Sokkal több ilyen karizmatikus frontembert a Szigetre

2011-es első magyarországi koncertje után újra a Szigeten játszott az ohiói gyökerű, de New Yorkban működő The National, Matt Berninger pedig ismét megmutatta, hogy mennyire rettenetesen jó frontember. Emellett nagyon jó koncertet adott James Blake, Mura Masa és a Son Lux is, Macklemore pedig olyan szépen beszélt a családról, hogy még a Fidesz is megirigyelné. Ilyen volt a Sziget szombati napja, koncertekben.

The National (7,5/10)

Megvan az a rész a Dexter laboratóriumából, amelyikben a répafejű kisfiú mindenáron szakállat szeretne növeszteni, de a szőrszálserkentő szuperszerkentyűje nem egészen azt az eredményt nyújtja, amiről álmodott? Akkor talán ismerős az epizód fináléja is, amiben Szakál Gyepál, az izompacsirta akcióhős megosztja vele a titkos tudást: nem az a szakáll fontos, amit az arcunkon viselünk, hanem az, amit a szívünkön.

Matt Berninger zenekarát, a Nationalt pedig főleg megszakállasodott szívvel érdemes hallgatni, amikor az ember már reccsent néhányat az életben, túl van mondjuk egy váláson, leküzdött egy alkoholizmust, tudja, milyen embereket eltartani, éhező szájaknak enni adni és hasonlók. Nem azt mondom, hogy a National rettenetesen szép dalai – mint mondjuk a koncertet nyitó You Had Your Soul With You, a Day I Die, a Fake Empire vagy a koncertzáró About Today – nem működnek hasonló személyes tragédiák nélkül, mert nagyon is működnek, de ahhoz hogy valaki igazán átérezze a számok mélységeit és Berninger dalszövegeit, nem árt egy-két komolyabb pofon az élettől.

A megszakállasodott lelkű The National a 2011-es szigetes koncertje után ezúttal fúvósokkal, két dobfelszereléssel és egy vendégénekesnővel tért vissza Magyarországra, hogy bemutassa a májusban megjelent, I Am Easy to Find című lemezét, ami egyszerre tette próbára a rajongókat (egy részüket legalábbis mindenképp), és nyűgözte le a kritikusokat. Az albumhoz ráadásul Mike Mills, a Ewan McGregorral forgott Beginners (Kezdők) rendezője készített egy zokognivalóan szép, valamivel több mint húszperces kisfilmet, amiben a Tomb Raider-film színésznőjeként ismert Alicia Vikander játékán keresztül mutatta be egy ember (méghozzá egy nő, nem is egy szakállas szívű férfi!) egész életét, a születésétől egészen a haláláig.

A mindössze néhány hónapja megjelent anyagon Berninger mellett olyan énekesnők tűntek fel, mint Sharon Van Etten, Lisa Hannigan, Mina Tindle, Gail Ann Dorsey és Kate Stables, ők azonban nem voltak ott a National mostani koncertjén, a zenekar csupán egy énekesnőt hozott magával Magyarországra, aki viszont végig nagyon szépen dolgozott a frontember érces baritonja alá, sosem harsogta túl, de nagyon jól kiegészítette, miközben az is érződött rajta, hogy nem csupán elénekli a részét, hanem még érez is valamit a dalokból.

Matt Berningert persze ha akarta, sem tudta volna elnyomni senki, annyira eszelősen jó frontember, hogy képtelenség nem figyelni rá, amikor a színpadon van. Pedig azon kívül, hogy imád a közönsége közelébe férkőzni, igazából nem tesz nagy dolgokat, sokkal inkább karizmájában és apró gesztusaiban nagyszerű: amikor egy szám közben a színpadi kifutón hasalva dedikál egy lemezt, amikor a pisztolyt formáló ujjait egyetlen röpke pillanatra a homlokának szegezi, vagy ahogy megrándul az arca, miközben a Rylanben azt énekli, hogy "ha egyedül akarsz lenni, gyere velem".

Bár az egész zenekar nyúzottnak (de nem enerváltnak!) tűnt, a folyamatosan interakciót kereső Berninger mellett pedig könnyű eltörpülni, a Dessner és a Devendorf fivérek nem hagyták, hogy a frontember egyedül vigye el a show-t a fellépés 17 száma alatt, így a National fáradtságában is tisztességes koncertet adott, és megmutatta, amiben a legjobb: a kétezres évek óta újra és újra – lemezről lemezre, illetve koncertről koncertre –  megbízható minőségben bizonyítják, hogy giccsbe hajlás nélkül is mennyire pusztítóan szép számokat tudnak írni, illetve hogy szakálla, nemtől és kortól függetlenül, tulajdonképpen bárkinek lehet. A szívében. (kovács d.)

Mura Masa (7/10)

Mura Masa ugyan még csak 23 éves, de már most egyértelmű, hogy ő az egyik legizgalmasabb producer a brit elektronikus szcénában. Tavaly ő lett az első, akit zenészként és dizájnerként is jelöltek a Grammyre, idén meg is nyerte a díjat a Walking Away remixével, legutóbbi albumán pedig olyan nevekkel működött együtt, mint Damon Albarn vagy Desiigner.

A meredeken felfelé ívelő népszerűség persze nem véletlen: Mura Masa mesterien kombinálja a műfajokat, a zenéjében simán megfér egymás mellett a chillwave, a house, meg a trapes alapok, és bármihez nyúl, abból ki tud hozni valami meghökkentőt.

Az hamar kiderült, hogy Mura Masa ezen túl élőben is tud meglepetést okozni: az alapok pakolása mellett dobolt, gitározott és énekelt is, a rengeteg közreműködőből fakadó problémát pedig egy - illetve kettő, mert pár számnál ott volt a vasárnap délután fellépő Cosha is - remek énekesnővel hidalta át, aki mindent megtett a közönség fellelkesítéséért. 

Pont emiatt a Lotus Eater dübörgő basszusa ugyanolyan jól működött, mint az A$AP Rockyval közös Love$ick, vagy a koncertet záró Firefly, ennek pedig a verőfényes napsütés és a hőség ellenére is egy baromi jó koncert lett a vége, amit a meleg mellett csak az rontott el, hogy valamiért őrületesen túl volt hangosítva a nagyszínpad, a csontig hatoló basszus vibrálása pedig csomószor elnyomta a számok többi részét. 

Végezetül azt azért érdemes kiemelni, hogy ebben a koncertben egyébként egy sokkal nagyobb buli veszett el a korai időpont miatt, és hiába volt így is jó, azóta sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a szervezők csúnyán eltékozolták az idei Sziget egyik legérdekesebb fellépőjét. (flachner)

Macklemore (7/10)

Két év után ismét a Szigeten lépett fel Macklemore, Martin Garrix pénteki bulijára való beugrása után saját koncerttel is. A 36 éves zenészen kicsit érződik a komolyodás: habár volt a koncerten férfimellbimbó, "Budapeeeeszt" felkiáltás és jelmezből jelmezbe öltözés, azért mégiscsak egy olyan koncertet láthattunk, amit a Sziget eddigi fellépői nem igazán értek el. Nem is feltétlen a számokon múlt ez, hanem inkább az átkötéseken és az előadáson. Az 5 perc késéssel induló koncert Macklemore legutóbbi albumának, a Gemininek két számával kezdődött (erről kritikánk itt). Az első számhoz, az Ain’t Gonna Die Tonighthoz vendégzenészként színpadra lépett Eric Nally, ő volt egyébként a kivetítő nyitóképe is. 

És a koncert egy középszerű popzenekar előadásaként el is indult: Nally néha ellopta a show-t (az első számnál és később a Downtownnál), került melltartó a színpadra, és persze mindenki üvöltött. Aztán eltelt 10 perc, aztán eltelt félóra, és két dolog történt: 

• egyrészről míg az elején bal oldalt álltam, félóra múlva már a tömeg közepén voltam (ugyanazon a ponton maradva végig!), akkora tömeg lett;
• másrészről Macklemore hirtelen valahogy óriási bulit csapott.

És ehhez nem kellett neki a Thrift Shop című számhoz nagymamabundát öltenie, nem kellett guminőkkel táncolnia, és nem kellett különösebb fény- vagy éppen hangtechnikával játszania (utóbbi mellesleg kifejezetten gyenge volt néha). Mert beszélni kezdett az amerikai elnökről, az egyenlőségről, a melegségről, és a fideszes családbarát kampány is megirigyelné azt, ahogy néha a családról. Emellett elhangzott a Same Love, az előadó nagymamájának íródott Glorious, vagy csak az a felkiáltás, hogy nézzétek ezt a sok zászlót (mert a közönség által lengetett zászlók között nagyon sok ország képviseltette magát).

A két évvel ezelőtti koncertjéhez képest annyi volt a különbség, hogy nem igazán számított, komolyan gondolja-e, vagy a show kedvéért mondta ezeket - mert például a Pest a kedvenc városom és ti vagytok a kedvenc közönségem szintű, már Kossuth által is ismert retorikai fogásokat valószínűleg nem komolyan gondolta. De az egyenlőség, a család, a szabadság jegyében tett kijelentéseit akárhogy is értette, ütöttek. Méghozzá úgy, hogy szép egyensúlyba keverte a Can’t Hold Us vagy a rappesebb Willy Wonka számokkal: és így Macklemore egyszerre csinált végül egy popkoncertet, meg egy olyat is, amiről a Sziget szabadságának szólnia kéne - kicsit kevesebb fókusz arra, milyen jó tucc-tucc néha a zene, kicsit kevesebb fókusz arra, mekkora menő az előadó. És kicsit több arra, hogy akik ebből a nagyon sok országból itt vagyunk, azok egymásért és egymással bulizzunk. (molnár réka)

Son Lux (8/10)

Ha van zenekar, amiről előzetesen nem tudtam elképzelni, hogy a Szigeten lépjen fel, az tutira a Son Lux, de miután tavaly a kettőből nullaszor jutottam el Ryan Lotték budapesti koncertjére, elkerülhetetlen volt, hogy megnézzem őket szombat este, és egyúttal megbizonyosodjak arról, hogy indokolt-e a 2016-os nagyszínpados Sigur Rós nyomán feltörő aggódásom.

A Son Lux zenéjét elég nehéz bekategorizálni, de az biztos, hogy az egész elég intim és bensőséges, ami egy sötét szobában tökéletesen működik, egy A38 sátor méretű helyen viszont elég könnyen elsikkadhat. Ez a gondolat járt a fejemben a koncert kezdetekor is, de aztán hamar elfelejtettem az egészet, mert a Son Lux egy ekkora helyen is varázslatos volt, és pillanatok alatt teljesen magával tudott ragadni. 

Az atmoszferikusabb részek alatt persze a pofázó emberektől kezdve a szomszéd színpad basszusáig minden hangosabb volt a koncertnél, és az is elég irritáló volt, hogy a közönség rendszeresen beletapsolt a számokba, de hát könyörgöm, hogy legyek mérges emiatt, ha közben láthatom Lottot torkaszakadtából üvölteni a Dream State refrénjét? 

Az egész koncert csúcsa amúgy nem is ez volt, hanem amikor  ̶v̶é̶l̶e̶t̶l̶e̶n̶ü̶l̶ ̶b̶e̶v̶á̶g̶t̶á̶k̶ ̶a̶ ̶K̶o̶d̶a̶l̶i̶n̶e̶ ̶l̶o̶g̶ó̶j̶á̶t̶ ̶a̶ ̶k̶i̶v̶e̶t̶í̶t̶ő̶r̶e̶ a zenekari instrukcióknak megfelelően az egész közönség egy emberként énekelt az elnyújtott All Directions katarzisa alatt. Vagy hát legalábbis én ekkor lettem biztos abban, hogy ezt legalább egyszer mindenkinek át kell élnie. Azt persze továbbra is tartom, hogy mondjuk a Müpában nagyon jó helyett tökéletes lehetett volna a Son Lux koncertje, de amíg ez össze nem jön, addig ezzel is boldog leszek. (flachner)

James Blake (9/10)

A szombati nap egyértelműen a rettentően tehetséges brit producerek napja volt, Mura Masa délutáni koncertje után ugyanis az idén új albummal jelentkező James Blake is fellépett, igaz, ő az A38 színpadon. Blake persze régebbi motoros már, és honfitársa harsányabb stílusával szemben inkább minimalistának mondható, de így is olyan koncertet nyomott le, hogy alig hittem el, amit látok.

James Blake nemcsak producerként, hanem énekesként is kiváló, ez pedig élőben is érződött, de ennél is sokkal izgalmasabb volt az, hogy két zenésztársával együtt tényleg a semmiből építették fel az egész produkciót. Első ránézésre persze nem tűnik túl vonzónak, hogy három ember ül egy csomó elektronika meg hangszer között a színpadon, de tényleg ezermilliószor királyabb így egy elektronikus koncert, mint egy fel-alá ugráló, kiabáló DJ-vel.

Ezúttal ráadásul tényleg valami különleges történt a színpadon, egy durván tízperces electro house-szerű betét után pedig maga Blake is kiemelte, hogy a másik két zenész megérdemli a tapsot, mert ezt laptopok és bármiféle szinkronizálás nélkül rakták össze. Az egész tényleg fantasztikus volt, és nemcsak a közönség, hanem a zenészek is remekül érezték magukat, úgyhogy nagyon remélem, hogy visszatérnek még a Szigetre (vagy simán csak Budapestre). (flachner)