Még mindig kitart a popzene leghülyébb összeesküvés-elmélete

A legtöbb összeesküvés-elmélet akkor szokott bedurranni, amikor muszáj egy nehezebben felfogható vagy úgy általában ismeretlen helyzetet megmagyarázni, ezért is egyszerűbb mondjuk Soros Györgyhöz nyúlni a menekültáradatnál, ahelyett, hogy utánaolvasnánk Szíriának vagy az afrikai geopolitikai folyamatoknak. Ezért hiszik inkább mérgező, időjárást befolyásoló vegyi anyagoknak kondenzcsíkokat, ahelyett, hogy elfogadnánk az emberiség technikai fejlődésének hatását az éghajlatainkra, vagy ezért él még mindig a nézet, hogy a Holdra szállást egy stúdióban vették fel, mert hát hogy a túróba lehetne olyan magasra felmenni, hát a nyolcadik emeletre sem lépcsőzik normális ember.

És pontosan ezért annyira furcsa belegondolni abba, hogy

a Beatles tagjai felbéreltek egy hasonmást helyette, de nem bírtak a bűntudattal, ezért az albumborítóikat és dalaikat telerakták a személycserére tett utalásokkal. Ez a Paul Is Dead-elmélet, a popzene történetének egyik legkitartóbb és legérthetetlenebb összeesküvés-elmélete, ami annak ellenére létezik, hogy évtizedek óta mindenki vehemensen cáfolja, és még inkább: abszolút semmi értelme nincsen, hiszen nincsen mit magyarázni vele, hacsak a Beatles karrierjének utolsó négy évét nem akarjuk.

Az elmélet a következő: egy különösen sok vitával kísért lemezfelvétel után Paul McCartney beült az autójába 1966. november 9-én, majd lesodródott az útról, és halálos balesetet szenvedett. Egyes változatok szerint a feje leszakadt a testéről. A Beatles még mindig nevetségesen sikeres volt, ezért, és több millió tinédzser lány mentális egészsége érdekében úgy döntöttek a tagok, hogy muszáj helyettesíteni Pault, ezért Nagy-Britanniában titokban szerveztek egy hasonmás-versenyt. A nyertes Billy Shears – egyes elmondások szerint William Campbell – lett, aki kevés kozmetikai beavatkozás után már egy az egyben hasonlított az elhunyt zenészre. Annyira, hogy a zenekar nemsokára teljes jogú tagnak tekintette, Shears/Campbell már írhatott dalokat, sőt, nem sokkal később énekelhetett is, de a többieken egyre jobban elhatalmasodott a bűntudat, ezért elkezdtek az átverésre utaló jeleket elhelyezni az albumokon. A Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band borítója egy temetés, a hátsó borítón George Harrison keze egy olyan sorra mutat a dalszövegben, ami megnevezi a baleset időpontját. McCartney karján egy olyan felvarrás van, amin az OPD-rövidítés olvasható ki, azaz Officially Pronounced Dead, vagyis hivatalosan halottnak nyilvánított. A Strawberry Fields Forever végén John Lennon alig hallhatóan azt mondja, hogy “I buried Paul”, azaz

eltemettem Pault.

A cím nélküli, a rajongók és a sajtó által csak White Albumnak nevezett, 1968-as lemezen szereplő nyolcperces, csak összevágott magnófelvételekből álló Revolution 9 egyesek szerint Paul balesetének beszámolója volt – feltéve, ha visszafelé hallgatjuk, mert így furcsa hangokat, halálra, és autóbalesetre tett hangeffekteket lehet hallani.

Az 1969-es Abbey Road megjelenésére a jelek egyre komorabbak lettek. A legendás gyalogátkelős borítón McCartney az egyetlen, akin nincsen cipő, balkezesként pedig furcsa módon jobb kezében tartja a cigarettáját. A háttérben látható VW bogár rendszámtábláján kiolvasható a 281F (vagy "if"), azaz 28 lenne, ha élne. A libasorban gyaloglók első helyén pedig ott van John Lennon, csupa fehérben, mint egy pap.

Hát mennyi bizonyíték kell még? Például az a megmásíthatatlan tény, hogy a Beatles utolsó nyilvános koncertfellépése 1966 nyarán volt az Egyesült Államokban, és azóta nem látta senki McCartneyt színpadon? Mi kell még, hogy belássuk, hogy Paul nem él, csak egy hasonmás ült be a helyére, egy hasonmás, aki aztán megírta a Hey Jude-ot, megalapította a Wingst, sikeres szólókarrierbe kezdett, kétszer házasodott, és úgy általában a rockzene egyik nagy ikonjaként tekintünk rá most is, majdnem 80 éves korában?

Mert a megalapozott tények egyáltalán nem segítenek: minden, amit az előző pár bekezdésben felsoroltam, sületlenség, amit azonnal meg lehet cáfolni. McCartney-nak nem volt 1966 novemberében autóbalesete, sőt, még az Egyesült Királyságban sem volt, mert akkor éppen a világot járta a feleségével. (Korábban volt egy motoros balesete, amitől megsebesült a szája, és letört az egyik foga, emiatt kezdett bajuszt növeszteni). A bogárhátú véletlenül került az Abbey Road borítójára, a tulajdonosa nem volt otthon, hogy megkérjék, álljon vele arrébb. McCartney azért nem hord cipőt a fotón, mert melege volt aznap. Az OPD valójában OPP, és az ontariói rendőrség nevének rövidítése. Lennon nem azt énekli, hogy “I buried Paul”, hanem azt, hogy “cranberry juice”, azaz hogy áfonyalé. Paul nem 28 éves volt az Abbey Road készítésekor, hanem 27. A Beatles soha semmilyen rejtett üzenetet nem rakott a dalaiba, minden visszafelé hallgatott mondat értelme csak belemagyarázás. Minden halálra tett utalás véletlen, nem szándékos, vagy egyszerűen csak légből kapott marhaság.

És honnan jönnek ezek a légből kapott marhaságok? 1969 őszének amerikai egyetemeiről. Amikor a Paul Is Dead elméletről van szó, három különböző forrása van, amelyek időrendi sorrendben a következők:

Az iowai Des Moines-ban található Drake University újságjában 1969. szeptember 17-én megjelenik egy cikk azzal a címmel, hogy “Is Beatle Paul McCartney Dead?”, azaz “A Beatles Paul McCartney-je halott?” A cikk távolságtartó, már az első bekezdésben azzal takarózik, hogy ezek a campuson terjedő pletykák, a bizonyítékok pedig már csírájukban, de itt vannak: a Revolution 9 visszafele hallgatott részletei, a Sgt. Pepper borítója, dalszövegekre mutató kezek. A cikk említ egy potenciális hasonmást is, de a lezárás alapján az egészet nem nagyon veszik készpénznek. (A cikket itt lehet elolvasni.)

Majdnem egy hónappal később, október 12-én a detroiti WKNR-FM rádió műsorvezetője, Russ Gibb kap egy telefonhívást egy ismeretlen férfitől. Az élő adásba kerülő, magát Tomnak nevező férfi (más források szerint az előbb említett cikket író Tim Harper maga) elmondja a műsorvezetőnek az elméletet arról, hogy Paul meghalt, és megkéri őt, hogy játssza le visszafelé a Revolution 9-t. Gibbet beszippantja az elmélet, később komplett adásokat szán rá, hogy bebizonyítsa, egy hasonmással van dolga a világnak.

Az eredeti rádióadást hallja Fred LaBour a michigani egyetemen, és két nappal később az iskola lapja leközli az expozéját a témában, azzal a címmel, hogy “McCartney halott, új bizonyítékokra derült fény”. A cikk teljes sületlenség, félúton a Mindenegybenblog és a Hírcsárda között, de szándékában egyértelműen az utóbbi felé hajlik: egy szándékos álhír, kitalált hoax az egész, ami olyannak tűnik, mintha egy tényfeltáró, elemző cikk lenne, de a részleteiben akkora hülyeségek állnak benne, mint hogy a walrus szó (azaz rozmár, az I Am The Walrus című Beatles-dal miatt kerül elő) görögül halált jelent, vagy hogy Paul a halála előtt homoszexuális volt, mint ahogy a Sárga tengeralattjáró című dalból kiderül, illetve hogy a hasonmás útlevélfotója ott rejlik a White Album belsejében.

LaBour nem sokkal később bevallotta, hogy az egészet ő találta ki, és csak jó alkalomnak látta a hülyéskedésre, amikor elvállalta, hogy megírja az akkor megjelenő Abbey Road kritikáját. LaBour cikke (itt lehet elolvasni, érdemes) hatalmasat ment az amerikai médiában, az újságíró meglepve látta, hogy híradókban, beszélgetős műsorokban és magazinokban idézik. LaBour egyébként később Grammy-díjas előadó lett a Riders in the Sky nevű komédia/folk-zenekarával, amit így képek alapján leginkább a 100 Folk Celsius amerikai felmenőjének lehetne hívni, de ez Paul McCartney szempontjából mindegy.

A Paul Is Dead sok tekintetben hasonlít a modern internetes hoaxokra, de egy egész másfajta médiakörnyezetben született meg. Értelemszerűen 1969 nem az a korszak volt, amikor meg lehetett nézni McCartney instáját, hogy éppen merre jár, úgyhogy mindenki klasszikus eszközökkel próbálta meg lenyomozni, hogy valójában mi a nyavalya lehet a Beatles-taggal, és mi igaz abból a hisztiből, ami ezek szerint az amerikai egyetemi világ paranoiájából pattant ki. McCartney akkor októberben a hírek szerint elutazott Skóciába, ahonnan egy valójában senkit sem megnyugtató Mark Twain-idézettel reagált a pletykákra: „A halálomról szóló hírek erősen eltúlzottak”. John Lennont is sikerült elérni, aki nem igazán értette, hogy mi ennek az egésznek az értelme. Pault addig nyomasztották az újságírók, amíg adott egy interjút a Life magazinnak novemberben.

A Life azzal a főcímmel jelent meg, hogy “Paul még mindig velünk van”, a zenész pedig tételesen megcáfolta az elmélet bombabiztosnak hitt alapjait az OPP-felvarróról és a csak véletlenül ott álló bogárhátúról. Kifejtette, hogy azért indulhatott útjára a pletyka, mert mostanában egyre kevesebbet szerepel a sajtóban, és most örül, hogy a családjával lehet.

Szeretnék egy kicsit kevésbé híres lenni mostanában

– mondja a riporternek, aki még egy fontos mondatot lejegyzett, amivel viszont a Paul-halál miatt senki sem foglalkozott. Paul McCartney 1969 novemberében ugyanis bejelentette, hogy ennek “a Beatle-dolognak annyi”, azaz kimondta hangosan, amit a négy fal között már eldöntöttek, de a külvilágnak még nem árultak el. A Beatles feloszlott, még ha a következő év tavaszán a Let It Be-t ki is préselik magukból. (Bár ez utóbbi jórészt korábban elkészült dalokból áll.)

De az egyetemi cikkeket kivéve mi lehet az oka annak, hogy valakik készpénznek vesznek egy ekkora kamut? Az egyik magyarázat az lehet, hogy 1969-et írunk, az amerikai ellenkultúra csúcspontját, ami nemcsak a pszichedelikus drogok használatát, hanem az általános bizalmatlanságot is jelenti. Azaz emberek megkérdőjeleztet mindent, amit eléjük tettek, legyen az háború egy messzi országban, a zene, amit szüleik hallgattak, vagy éppen a Beatles, ami akkor már hat éve a világ legnépszerűbb popzenekara volt. A Beatles 1966 környékén egy nagyot váltott, és a tinilányok kedvencéből valami bonyolultabb, minőségibb zenét csináló együttes lett, ami hajlandó volt kísérletezni az absztrakt művészettel is. Nemhiába lett a Revolution 9 a hoax egyik központi eleme, mai szemmel is inkább kuriózumnak hat, mintha valaki összegyurmázott volna egy csomó Beatles-demót, és látszólag minden struktúra nélkül játszaná le őket nyolc percnél is tovább. Messze van ez a Drive My Cartól vagy az I Wanna Hold Your Handtől. És egy ilyen váltást mi magyarázna meg jobban, mint hogy a zenekar egy balesetben elvesztette az egyik oszlopos tagját, így a miszticizmusban utazó George Harrison és a furcsa felé nyitó John Lennon irányítja a hajót, és a munkájuk tele van erre tett utalásokkal? Charles Mansonnak bejött, ő is a White Albumot darabokra szedve fejlesztette ki a Helter Skeltert és a faji háborús elméletét. A Helter Skeltert amúgy teljes mértékben Paul McCartney írta.

Aki – akár hasonmás, akár nem – éli tovább az életét. 1993-ra már viccelődni is volt kedve a dolgon azzal, hogy kiadott egy Paul Is Live című albumot, aminek a borítóján az Abbey Road fotóját forgatja ki, a bogár helyett egy másik autóval, amin egy másik, beszédes rendszám látható: 51IS. Azaz 51 vagyok.

A Paul Is Dead-elmélet legviccesebb eleme az, hogy minden cáfolatot kontracáfolni lehet. Paul a baleset idején Afrikában volt? Hát oda kellett mennie a hasonmásnak a plasztikai műtétre! Azt nyilatkozta a skót farmon, hogy szeretne visszavonulni? Az is a hasonmás volt! John Lennont lelőtték? Mert el akarta mondani a titkot a hasonmásról! És így tovább. Agyzsibbasztó mentális pingpong egy olyan pletyka miatt, amit az igazi kirobbanása után két hónappal már teljes mértékben meg is cáfoltak, de mintha ez senkit nem érdekelne. A Paul Is Dead máig a popzene történetének egyik legnagyobb fake news-a (dobogós helyeken van még a hasonló módszerekkel, hasonmásra cserélt Avril Lavigne, illetve hogy Beyoncé húga valójában a lánya), és ötven évvel később is tele vannak a fórumok azzal, hogy de mi van akkor, ha mindez igaz.

A legjobb, hogy nem magyarázna semmit, nem lennénk okosabbak tőle, sem a Beatles, sem a Wings, sem a McCartney-szólókarrier megítélése nem csorbulna tőle. Csak azt jelentené, hogy egy nagyon tehetséges embert sikerült egy másik, nagyon tehetséges emberre cserélni.

(Borítókép: A Beatles 1966-ban. Fotó: Mark and Colleen Hayward / Getty Images)