Frontember a háttérben

A popzenében nemhogy hátrányt, hanem kifejezetten előnyt jelent öntörvényű, de tehetséges faszfejnek lenni; elég csak a beszámíthatatlan Jim Morrisonra vagy a falrepesztő beszólásairól elhíresült Liam Gallagherre gondolni. Andrew Eldritch nevét kevesebben ismerik, pedig ha valaki, ő aztán rászolgált erre a fajta hírnévre. És ő nem is úszta meg egy 27 éves korban elkövetett öngyilkossággal, hanem lábon hordta ki a faszfejségét.

Eldritch 1980-ban alapította meg a Sisters of Mercyt Gary Marxszal. A posztpunk és a new wave uralta brit popzenében egyszerre hatott ismerősnek és újdonságnak a gótikus komorság és az elektromos hangszerek egyidejű használata. Egy kis Joy Division-ös melankólia innen, egy kis Leonard Cohen-i érzékenység onnan; finom, asszociatív dalszövegek és lüktető alapok; tehetséges, folyton cserélődő háttérzenészek; és az egésznek a közepén Eldritch, akit senki sem tudott hosszú távon elviselni, aki mindig a saját hülye feje után ment, és akinek mindig igaza volt.

1990-ig a Sisters of Mercy három stúdióalbumot adott ki, majd miután összerúgták a port a kiadójukkal, a Time Warnerrel, úgy döntöttek, hogy soha többet nem adnak ki lemezt. Azóta koncertzenekarként működnek. A többes szám használata tulajdonképpen indokolatlan, mert mindhárom albumot különböző felállással vették fel. Dobost sosem használtak; bár Eldritch képzett dobos, az ütős szekciót az első adandó alkalommal kicserélte egy Doktor Avalanche névre keresztelt dobgépre. A név azóta is változatlan, de az első Boss dobgépet már két Macbook helyettesíti; ez az egyetlen állandó tag, ami az elmúlt évtizedekben kitartott Eldritch mellett.

Eldritch szakmai és személyes okok miatt is marta egymást a zenésztársaival. Nyilván nem könnyű kijönni egy kábé nyolc nyelven beszélő anarchoszindikalista állattal, akinek az agyát egyszerre zavarja össze Shakespeare és T. S. Eliot művészete, meg a túlzásba vitt amfetaminfogyasztás, de tény, hogy fáradhatatlanul viszi előre a projektjeit, és soha nem köt kompromisszumot. My way or the highway.

Ilyen előzmények után nem tudtam, mit várjak a Sisters of Mercytől. A nyolcvanas évek közepén karcosra hallgattam a First And Last And Alwayst, majd magamévá tettem a teljes diszkográfiát (nem volt nehéz), ami azóta sem tűnik túlhaladottnak. De hiába, hogy az idő nem kíméli a zenét, az alkotókkal már más a helyzet. Leonard Cohen-i inspirációk ide vagy oda, Eldritch nem az az akusztikus gitárral szenvelgős fajta, hanem egy dark wave rém, és ők rosszabbul viselik az öregedést, mint a vámpírok a fokhagymát.

A koncert kis csúszással kezdődött, és technikai szünettel folytatódott. Bár saját hangtechnikust hoztak, a nyitószám, az I Want More olyan halkan szólt, hogy elnyomta a heves kurvaanyázás. Ezután rövid időre levonultak a színpadról, és mire a visszatérés után megtalálták a hangerőszabályzót, kezdett izgalmas lenni a dolog. Nem feltétlenül zenei élményként, inkább az idő múlásáról szóló filozófiai tanulmányként.

Az örvendetes, hogy Eldritch végre talált két gitárost, akivel - legalábbis a színpadon - képesek elviselni egymást, mert Chris Catalyst és Ben Christo nemcsak gitárosként, háttérénekesként is óriásit alkotnak. De Eldritch mostanra igazi antifrontember lett, aki inkább megfigyelője, mint résztvevője a műsornak. A hangterjedelmét már nem oktávokban, hanem hangokban érdemes mérni, a hangerejét pedig sehogyan.

A vastag fekete szemhéjfestéket, fekete frufrut és sötét csipkét viselő rajongókat alighanem meglepte, hogy a goth Atyaúristen (amely jelzőtől ő következetesen elzárkózik) neonzöld pólót, csuklószorítót és METRO feliratú fekete pulóvert hord, és tök kopasz fejjel, napszemüvegben hunyorog a lézerfénybe, mint egy egzisztenciális kérdéseken töprengő Gollam, miközben nem nagyon jön ki belőle hang. Alighanem nem a hangosítással volt a baj, hanem Eldritch hangszálaival; csak néhány jellegzetes mordulás és fordulat engedte sejtetni, hogy tényleg ő az, és nem a Lény a Fantasztikus Négyesből, a kővé válás előtti pillanatokban.

Catalyst és Christo látszólag rohadtul élvezték a műsort, Eldritch pedig azt, amit összerakott az elmúlt 40 évben. Úgy mászkált a színpadon, lassú mozdulatokkal, fura gesztusokkal mintha gyönyörködne az utazó cirkuszában. Doktor Avalanche-ból csak úgy áradt az elképesztő erő; tényleg nem érezni az élő dobos hiányát.

Ha Eldritch hangja még mindig a régi lenne, nyugodtan ki lehetne jelenteni, hogy a Sisters of Mercy jobb, mint valaha; az élőben előadott számok sokszor jobban szólnak, mint a lemezen. A felpörgetett tempójú First And Last And Always simán agyonveri a stúdiófelvételt, főleg, ahogy rátolták a Link Wray Rumble-jét. A lelassított Dr Jeep szépen gördül rá a Detonation Boulevardra. A Dominion / Mother Russia közönségénekeltetése még mindig működik (sőt, ebben a politikai helyzetben pláne működik). A túltolt füst és a színes fények használata pedig ezerszer jobb körítés ehhez a zenéhez, mint egy gótikus templombelső vagy a forgó lemeztányér.

De a Sisters of Mercy mindig is Eldritchről szólt, és ő, úgy tűnik, inkább mellékszereplővé vált a saját műsorában. Már nem énekes, csak kohéziós erő, ami összetartja és szervizeli ezt a több évtizede működő gépezetet; hol szoftvert frissít Doktor Avalanche-on, hol szerez két gitárost, akik lelkesen végzik a szükséges munkát, ő meg csak úgy ott van, mellesleg, mint a tornádó közepe, ahol mindig szélcsend van.

Ben Gunn, a Sisters of Mercy második gitárosa azért hagyta ott a bandát, mert nem tetszett neki, hogy Eldritch milyen irányba viszi.

A Sisters a magukat túl komolyan vevő rockbandákból akart viccet csinálni, ehelyett maga is azzá vált

– mondta Gunn. Ha látta volna a szerda esti koncertet, alighanem elégedett lett volna a látvánnyal. Mert hiába volt a produkció egyik fele beszarás, ha éppen a lényeg, a mag, a központ, Andrew Eldritch, az öntörvényű, de intelligens faszfej volt az, aki a jelenlétével is a hiányát éreztette. És ezt képtelenség komolyan venni. 

De ami engem illet, szívesen hallgatnék máskor is ilyen kurva jó vicceket.