Mi lesz, ha keresztezzük a popot a tudománnyal?

A popzene sekélyességét kritizálók jogosan kritizálhatnák a popzenészek zeneelméleti képzettségének hiányát, és a részben ebből fakadó kiszámíthatóságot. Mert tényleg: többnyire előre tudjuk, hogy mi és mikor fog megtörténni egy popszámban; sokan épp ezért szeretik. De tényleg, jobb lesz attól egy popszám, ha a szerzője tud kottát olvasni? Miért kéne Taylor Swiftnek ismernie a modális hangsorokat? Nem a kibaszott Kind of Blue-t fogja reprodukálni, és a fülbemászó, generikus dalokhoz meg bőven elég egy C-dúr meg egy Ableton Live.

Felületes hallgatás közben a tUnE-YaRdS új albuma, az I can feel you creep into my private life egy picit kaotikus, de amúgy könnyen befogadható poplemeznek tűnik. Az alkalmi mintavételezés kimutathat némi soult és diszkót, indie rockot, dubot, trip hopot, de funkot és modern tánczenét is – csupa-csupa ismerős hatás, közös nevezőre hozva. Láthattunk már ilyet eleget: stíluskavalkád, másolás-beillesztés, hangkollázsok. Ugyan mi ebben a különleges?

Az, hogy – és itt csatolunk vissza az első bekezdéshez – a tUnE-YaRdS számain hallatszik a zenei előképzettség, és hiába az ismerős popzenei hatások, mégis megjósolhatatlan, hogy mi fog történni. És ettől működik, ettől jó.

Ennyi kell hozzá, nem több. Meg talán egy kis nyitottság, és a befogadóképességnek az a minimuma, amitől nem ugrunk ki az ablakon Merill Garbus hangját hallva. Nem az az orgánum, amitől egy zenei producer azonnal dollármilliárdos sikert vizionál, de markáns, karakteres, és elképesztő dolgokra képes. Garbus megkerülhetetlen; a tUnE-YaRdS gyakorlatilag az ő projektje. Nem Abletonnal kísérletezik, hanem szalagos loopokkal, primitív ütős hangszerekkel meg ukulelével – de hát ha konvencionális hangzásra vágyunk, azt ne egy, a Smithben végzett bábszínházas lemezén keressük.

A leírás alapján úgy tűnhet, hogy egy A. E. Bizottság-szerű katasztrófalemezről van szó, pedig az I can feel you creep into my private life – néhány kaotikus csúcspontot leszámítva – semmilyen megerőltetést nem kíván a hallgatótól. Legfeljebb egy kis zeneiskolás előképzettséget, mert úgy a kevésbé egyértelmű megoldásokat is jobban fogjuk értékelni. Ilyen például a hangnemváltások használata; hogy ez a gyakorlatban mit takar, azt elmagyarázni nehéz, de mindenki megérti a Look At Your Hands ötvenötödik másodpercében, amikor a kezdő strófa alaphangja néhány hanggal feljebb kerül, és berobban az eufória.

És Garbus ezt egy számon, sőt, akár egy versszakon belül többször is meg tudja csinálni, a zenészek meg követik. Ez a hozzáértés biztos mércéje. Ha nem konstans a hangnem, nehezebb memorizálni a dalt; ha az énekes nem bánik biztosan a hangjával, az ének hamisnak fog tűnni; és még a tehetséges zenészek sem mindig tudnak azonnal új hangnemre váltani. (A TEEN kísérletezett hasonló trükkökkel a Love Yes albumon , és hiába, hogy ők csak egy brooklyni szintipopbanda voltak, érezhetően jót tett a lemeznek, hogy a buddhista zeneszerző apjuk beléjük verte az összhangzattant.)

Az ehhez hasonló trükkök miatt tud lebilincselő lenni az I can feel you creep into my private life. Úgy experimentális, hogy az nem megy a hallgathatóság rovására. Az egész album ismerős terepen játszódik, a meglepetések inkább abból fakadnak, hogy semmi nem ott és akkor történik, amikor elvárnánk. De néha csak annyi kell a kiszámíthatatlansághoz, hogy a refrén egy négy ütemes blokkal később kezdődjön, mint vártuk, ahogy a Coast to Coastban is hallhatjuk. Vagy ahogy a Colonizer közepén az elektrós négynegyedeket egy kakofón, szvinges berobbanás váltja. Vagy amikor Garbus először teszi félre az egy-másfél oktávos dudorászást, kiereszti a teljes hangterjedelmét, és olyan regiszterekbe kalandozik vele, hogy attól még a Juilliard igazgatójából is kiszaladna egy nabazmeg.

Pedig ez csak pop – még akkor is, ha a működési elvére van tudományos magyarázat:

A jó zeneszerző elmossa a határt az ismerős és az ismeretlen között. Ha megfelelően trükközik a diszharmóniával, az előkékkel, a dinamikával vagy a dallamívekkel, a végeredmény egyszerre lesz ismerős, mégis kiszámíthatatlan. Az ismerős minták és a váratlan helyzetek keveréke egyszerre nyújt kapaszkodót és kínál betekintést az ismeretlenbe: ez jó eséllyel kiválthatja a bőrorgazmust.

Garbus hangját és Brenner valóban karakteres elektromos basszusjátékát leszámítva csakugyan kevés eredeti hang van a lemezen, de mindent megtettek azért, hogy azokat ügyesen kombinálják a sok kopipészttel. Ha valamibe bele lehet kötni, az az, hogy nagyjából ugyanezeket a trükköket sütötték el a 2014-es Nikki Nacken is, holott az egyértelmű előrelépés volt a korábbi Whokillhez képest. De ebbe kössön bele az, akinek nem a Nikki Nack az egyik kedvenc lemeze .

(Borítókép: Jerod Harris / Getty Images Hungary)