Macklemore is beugrott Martin Garrix szigetes bulijára

Négy év után újra fellépett a Szigeten a még mindig nagyon fiatal (mindössze 23 éves) holland sztár dj, Martin Garrix, akinek a bulijától megint megőrült a fesztivál – pláne miután a szombati nap headlinere, Macklemore is megjelent a színpadon. 6lack és a Yeasayer nem ment nagyot, Tove Lo viszont igen, szivárványos zászlóval és túlfűtött erotikával lopta be magát az emberek szívébe, a Chicks on Speed kaotikus házibuliján pedig többen táncoltak a színpadon, mint a nézőtéren. Ilyen volt a Sziget pénteki napja, koncertekben.

Martin Garrix (3/10)

Az nem is kérdés, hogy az előző Sziget zenei felhozatala nagyságrendekkel jobb volt az ideinél, de az csak az idei fellépőket látva villant be, hogy tavaly sok év után végre egyszer elmaradt a kötelező trendi DJ a nagyszínpadról. Ez lehetett volna egy szép trend kezdete is, de sajnos nem lett az, mert a szervezők idén megint meghívták Martin Garrixet a fesztiválra.

A holland csodagyerek négy éve járt utoljára a Szigeten, és akkor volt is valami halvány logika abban, hogy ott volt a nagyszínpadon, mert még mindig őrületesen népszerű volt a két évvel korábban kiadott Animals miatt (fun fact: ennek a számnak nem az a szövege, hogy "motherfucking animals", hanem az, hogy "we’re the fucking animals"). Idén az Animals már hat éves, de még mindig ez az egyetlen dolog, ami az emberek túlnyomó többségének eszébe jut Martin Garrixről, ennek fényében pedig számomra tényleg teljesen érthetetlen volt, hogy miért kellett meghívni 2019-ben.

A rossz előérzetemen ráadásul az se segített, hogy a legutóbbi koncertje mindenféle koncepciót nélkülözött azon túl, hogy másfél órán át döngette a lakossági EDM-et, és közben ugrált a pulton, meg néha kiabált a mikrofonba. Azóta persze eltelt egy csomó idő, de hamar kiderült, hogy semmi nem változott, és az egész koncertet továbbra is össze lehet foglalni azzal, hogy

• fél perces építkezés a drop előtt,
• 1, 2, 1, 2, 3 go/raise your hand/everybody fucking jump,
• a huszonnyolcmilliomodik ugyanolyan drop,
• ez a végtelenségig.

Ezek a néhány perces, tök kiszámítható panelek ismétlődtek végig - leszámítva azt az egészen meglepő részt, ahol a szombaton fellépő Macklemore feljött a színpadra, és élőben tolta el a maga részét a Summer Daysben -, ez pedig nekem fél óra után elviselhetetlenül elcsépeltté és unalmassá vált. A közönség nagy részének persze így is marhára tetszett, de majdnem biztos vagyok benne, hogy azt is ugyanennyire élvezték volna, ha bármelyik stand zenéjét kikötötték volna a nagyszínpad hangfalaira. 

Zeneileg pont emiatt totál értelmezhetetlen volt az egész koncert, azt viszont nem lehet elvitatni, hogy a show része eléggé ki volt találva. Garrix most is saját fénytechnikát használt, amitől ugyan nem éreztem magam azonnal a Defqonon, de a lézerek azért elég sokat dobtak a színpadképen, a szervezők pedig mindent megtettek, hogy feldobják a hangulatot: lángoszlopoktól kezdve konfettiesőn át a tűzijátékig minden volt, menet közben pedig kiosztották a szokásos villogó rudakat is, amiket lehetett őrjöngve rázni megállás nélkül.

Martin Garrix fellépése igazából shownak elment, az emberek is élvezték, de ettől még rettentően szomorú, hogy a tavalyi év után megint egy ilyen döbbenetes parasztvakítás vitte el a Sziget egyik napját. Már csak azért is, mert öt éve Deadmau5-szal bebizonyosodott, hogy amúgy ebben a műfajban is lehetne tényleg király előadókat hívni. (flachner)

6lack (6/10)

Mielőtt arról beszélnénk, hogy milyen volt Ricardo Valentine koncertje a Szigeten, muszáj egyértelművé tenni, hogy hogyan is kell kiejteni a művésznevét. Ez ugyanis a fesztiválozók egy részének sem volt egyértelmű, és lehetett a kezdés előtt vicces változatokat hallani, de a megoldás a "black". A koncert hivatalosan háromnegyed hatkor kezdődött volna, de akkor még csak a kísérő dj, DJ Tonee volt a színpadon, aki Drake meg Kendrick Lamar dalokkal hergelte az eleinte még igencsak foghíjas tömeget. 6 előtt 2 perccel futott be aztán 6lack, kék baseball sapkában és hosszú fekete pólóban. Egyből kommunikált a közönséggel, de nem lehetett eldönteni, hogy most ő ilyen komoly csávó, vagy csak nehezen tudja kimutatni a lelkesedését.

Mindenesetre a habitusa alapján olyan volt, mint egy kemény gettórapper, aki fegyverekről és utcai harcokról szövegel. 6lack dalai viszont a Drake és a Weeknd iskolából valók, és a legtöbb valamilyen kellemetlen szakítással vagy diszfunkcionális párkapcsolattal foglalkozik. A dalai egy részében ráadásul inkább R&B énekesként, mintsem rapperként viselkedik. A közönség a pénteki hőségben és porban inkább értékelte a rap számokat, mint a lassabb balladákat. Tény, hogy ezek a dalok egy ilyen hatalmas térben, ráadásul nappal sokkal kevésbé tudnak érvényesülni, mint este egy sátorban, és nem is értem, miért nem az A38-ba kerül 6lack koncertje. A körülmények eleve nem voltak maximálisan adottak ahhoz, hogy ez egy igazán jó buli legyen. Azért is kár, hogy maga a koncert alig volt 1 óra, a bemelegítés miatt 2-3 szám tulajdonképpen elmaradt, de árulkodó, hogy a közönség nem háborodott fel, mikor véget ért a koncert, szinte mindenki azonnal elindult valamelyik irányba a színpad elől. (földi)

Tove Lo (9/10)

Ha van dolog, amiért mindig is hálás leszek, az tuti az, hogy a skandináv országokban ennyire népszerű műfaj az elektropop: az elmúlt évtizedben olyan előadók jöttek innen, mint Lykke Li, MØ, az iamamiwhoami, vagy Lydmor. Ebbe a körbe tartozik a svéd Tove Lo is, akinek ugyan van három tök jó albuma, mégis mindenki amiatt a Stay High remix (vagy esetleg a Heroes című Alesso szám) miatt ismeri.

Az persze egyértelmű, hogy Tove Lo sokkal érdekesebb annál, hogy ezek alapján árazza be őt az ember, ezt pedig csütörtökön be is bizonyította a Sziget nagyszínpadán egy lehengerlő, és szexuálisan erősen túlfűtött produkcióval. A svéd énekesnő láthatóan marha jól érezte magát a színpadon, az egész koncertet végigtáncolta, közben pedig arra is maradt energiája, hogy szivárványos zászlót kölcsönözzön a közönség első soraiból, és elmondja, hogy mennyire király, hogy ennyi országból jöttek el emberek a fesztiválra.

Az egész igazából pont olyan őszinte volt, mint Tove Lo szövegei, amik felesleges máz nélkül beszélnek a szerelemről, meg a félresikerült kapcsolatokról, ezt pedig élőben tényleg jó volt látni. Egyértelműen a nap koncertje, de megkockáztatom, hogy az egész idei Szigeten is befér majd a legjobb ötbe. (flachner)

Yeasayer (4/10)

Azt talán fontos tisztázni, hogy a New York-i Yeasayer az utóbbi évek egyik ritka izgalmas zenekara, az a típusú zene, amiben századszorra hallgatva is találunk valami addig fel sem tűnő érdekes zenei megoldást. Nehéz lenne konkrét műfajt mondani, hangszeres zene, de nagyjából olyan, mint ha valaki a szakácskönyv összes receptjét főzné meg egyetlen vacsorára. Tömény és változatos, kapkodod a fejed, hogy mit hallasz, csak úgy belehallgatni nem is érdemes. Teljes albumokat kell ahhoz gyűrni évekig módszeresen, hogy valaki értékelni tudja, vagy csak egyáltalán észlelje az egészbe belesimuló, sávokból előtűnő egyedi megoldásokat. Szóval semmiképp sem az a zenekar, amelyik jól tud működni egy rosszul hangosított színpadon, fesztiválkörnyezetben. Mindenképp a Sziget szervezőinek bátorságát mutatja, hogy mégis beszervezték egy esti sávra az A38 színpadra, miközben én még a Müpában is hamarabb tudnám őket elképzelni.

Hogy működött tehát mindez az A38 színpadon nagyjából főműsoridőben? Sajnos sehogy. Sem a zenekar, sem közönség - negyedház szellősen - nem nagyon tudott mit kezdeni egymással. Hiába játszották a korábbi albumok "slágereit", hiába próbált a végtelenül introvertált zenekar rocksztárosat játszani, a dolog valahogy nem akart működni, én meg egyre inkább arra gondoltam, hogy talán érdemes is elengedni azt a képzetet, hogy egy zenekar igazi erőpróbája az élő fellépés. A Yeasayer például biztosan sokkal jobb egy jó fülesben, mint ezen a szigetes színpadon (mellékszál: tudom, szabadtér meg minden, de azért erősen brandromboló, ahogyan ez az A38 színpad szól) hangosítással, és talán az sem szükségszerű, hogy a színpadon rohangáljon mindenki, akinek egyébként erre láthatóan semmi belső késztetése nincsen. Szóval egy jó zenekar rossz helyen, rossz időben, ez volt most a Yeasayer. (jenei)

Chicks on Speed ???/10)

Ahhoz képest, hogy több mint húsz évvel ezelőtt kamuzenekarként indult, kamulemezekkel, kamupólókkal és kamuinterjúkkal, a Chicks on Speed egy még ma is létező produkció, noha baromi nehéz lenne megmondani, hogy pontosan micsoda is valójában, hiszen egyszerre zenei együttes, művészeti projekt és feminista csoportosulás. Kicsit azért ijesztő, ugye? Ráadásul részben nekik köszönhető, hogy az electroclash nevű, szörnyen öregedett zenei kortünet a kétezres évek első felében rászabadult a világra.

A több mint húszéves Chicks on Speed azonban nemcsak létezik, hanem még fel is lép (utoljára öt éve jelentettek meg albumot, Artstravaganza címmel), erre én is a programfüzetet bújva csodálkoztam rá. Az amerikai Melissa Logan és az ausztrál Alex Murray-Leslie duója ráadásul a Sziget talán leghangulatosabb fedett koncerthelyszínén, az identitásához pompásan passzoló Magic Mirror sátorban állt színpadra. És amikor ezt írom, szándékosan kerülöm a koncert kifejezést, mert a Chicks on Speed legalább annyira szól a neonszínű ruhakölteményekről, a performansz-művészetről, a feminizmusról és az egyéb politikai üzenetekről, mint a zenéről.

“Free Assange, Reset the World” – ilyen jelmondatokat hirdettek a buli alatt készült transzparensek. És ezek még csak a vizuálisan kevésbé izgalmas látványosságai a Chicks on Speed őrületének: a koncert első felét egy olykor gumikötélen rángatott (transznemű?) táncosnő dobta fel, a másodikat pedig a tény, hogy a közönség több mint fele – és ez nem újságírói nagyotmondás, minden túlzás nélkül állítom – a színpadon táncolt. A Chicks on Speed szigetes műsora egyszerre volt divatbemutató, protestálás, performansz és persze őrületesen nagy buli. A finálé káoszában az est két háziasszonyát már szinte alig lehetett látni a színpadon tobzódó embertömegben, elnyelte őket a saját buliforradalmuk. (kovács d.)