Bárcsak minden így öregedne!

A hét lemeze: Hippopotamus | Sparks

GettyImages-74703384
A Franz Ferdinanddal közös FFS után egy újabb nagyszerű albummal jelentkezett a Mael testvérek zenekara. A National továbbra is a harmincas értelmiségiek zenéjét írja, az Iron & Wine új lemezéről egy nyikorgó veranda jutott eszünkbe, a Scriptről pedig Justin Bieber és a One Direction, nagyon jó az új Satyricon, illetve bemutatunk egy osztrák-magyar albumot is.

Jövőre lesz ötven éve, hogy Ron és Russell Mael együtt zenélnek, és már 45 éve annak is, hogy Sparks néven teszik mindezt. Legnagyobb sikereiket a hetvenes években aratták, amikor Amerikából átköltöztek Londonba, ahol a glam rock sztárjaiként váltak ugyan ismertté, de a Sparksnak már akkor is sajátos stílusa volt, melyet aztán az évek múltával sikerrel alakítottak elektrodiszkóhoz, szintipophoz, vagy ami épp megtetszett nekik. Az új évezredben pedig nagyzenekaros irányba kalandoztak el, de az utolsó albumaikra zongorás, intelligens popdalok is jutottak, melyek azonban pont annyira szórakoztatóak, mint a 40 évvel ezelőtti slágerek. Legutóbb a Franz Ferdinanddal közös FFS albummal jelentek meg a nyilvánosság előtt, most pedig itt a 24. albumuk. 

A Sparks esetében a kulcs Ron dalszerzői képessége és Russell teátrális falzettja, illetve a páratlan megújulási képességük mellett az, hogy soha egy pillanatig nem hajlandók komolyan venni magukat. Itt van ez a lemez is, mely már csak a számcímekből szórakoztatóbb, mint sok-sok világsztár teljes karrierje, és mégis kinek jutna eszébe egy So Tell Me Mrs. Lincoln Aside from That How Was the Play? című számot írni arról, hogy mégis hogy tetszett Abraham Lincoln feleségének a színdarab, mely alatt meggyilkolták a férjét? Vagy a misszionárius pózról, a skandináv designról, és arról, milyen érzés lehet francia filmrendezőnek lenni. 

Ennyit ér

hippo-LP

Index: 8,5/10

Pitchfork: 7.1/10

Guardian: 4/5

Independent: 5/5

Mojo: 4/5

Még jobb hír, hogy a dalok is jók: a Sparks pont a példa arra, hogy nyugdíjas korban sem kell feltétlenül öreges blues- vagy countrylemezeket csinálni, mint oly sokan teszik már egy bizonyos kor fölött, afféle függelékként, hanem olyan albumokat, amelyek ugyanolyan szerves részei az életműnek, mint bármelyik másik. A Hippopotamusra ilyen tekintetben nem is lehet panasz, sőt, a csúcspontjai - az Edith Piaf (Said It Better Than Me) és a Missionary Position - simán ott vannak a valaha született legjobb Sparks-számok között, legalábbis az együttes történetének meglepően erős 21. századi fejezetében kevés párjuk akad.

Russell még mindig ki tudja énekelni azokat a magas hangokat, és neki köszönhetően is egyből felismerhető Sparks-dal lesz mindegyik. Változatosan hangszerelt, zongorára írott, de hol rock, hol klasszikus zenei, hol kabarés-musicales elemeket is bedobó, okosan megszerkesztett, és gyakran váratlan irányba kanyarodó dalok ezek, amilyeneket tényleg csak a Sparks tud. Ha van probléma ezzel a lemezzel, akkor csak annyi, hogy a legjobbakat az elejére pakolták, így a második fele kicsit unalomba fullad, illetve úgy két-három számot le is felejthettek volna róla, és akkor tényleg senki nem szólhat egy szót sem, de így is követendő példa minden idősödő művész előtt. Sőt, bárki előtt - mert amilyen csodás koncertet adtak öt fiatal kísérőzenésszel kiegészülve a múlt héten Pozsonyban, arra kortól függetlenül bárki büszke lehetne. (inkei)

Ezeket hallgattuk még a héten:

The National: Sleep Well Beast (7/10)

Sleep Well Beast Cover Art

Soha senki nem fog The Nationalt hallgatni azért, hogy jobb kedve legyen. Ez inkább igazság, mint túlzás, eddig az összes National-lemezt arra találták ki, hogy az ember egy társasház ablakában ülve, bort szürcsölgetve, esetleg cigizve arról mélázzon, hogy mikor lett belőle egy érzéketlen karrierista, vagy egy összetört szívű szerencsétlen, esetleg a rendszer értelmetlen kiszolgálója, vagy mindhárom egyszerre. Matt Berninger énekes meg pont alkalmas, hogy ilyen introvertált témákról motyogjon vagy éppen kieressze a hangját (mint például az Abel közepétől az Alligatoron). Az új lemezen például van egy szám, aminek az a címe, hogy Day I Die, és aki már hallgatott tőlük bármit, az pontosan el tudja képzelni. Ezt lehet szeretni meg nem szeretni, a National valószínűleg a karrierje végéig a harmincas értelmiségiek zenekara lesz, a témáik annyira nem fognak fejlődni, maximum a hozzáállásuk. 

És az valamennyire változik is a Sleep Well Beastre. Ahogy a Boxer posztpunk volt, a High Violet grandiózus, a Trouble Will Find Me meg a kettő keveréke, ez az új lemez olyan, mintha próbálnák a maguk módján megcsinálni az öltönyös Kid A-t. Tele van puttyogásokkal, furcsa elektronikus zajokkal, de nem annyival, hogy elidegenítsenek bárkit. Ez még mindig az a National, csak a száz megbízható dolgukhoz hozzávettek valamit, ami szintén tök jól megy nekik. Én a Sleep Well Beastet lehet, hogy csak akkor fogom hallgatni, amikor 15 fok alá megy a középhőmérséklet, és már pofátlanul rövidek a nappalok, és lehet, hogy az ablakba is ki fogok ülni. (klág)

The Script: Freedom Child (4/10)

The Script Cover 2017 FINAL SQ RGB-1024x1024

Az ír zenekar legújabb albumát akár kísérletezőnek is hívhatnánk, hiszen ötödik nagylemezükön minden eddiginél messzebb kerültek attól a popos rockzenétől, ami miatt a 2000-es évek végén népszerűek lettek. A váltás előjelei már az előző albumon is ott voltak, de ott még csak néhány dal sikerült sokkal poposabbra az addig megszokottnál. A Freedom child viszont egy pop album lett, ami már csak érintőlegesen akar olyasmivel foglalkozni, aminek minimális köze is lehet a rockhoz. Témában viszont igyekeztek nyitni és elszakadni a szerelmi bánat kérdéskörétől, ami főleg a kezdeti slágereiket határozta meg. 

Ha pedig foglalkoznak a szerelemmel, akkor is csavarnak rajta egyet, hogy legyen benne valami aktuális probléma, úgyhogy írtak egy számot a Tinder-jelenségről. A Love Not Lovers  teljes egészében tropical house elemekkel megpakolt pop, amit Justin Bieber is simán énekelhetne. Az Arms Open szinte teljes egészében olyan, mint egy One Directoon szám, de a közepesen sikeres első single-jük az albumról, a Rain, hiába emlékeztet nyomokban arra, amit korábban csinált a Script, ez is inkább olyan, mintha Mika írt volna egy második számot Rain néven. 

Érdekes módon a Divided States of America című dal, amiben nehezen dekódolható metaforák nélkül reflektálnak az amerikai belpolitikai helyzetre, a témát leszámítva egészen felismerhető lett zeneileg, viszont soha nem indul be igazán. A szövege pedig egyszerű és buta, és egy sokat koptatott frázisnál (ha nem fogunk össze, akkor elveszünk) többet nem is tud mondani. A kísérletezés nem baj, de ha lecserélik az eddig hangzást, akkor sokat segít, ha találnak helyette valami használhatót. A legújabb dalokban nem sikerült és nem hiszem, hogy ezekkel az utánérzés számokkal szorítják ki az Imagine Dragonst vagy a One Republicot a slágerlistákról, pedig látszólag ez volt a cél. (földi)

Iron & Wine: Beast Epic (8/10)

IronandWine BeastEpic Cover 5x5 300-1024x1024

A tíz-tizenöt évvel ezelőtti indie hullám fellángolásában (új Dirty Projectors, Grizzly Bear, Arcade Fire) a legmeglepőbb, hogy Sam Beam, azaz az Iron & Wine is visszatért, ráadásul úgy, ahogy a többiek nem: hogy visszatért a gyökereihez. Ha valaki nem követte volna Beam karrierjét, röviden annyi, hogy a filmes tanárként dolgozó szakállas muki lo-fi, mézes hangon előadott, gyönyörű folkdalokkal kezdett (csúcsműve a 2004-es Our Endless Numbered Days marad), aztán szép lassan elkezdett eltűnni a saját sejhajában, elkezdett szórakozni elektronikával, jazzel, furcsa ütemekkel, amitől pont az veszett el, amitől az I&W tök jó volt. Persze, hülye ellentmondás az, amikor egy zenésztől azt várjuk, hogy soha a büdös életben ne változzon meg, és csak egy dolgot csináljon, de Beam azt az egy dolgot NAGYON jól csinálta. És egészen 2017-ig kellett várni ahhoz, hogy megint dalokat írjon egy képzeletbeli amerikai dél balladájáról, ugyan nem lo-fi minőségben, de hasonló érzékenységgel. A Beast Epic - ami egyáltalán nem olyan, mint a neve -, olyan, mint a napsütötte fű szaga, vagy a nyikorgó veranda, meg a lemenő nap egy hintaszékban, miközben ott ül a lábadnál a kutya. Megnyugtató, szép, kedves, és nagyon hiányzott már Sam Beamtől. (klág)

Satyricon: Deep Calleth Upon Deep (9/10)

Az év egyik legnagyobb meglepetése, és biztosan a legjobb extrém metal lemeze a norvég Satyricon legújabb dobása. A turnéin idén nyártól a magyar Vörös Attilával kiegészült, amúgy kétszemélyes együttes legalább tizenöt éve nem volt annyira jó, mint most, sőt, bizonyos tekintetben akár a legjobb lemezüknek is lehet nevezni a Deep Calleth Upon Deepet: ha nem a black metal alapvetésekkel hasonlítjuk össze, hanem csak a zene összetettségét, ötletességét, kiforrottságát, emlékezetességét nézzük ebben a műfaj határait minimum tágító, de igazából messze el is hagyó, jobb híján csak extrém metalnak nevezhető műfajban, ahová mostanra eljutott Frost és Satyr.

A Deep Calleth Upon Deep olyan meglepően friss, mintha a Satyricon elmúlt tizenöt éve soha meg se történt volna – pedig megtörtént, lásd például azt a 2009-es Sziget-koncertet, ami után csoda, ha a magyar rajongók fele nem ábrándult ki végleg belőlük. Már a nyitódal, a Midnight Serpent valamiféle black punk rockra emlékeztető sorozása is azonnal megnyugtat, hogy vége a felejthető vagy unalmas lemezek sorának. És ezt utána minden percben bizonyítja is a lemez, de igazán csak a negyedik számnál áll el az ember lélegzete: a címadó dal egészen tökéletesen, magával ragadó gitárriffekkel építkezik már az első refrén előtt is, ami viszont tényleg annyira eltalált, annyira fülbemászó, annyira izgalmas, hogy ilyenből csak egy-kettő jelenik meg egy évben, de ha több hasonlóval már nem is lehetne találkozni idén, akkor is simán megérte volna végighallgatni annyi lemezt, hogy megtaláljuk ezt a pár percet.

De csak a Deep Calleth Upon Deepen is akad még pár hasonló pillanat, legyen szó a Dissonant fura, atonális fúvósszólamairól és az azzal baromi jól együtt játszó gitárral, a The Ghost Of Rome talán kicsit közhelyesnek ható, de nagyon hangulatos háttérvokáljáról, vagy arról a csomó iszonyú jól kitalált, egyedi, sokszor egészen hard rock-gyökerű riffről, ami miatt az ember azonnal újra akarja hallgatni a lemezt, és ami miatt a tizenvalahanyadik hallgatásra sem tűnik még kevésbé jónak a lemez, mint az első pozitív csalódás után. (Kovács Bálint)

Bird Of The Year / Raccoon Rally: Split (7,5/10)

BOTY-Cover-klein-768x768

Onnan tudom, hogy nincs igazság a Földön, hogy a tényleg nagyszerű Sad Kolibriesből végül nem lett semmi, mert ha lenne (mármint igazság), akkor egy ideje már őket mutogatnánk a mindenféle showcase fesztiválokon a külföldieknek – a Middlemist Red meg a többiek mellett. A csapat aztán szét is széledt, a romjain megalakult a Spark The Hawk, páran megházasodtak, Gál Tamás (szcénán innen csak Modestomi) pedig inkább Bécsben kezdett új életet, majd új zenei projektet, így született a Raccoon Rally, amire már aztán néhány osztrák arc is felkapta a fejét. Például egy barátok által működtetett kiadó, a grazi Numavi Records mögött álló Mario Zangl, aki a múlt szombaton nálunk koncertezett Mile Me Deaf, valamint a most pénteken Egerben, szombaton pedig Budapesten játszó Bird of the Year tagja is egyben.

"Mivel már négy éve Bécsben lakom, a Sad Kolibriesben nem tudtam többé résztvenni, ezért itt kezdtem el zenélni. Mindent egyedül vettem fel a szobámban, meg egy darabig egyedül is játszottam élőben ezeket a számokat. Volt, hogy még a pergődobot is élőben loopoltam. Igazából jó dolog Bécsben élni, de pár éve elég depressziós voltam, ezek a számok 2013-14 körül íródtak" – mesélte az Indexnek Tomi, akit aztán a háromtagú Bird of the Year fel is kért, hogy szerepeljen velük egy közös anyagon. Ami viszonylag érdekes, hogy ezúttal nem az történt, hogy az egyik zenekar megkapta az A oldalt, a másik pedig a B-t (készül ugyanis bakelit is), hanem hogy a dalok keverve szerepelnek az albumon.

Tomi a Sad Kolibries után inkább az amerikai indie rock lustább, sőt, egyenesen tohonyább oldalát fogta meg, nagyjából úgy érzi magát az ember a daloktól, mint amikor valamelyik vasárnap délután másnaposan felébred egy kupac szennyes mellett, és mivel tudja, hogy el kellene indítania a mosást, erőtlenül belebújik az előző napi zoknijába és a többi ruhájába, aztán a hóna alá vágva a mosásra váró ruhákat nekivág a napnak. Bizonyára nem véletlen az sem, hogy a split pont az ő számaival kezdődik, illetve ér véget, viszont mivel Tomi ráérős slacker rockját valószínűleg könnyebb lenne elunni, mindig pont jókor lépnek közbe a Bird of the Year jóval dinamikusabb dalai – mondjuk a nagyszerű, két perc alatti Baby –, és húzzák fel az anyagot. A spliten tehát a két projekt nemcsak saját magát mutatja meg, hanem egyúttal a másik szereplő sajátosságait is kidomborítja. Olyanok, mint egy szép szerelmespár: jól állnak egymásnak, ahogy kéz a kézben járnak, és együtt még jobbak, mint egymás nélkül. (kovács d.)

Ne maradjon le semmiről!