolgozó szakemberek csak azért várják el, hogy ne panaszkodjanak, ha slendrián munkát végeztek nekik, mert ők zenészek. Emellett olyan stresszfaktorokat is emlegettek még, mint az átláthatatlan jogi környezet – konkrétan például a szerződések transzparenciájának a hiánya –, vagy a szórakozóhelyek gyenge felszereltsége hangtechnika szempontjából.

A zenei innováció lelassulásról sokat író - szintén depresszióval küzdő, és idén öngyilkosságot elkövető - zenekritikus és filozófus Mark Fisher a zene radikális megújulásra való képtelenségének okai között emlegette az online streaming felfutása mentén háttérbe szoruló nagy kiadókat. Mindez persze nem csak a kísérletezést lehetetleníti el, hanem a mentális betegségeknek is remek táptalajt jelent. Fisher szerint ugyanis azzal, hogy kiadók előre több lemezre kötöttek szerződést a művészekkel, teret hagytak nekik az innovációra, ugyanis így egyes lemezeknél kisebb kockázat mellett lehetett bevállalni, hogy egy-egy új zenei megoldásból nem lesz feltétlenül sláger. Mindez manapság már kevésbé jellemző, és az hogy napról napra kell termelni a slágereket, sokkal stresszesebb, mint a korai felállás, amiben a kiadók szerződései legalább középtávon kiszámíthatóságot jelentettek.

Itthon sem rózsás a helyzet

Természetesen sok szempontból őrültség a magyar zeneipar összehasonlítani a nemzetközivel, de ettől még tény, hogy a hazai állapotok sem segítenek sokat a helyzeten. A ProArt legutóbbi zeneipari jelentése szerint "(...) egy jó évben a zenészek zenéhez köthető jövedelme közel kétmillió forint (1 985 563 Ft), míg egy rossz évben ez a jövedelem fél millió forint körüli értéknek (499 066 Ft) feleltethető meg.

Ez azt jelenti, hogy egy jó évben a megkérdezettek átlagosan minimálbér körüli jövedelemre tesznek szert, rossz évben pedig a zenei jövedelmek igen csak kiegészítő szerepet töltenek be a zenészek összes jövedelmében".

Nagyon kevesen tudnak megélni abból, hogy profi zenészek, és még kevesebben vannak azok, akik esetleg kifejezetten nagy pénzeket keresnek, és esetleg meg is tudnak gazdagodni belőle. Azonban a helyzet sokkal komplikáltabb, ezért Dr. Kőváry Zoltán klinikai szakpszichológus, az ELTE habilitált egyetemi docensét kérdeztük a témáról, aki érintett is benne, hiszen a The Trousers rockzenekar frontembereként maga is testközelből ismeri a magyar zeneipar sajátosságait.

Kőváry az elején rögtön leszögezte, hogy nem teljesen ért egyet mentális betegségek egyszerű orvostudományi megközelítésével, amik alapján ezek lényegében más fizikai betegségekkel egyenrangú betegségeknek tekintendőek. "Nem a depresszió, mint betegség végez az öngyilkossal, nem a skizofrénia festette a Magányos cédrust" - mondja, és azt is hozzáteszi, hogy jobban szereti úgy megközelíteni a témát, hogy depresszió helyett például a „depresszíven hangolt lét”-ről, mint létállapotról beszélnek.

"Az, hogy a hazai kulturális-társadalmi-történelmi adottságok vagy akár politikai környezet az elmúlt mintegy fél évszázadban tömegében termelt ki annyi félresikerült művészsorsot, szerintem közismert, szinte közhelyszerű. Vannak olyanok, akik eleve terhelten, labilis emberként kerülnek bele a mókuskerékbe, és a zenélés, a kreativitás valamiféle kompenzációt jelent számukra, és ha az nem működik, semmi sem működik, vége van mindennek. Aztán vannak, akik útközben őrlődnek fel; például Radics Béla életrajzában nem találtam olyan jelet, ami arra utalt volna, hogy előre elrendelt lett volna a későbbi szétesése".

Kőváryt arról is kérdeztük, hogy mennyire jellemző a korábban említett puffergeneráció tagjaira, hogy fogékonyabbak a mentális betegségekre, de árnyalta a képet azzal, hogy ezt nem lehet egyértelműen egy adott korosztály sajátosságaként jellemezni. "Chris Cornell és Chester Bennington olyanok voltak, mint bárki más, ezen belül a puffergenerációhoz tartozó rockénekesek voltak, akiknek voltak gyerekkori traumáik. Az öngyilkosság gondolata egyrészt bárkinek a fejében megfordulhat. "A puffergeneráció pedig szerepbizonytalanságai fokozott sérülékenységet jelenthetnek, akárcsak a túlhajszolt rocksztár-életmód" - ettől függetlenül Kőváry azt is hozzáteszi, hogy Magyarország elég szélsőségesen férficentrikus és konzervatív, ezért a puffergenerációs elméletnek itthon is van valamennyi magyarázó ereje. Nancy Chodorow feminista pszichoanalitikus elméletét hozza fel példaként:

"'Az anyával való korai kölcsönös együttélés és azonosulás miatt az elsődleges identitás mindkét nemnél nőies jellegű, amit a fiúknak később a nemi különbségek felfedezésével felül kell írni a férfias kultúrával (az apával) azonosulással, és folyamatos erőfeszítést kell tenni a fenntartásáért, mert különben az illető „visszazuhanhat” az immár rettegett feminitásba. A lányok később az apát is felveszik vágyott érzelmi tárgyként az anya mellé, ezért kapcsolati mintázataik sokkal bonyolultabbak lesznek, ami később sokféle érzelmi kielégülésre ad lehetőséget. A fiúknál ez «egycsatornás» marad: ami nem teszi lehetővé, hogy a korai anyai kapcsolatot helyettesítő párkapcsolaton kívül bármilyen formában elmélyüljenek érzelmi élményeikben, és ha az borul mondjuk egy szakításnál, gyakorlatilag eszköztelenek maradnak. Ez aztán elvezethet az önmaga ellen fordított harag különféle formáihoz: depresszióhoz, alkoholizmushoz, öngyilkossághoz."

A magyar helyzet a nemzetközihez képest természetesen nagyon más, azonban az itthoni lehetőségek, vagy éppen azoknak a hiánya sem feltétlenül kedvező a zenészeknek. A földrajzi adottságoknak és a kevés külföldi turnénak köszönhetően a magyar zenészek kevésbé tudják leépíteni magukat intenzív, több hónapos utazásokon, azonban van más, ami erősen nyomaszthatja a magyar zenészt.

"Például nagyon frusztráló érzés lehet, ha nem csak hangszeresnek, hanem dalszerzőnek is tartod magad, de abban a formában, ahogy te szeretnéd megvalósítani magad, egyszerűen nem tudsz eljutni az értő hallgatósághoz, mert hiányoznak a megfelelő csatornák és ezzel összefüggően a befogadókészség is korlátozott. Van egy ördögi kör is: nem léphettek fel, mert nem vagytok elég ismertek, de hogyan válhatnátok ismertté, ha nem léphettek fel ott vagy nem szólhattok akkor, ahol és amikor kellene? Egy idő után törvényszerűen jön a csalódottság, kiábrándulás vagy a lecsúszás, mint Radics Béla esetében". Problémaként hozza fel a tévés tehetségkutatók elterjedését, amik nem csak ízlésromboláshoz vezetnek, hanem megakadályozzák azt is, hogy organikusan nőjenek ki népszerű előadók és zenekarok a hazai piacon. Az ezzel járó nagyfokú konformizmus bizony gátló hatással lehet az önkifejezésre és az önmegvalósításra.

Nem kell őrültnek lenni a zseniséghez, de van benne kockázat

Arra sincs egyértelmű magyarázat, hogy a mentális betegségekre hajlamosabbak mennek általában zenésznek. A pszichológia megkülönbözteti a "kis", a "nagy" és professzionális kreativitás szintjét, például sok gyakorlással valaki lehet kevés kreativitással is profi, sikeres előadó. "A kutatások szerint a kreativitás átlagos szintjén nincs szerepe annak, hogy valaki érintett-e mentális betegség által, viszont a kreativitás magasabb szintjén jellemzőbbek lehetnek a szélsőséges hangulati kilengések" - utal arra Kőváry, hogy a közvélemény által zseninek titulált zenészeknél valóban nagyobb arányban érzékelhető az erre való fogékonyság.

Az biztos, hogy a zenei pályát választók közt alapból több lehet a szabálytalan, nonkonformista ember.

Fontos pont még, hogy Bennington a 40-es, Cornell az 50-es évei elején járt, ami a korfetisiszta szórakoztatóiparban nem számít már kifejezetten fiatalnak. Ezért is kérdés, hogy vajon egy 40-es, 50-es éveiben járó zenész rosszabbul bírja-e a mentális gyűrődést, mint egy kora huszonéves. A válasz nagyjából az, hogy igen, de a helyzet nem ennyire egyszerű. A huszonévesekre jellemzőbb, hogy hirtelen ötlettől fogva mennek bele helyzetekbe, keresik az izgalmakat és a szélsőséges élethelyzeteket, de mindez nagyobb rizikót is jelent a kontrollvesztés szempontjából.

Mindenki ismeri a „27-esek klubja” jelenséget, ami nyilván nem egy misztikus jelenség, talán ez az a határ, amíg az emberi szervezet elviseli a gátlástalan kizsákmányolást. Az impulzivitás, a kontrollvesztésre való hajlam az életkorral csökkenhet, viszont a „lecsendesedés” vagy bölcsebbé válás ellenére megjelenhetnek más zavarok: életközepi krízis, kiégés, illetve a keménydrog-függőséggel ellentétben az alkoholizmus általában egy hosszabb folyamat eredménye, ami inkább ebben az időszakban kezd komolyabb problémákat okozni".

Kőváry szerint fiatal korban az ember sokkal többre képes, sokkal több kockázatot vállal: példaként a Metallicát hozza fel, amikor James Hetfieldék mindössze 22 évesen írták meg a metál egyik alapvetését, a Master of Puppets albumot. "Van viszont egy másik vetülete is dolognak, mivel a kreativitás-kutatások szerint az adott területen eltöltött 10 aktív év szükséges az alkotóképesség teljes kibontakozásához. A mai gyorsfogyasztással jellemezhető korban sajnos a legtöbb fiatal banda nem juthat el erre a fejlődési szintre, mivel ha nem aratnak rögtön sikert, nincs további esélyük. A Beatles és a Rolling Stones a 6-7. lemezük idején értek el kreativitásuk csúcskorszakához: ez ma már elképzelhetetlen, ezért valószínűleg egy csomó potenciális tehetség nem jut el a teljes kibontakozásig, ami szerintem elég nagy veszteség".

Magyar példa is van a puffergenerációs tragédiára

Chester Bennington és Chris Cornell öngyilkossága tehát egyáltalán nem intézhető el egy szimpla elmélettel, de igenis van egy alapja annak, hogy az utóbbi időszakban több ismert, népszerű, sikeres férfi előadó követett el öngyilkosságot. Magyarországon szerencsére nagyon kevés ilyen példát ismerni, az egyetlen ilyen a közelmúltból Mohaman esete, aki ráadásul már bőven a sikerei után hunyt el, ráadásul nem is öngyilkosságban. Mohaman a '90-es évek végén lett ismert a Happy Gang nevű fiúcsapattal, majd később rövid rapkarrierje után szinte teljesen eltűnt. Pár évvel később bukkant fel újra azzal, hogy halandzsa nyelven írt és adott elő rapdalokat, illetve pár alkalommal tévében is szerepelt. A tévés szerepléseinél azonban feltűnően zavarodottan, összeszedetlenül viselkedett, és még a laikusok számára is úgy tűnt, hogy valószínűleg professzionális segítségre van szüksége. Hírhedté vált többek között a Fem3-nak adott interjúja, ahol nyíltan és kissé zavartan beszélt Joshi Bharatnak a drogokról és az életéről.

Ekkor már több helyről hallani lehetett, hogy Mohaman mentális gondokkal küszködik, orvosi segítségre lenne szüksége, de nem történt semmi. Közben kialakult egy kultusz státusza a halandzsa rapszámainak köszönhetően, fellépést szerveztek neki a budapesti Toldi Klubba, majd végül berángatták az X-Faktorba is, ahol a láthatóan a helyzetet nehezen kezelő Mohamannel a zsűri végtelenül megalázóan bánt. Pár hónappal később pedig jött a hír, hogy szívelégtelenségben elhunyt. 45 évesen.

Mohaman is abba a puffergenerációba tartozott, mint Cornell vagy Bennington, és az ő esetében, kizárólag a zenei pályáját látva még inkább megerősítést nyer az elmélet. Mohaman azzal a Happy Ganggel lett ismert, ami kifejezetten érzelmes, mondhatni nyálas, vagy éppen felszínes popszámokat is játszott. A trió feloszlása után szólókarrierbe kezdett, méghozzá a Happy Gang zenéjéhez képest 180 fokos fordulatnak számító gengszter rap műfajban próbálkozott, kisebb-nagyobb sikerekkel. Ugyan a magyar rapzenén belül Mohaman munkássága komoly nyomot hagyott maga után, meg sem tudta közelíteni azt a sikert, amit a Happy Ganggel ért el kereskedelmileg.

Ebben közrejátszhatott például az is, hogy az akár femininnek is tekinthető rágógumi popzene után egy kifejezetten férfisoviniszta, maszkulin műfajban folytatta tovább, ami a puffergeneráció tagjaként biztosan komoly művészeti ellentéteket szülhetett. Később drogproblémák miatt visszavonult, hogy aztán egészen sajátos nyelvezetű, mindenképpen érdekesnek tekinthető zenével térjen vissza, amit azonban a közönség egy része egyáltalán nem fogadott be, egy másik része pedig röhögve rajongott érte, ami szintén nem lehetett jó hatással egy súlyos drogproblémákkal és valószínűleg mentális betegséggel küszködő előadónak.