Sokkal több punk kellene a Szigetre

Véget ért a 2019-es Sziget, méghozzá a Foo Fighters epikus, kétórás fellépésével. Azonban így is akadt kedden egy csomó érdekes fellépő, mint a Smithsből ismert Johnny Marr, a Gallowsból ismert, de a Rattlesnakes-szel érkező Frank Carter, vagy a Youtube-generáció egyik nagy kedvence, a Twenty One Pilots. A legjobb koncertet azonban magasan a brit Idles adta, ami megmutatta, hogy sokkal több punk kéne a Szigetre. Ez volt a Sziget koncertekben, a keddi zárónapon.

Johnny Marr (4/10)

Johnny Marr a Smiths tagjaként mindenképp a nyolcvanas évek egyik legmeghatározóbb zeneszerzője volt, aztán a Smiths feloszlott, a zenekar énekese, Morrissey tökéletes érzékkel választott maga mellé zenészeket, és adta ki a lemezeket. Ehhez képest Marr főleg szessionzenészként tűnt fel mások projektjeiben, és csak néhány lemezt adott ki.

Tavaly jelent meg új albuma, a Call The Comet, amin végre ugyanolyan zseniális dalok vannak, mint amiket a Smithsben írt, és nagyon kíváncsi voltam, hogy szólnak ezek a dalok élőben. És mi történt ehhez képest? Marr 11 dalt játszott, amiből csak 4 volt "saját", 4 Smiths, 2 Electronic (egy korábbi projektje a New Order énekesével) plusz egy teljesen érthetetlenül odakeveredett Depeche Mode-dal, az I Feel You. 

Marr ugyanazt a néhány Smiths-dalt vette fel a repertoárjába, mint Morrissey, de bármilyen csodás gitáros is, ezek a zenék Morrissey fantasztikus zuhany alatti hajlítgatásai nélkül sajnos olyanok, mintha egy random britpop tribute zenekar játszaná őket: jó, de mégsem az igazi. Sajnos az egész koncert ilyen volt, kicsit mintha minden dal lassabb, szétesettebb lett volna, Marr csak akkor mutatta meg zseniális tudását, amikor a kifutón hanyatt fekve gitározott, ezt a részt még a közönség is végigtapsolta, ami elég nagy szó.

És elérkeztünk a közönséghez: szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy felnőtt egy generáció, akiknek a Smiths semmit nem mond, akik a How Soon Is Now Riffjét már se a t.A.T.u.-feldolgozásából, se a Bűbájos boszorkák intrójából nem ismerik. És mivel főleg ez a generáció jött ki a Szigetre, sokan már a szüleikkel, ezért volt a legjellemzőbb kép a Marr-koncertről, amikor a 40 feletti, önfeledten táncoló apuka és az éneklő anyuka mellett álló két tini vigyázállásban, leszegett fejjel pörgette telefonján az Instát, végig a koncert 80 perce alatt. (bakró-nagy)

Idles (10/10)

Gyakorlatilag semmi mást nem vártam annyira az idei Szigeten mint a brit Idles koncertjét, és ennek nagyon egyszerű okai vannak. Az egyik, hogy alapvetően nagyon kevés punk-, vagy ahhoz hasonló (Joe Talbot frontember nem szereti, ha punkzenekarként jellemzik őket) zenekar lép fel évről-évre a Szigeten. A másik, hogy a jelenlegi brit gitárzenei felhozatalból talán ők a legizgalmasabbak nem csak zenei értelemben véve. Amikor nálunk filozófusok és alter zenészek egymásnak üzengetnek, hogy ki a nagyobb csicska, aki fellép Orbán Viktor fesztiválján, vagy aki ezen felháborodik, eközben az Idles frontembere a Szigeten színpadon úgy konferált fel számokat, hogy ő hithű feminista, elítéli a toxikus maszkulinitást, a szocializmust élteti, és gyűlöli a brit jobboldali sajtót, de még Orbánra is tett egy utalást, bár azt pont nem hallottam jól. Sőt, egyik alkalommal kerekperec kijelentette, hogy a legjobb dolog, ami Nagy-Britanniával történhetett, az a bevándorlás. Most képzeljük el, ha mondjuk egy Lovasi bárhol ilyet mondana, akkor hány nap múlva lenne tele azzal az egész kormánypropaganda, hogy a Kispál szélsőliberális énekese a '80-as években gyerekeket evett ebédre.

Ez is a különbség a brit és a magyar zenei kultúra között, hogy egy ottani zenekar bátran kiállhat a színpadra, úgy és amellett foglalhat állást, ami mellett csak akar, hiszen a karrierjüket nem kell attól félteni, hogy a NER majd nem engedi fellépni őket a Volton meg az Akváriumban, meg tiltólistázzák őket a Petőfi Rádióban. Persze az más kérdés, hogy Joe Talbot ilyen-olyan állásfoglalásai ugyanannyira a show részei, mint az, hogy gyakorlatilag szétrombolták az A38 sátrat.

Az Idles alapvetően egy fantasztikus kombinációja a posztpunknak, némi hardcore-nak és a britekre jellemző kocsmahangulatú, együtt éneklős punknak, amit teleraknak politikai töltetű üzenetekkel. A gyerekeik jövője miatt magukat halálra dolgozó anyákkal szimpatizáló Mother vagy a koncert egyik csúcspontját jelentő bevándorlóhimnusz, a Danny Nedelko egyáltalán nem egyedülálló abban, hogy erős közéleti mondanivalót hordoz. Mindezt konstans mennydörgéssel felérő dobolással, folyamatos ordítozással adták elő úgy, hogy a két gitárost folyamatosan felváltva kellett kirángatni a közönségből, miközben az énekes hol fekvőtámaszozott a színpadon, hol az erősítőn feküdt. Valahogy így képzeli el az ember azt az időszakot, amikor a Clash képes volt az egész munkásosztályt megmozgatni a belülről feltörő, de zenében manifesztálódó dühükkel annak idején.

Ugyan Talbot politikai kiállásai kicsit mesterkéltnek hatottak, és a koncert legeleje is furcsán szólt, de egyszerűen nem tudok tökéletesnél alacsonyabb osztályzatot adni egy olyan koncertre, ami még engem, a pogótól alapvetően irtózó embert is arra ösztönöz, hogy minden értékemet jól elrejtve bevessem magam az embertömegbe, miközben Flachner Balázs kollégám a Pohoda után ismét törött szemüveggel dülöngél valahol pár sorral előrébb.

Az Idles pontosan azt hozta, amit a zenéjüket ismerve várt az ember. Elképesztő mértékű dühöt és energiát, frenetikus hangulatot, a közönség sorában teljes megőrülést és egy pici reményt ahhoz, hogy a gitárzene nem feltétlenül kell, hogy marginálissá váljon a 21. században, csak meg kell tölteni rendesen tartalommal. (sajó)

Twenty One Pilots (7,5/10)

A Twenty One Pilots koncertje előtti tíz percben már sikítozó lányokat lehetett hallani a nagyszínpad felől, 6 óra előtt két perccel (azaz a kezdés előtt kicsivel hamarabb) pedig a zenekar tagjai is színpadra léptek. Elindult a Jumpsuit című számuk, felgyulladt egy - talán -  Cadillac és olyan zúzás indult el már az első szám alatt, hogy a kezdetben kicsit szellősen gyülekező tömeg hirtelen méretesre nőtt. Aztán jött az ismertebb Heathens című számuk, majd a The Hype, és kicsit limonádésabbra vették az előadók pár számig a figurát, hogy aztán a végén újra kirobbanjon a buli.

A koncert elejénél a We Don’t Believe What’s On TV-nél előkerült egy ukulele, hallhattunk elhúzott átkötő beszédeket és néhány zeneszám alatt pár olyan dobhangot is, ami stúdiófelvételben megtisztítva jól szólt, de élőben már annyira nem ment. Viszont attól eltekintve, hogy délután 6 órától fél 8-ig játszottak (tehát végig napfényben, az elején a fénytől a kivetítőt se lehetett jól látni) pozitív csalódás volt a zenekar, ezerszer többet tudnak élőben, mint azt a nagyon ismert és eléggé tötyögős Stressed Out című számuk alapján gondolhatnánk. Voltak iszonyatosan szép zenei alapok, például a Lane Boynál, volt füstgép és voltak nagyon menő grafikák is a kivetítőn. Félóra után úgy beindult a koncert, hogy simán kompenzálta a kezdeti rossz dobhangokat a Chlorine című szám dobszólója és alapból az, hogy Josh Dun úgy dobolt át számokat, hogy a közönség közepén volt (dobszerkóval együtt!). 

Az énekes, Tyler Joseph a hangosítósátor tetejére mászott fel énekelni és bevonta folyamatosan a dalokba a közönséget egy-egy refrénre vagy yeah-yeah-yeah-re. A koncert alatt a Stressed Out vagy a Ride című, populárisabb számaik mellett nagyon sok rockosabb dal is elhangzott, ami kellemes meglepetést okozott, így összességében pozitív élményként zárult a Twenty One Pilots koncertje. A végére már szinte tényleg csak azt az egy negatívumot lehetett kiemelni, hogy miért nappalra rakták, este annyival jobb lett volna azt az égő autót nézni. (molnár r.)

Frank Carter and the Rattlesnakes (8/10)

A Sziget nagyszínpadát megnyitni elég hálátlan feladat, mert hát kora délután, fényes nappal, sokszor a legnagyobb melegben kell megpróbálni felrázni az amúgy sem túl népes közönséget. Nyilván nem véletlen, hogy ebbe az idősávba többnyire magyar zenekarok kerülnek, vagy kevésbé nagy nevű produkciók, de a Frank Carter & the Rattlesnakes extrán megszívta, mert a maratoni Foo Fighters miatt még a szokásosnál is egy órával korábban kellett kezdeniük. 

Az idei Szigeten több olyan nagyszínpados koncert volt, ami később sokkal jobb is lehetett volna – például a Mura Masa, hogy csak egyet említsek –, Frank Carterék viszont délután háromkor is olyan bulit csináltak, hogy kis híján elfelejtettem, hogy még csak ennyi az idő.

A leginkább a Gallows, meg a Pure Love egykori frontembereként ismert Carter a mostani zenekarával eléggé eltávolodott a hardcore punktól – a májusban megjelent End of Sufferinget a legnagyobb jóindulattal is maximum punk rocknak lehet nevezni – élőben viszont látszik, hogy még mindig imádja a káoszt, és olyan energiákat tud felszabadítani magában (meg a közönségben is), amit képtelenség figyelmen kívül hagyni.

A Nagyszínpadnak igazából pont az ilyen bulikra van hatalmas szüksége: arra, hogy a zenészek megőrüljenek a színpadon, arra hogy a frontember a gitárossal együtt szó szerint az emberek vállán állva nyomjon el pár számot, aztán visszacrowdsurföljön a színpadra, meg arra, hogy már délután fél négykor olyan moshpit legyen, amiben csak csajok vannak. 

A koncert végén aztán jött az I Hate You, aminek a végén Frank Carter még énekeltette kicsit a közönséggel azt, hogy “I hate you/And I wish you would die”, aztán zárásképp odavágta, hogy így kell megnyitni a nagyszínpadot egy kibaszott fesztiválon. Ami elsőre nagyképűségnek hangzik, de hát tényleg pontosan így kell. (flachner)