Szép volt, fiúk! Dögöljetek meg!

Két hónap telt el azóta, hogy utoljára jelentkeztünk a szokásos havi lemezválogatásunkkal: a novemberit a karácsonyi, a decemberit meg az év eleji őrület vitte el, pedig egy rakás király album jelent meg tavaly év végén is. Ezeket most már késő lenne bepótolni, szóval megpróbálunk úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, és a januári lemezekkel folytatjuk a sorozatot. A mostani gyűjtés némileg rendhagyó, ezúttal csak magyar albumokról lesz majd szó, de ezen a téren is bőven volt miből meríteni. Végre megjelent a Szabó Benedek és a Galaxisok új, általunk már nagyon várt lemeze, a Thy Catafalque ismét maradandót alkotott és a Csaknekedislány is új anyaggal jelentkezett.

Az oldschool hiphop rajongói a Slow Village új lemezére haraphatnak rá, Ohnody meglepően komplex poplemezt adott ki, a The Hellfreaks egy olyat, ami nagyon kemény, de kicsit talán túl sok mindenbe kap bele, a Laiho pedig egy remek debütáló anyaggal került a radarunkra. Ja, és a Middlemist Redből ismert Nóvé Soma egy hét alatt két side projekttel is adott ki lemezt – az egyik a neo-noiros Samurai Drive, a másik meg a népdalokra felhúzott Mordái.

Szabó Benedek és a Galaxisok: Cím nélküli ötödik lemez (9/10)

Rendszeres olvasóink számára már biztosan nem titok, hogy az Indexen eléggé szeretjük Szabó Benedek munkásságát. 2015-ben az év legjobb magyar albumának választottuk a második nagylemezét, és azóta kirobbanthatatlan az év végi listáinkról. Szokták vele kapcsolatban Cseh Tamást vagy Lovasi Andrást emlegetni, de ez a mostani ötödik album teljesen egyértelművé teszi a legnagyobb különbséget közte és elődei között:

Persze ehhez nyilván az is kell, hogy Benedek és én ugyanaz a korosztály vagyunk, nagyjából hasonló az élethelyzetünk, ugyanabban a világban mozgunk, hasonlóan látjuk a környezetünk és saját magunk problémáit. Miközben a magyar alter évtizedek óta igyekszünk szimbolizmusok és metaforák mögé rejteni a legvadabb érzelmi kitöréseit, addig Benedek sokkal direktebben, könnyen dekódolható üzenetekben teszi meg ugyanezt. A mostani, ötödik nagylemeze pedig azonosulás szempontjából ismét egy sokak számára ismerős élethelyzetet énekel meg. Ez pedig nem más, mint a kiégés, az identitásválság, a 20-as évekből a 30-as évekbe való átlépés bizonytalansága.

Ha megnézzük, hogyan alakult a Galaxisok eddigi négy lemeze, még egy egész szép kis sormintát is kapunk:

1. Kapuzárási piknik (2013): A hálószobapopból és lo-fiból egy nagyobb tömegek számára könnyebben befogadható zenére vált tele olyan dalokkal és témákkal, amiken nagyon sok nagyvárosi huszonéves átesik. Az öregedés első jelei, a Pestre költözött vidékiek identitásválsága, nihilizmus, útkeresés vagy a mindennapi megélhetéssel kapcsolatos nehézségek.
2. A legszebb éveink (2015): A második lemezt már jóval nagyobb figyelem övezte, és hangulatában vitte tovább a húszas éveink világát, de jóval pozitívabban és felszabadultabban, némi szomorkás kikacsintással az emlékekre, elmúlásra, a hétköznapok szürkeségére.
3. Focipályákon sétálsz át éjszaka (2017): Egyértelműen a zenekar slágergyártási potenciáljának a csúcspontja. A gitáros prüntyögést felváltja a magyar néplélekhez oly' közeli rockdob-rockgitár koncepció, a közéleti áthallások hátrébb szorultak, a dalok inkább a meséli érzéseiről, vágyairól és elvontabb gondolatairól szólnak, itt-ott erősebb nosztalgikus vágyakozással.
4. Lehet, hogy rólad álmodtam (2018): Egy nagyon radikális váltás az eddigiekhez képest. Alapvetően zongorára írt, vonósokkal megspékelt, balladaszerű, lassú dalok nehezebben dekódolható dalszövegekkel, és valahogy belengi az egész albumot egy elmúláshoz kötődő hangulat.

Az első lemez óta eltelt hét év, a frontember megérkezett a 30-as éveibe, a zenekar megszokott és kötelező eleme lett a legtöbb magyar zenei fesztiválnak, miközben abba a jó kis magyar zenei purgatóriumba került, hogy ahhoz túl népszerű, hogy hobbi legyen, ahhoz viszont nem elég lakossági, hogy a szomszéd vagy a benzinkutas is ismerje őket.

Gyűlölöm ezt a kurva várost, és titeket sem szeretlek jobban!

– ezzel a sorral kezdődik az ötödik lemez, és ez az egy sor jó előre meg is határozza azt, ahogyan hat rám ez a 10 darab szám. Ugyanis a dalok bizonyos része kifejezetten negatív, keserű, gőgös, utálkozó, amolyan nem túl burkolt kifakadás.

Ez egy ugyanolyan sláger pont, mint régen, úgyhogy énekeljetek!

– kiáltja elfojtott hangon Benedek a nyitószám refrénjében, majd a dal végén bevallja, hogy régen még arról álmodozott, hogy lesz egy jó zenekara, de most már csak arra vágyik, hogy megkóstolja a hamburgert, amit a tévében látott. Aztán a második dal csilingelős infantilizmusába is váratlan sorok csúsznak. Itt Benedek arra panaszkodik, hogy öregszik, lassul, a fiatalok meg jönnek fel, akik lassan menőbbek, szebbek vagy vékonyabbak, mint ő. És itt kezdtem már el sejteni, hogy ez az album egészen más lesz, mint az eddigiek, vagy akár bármi, amit mostanában itthon hallani. Itt van ugyanis egy dalszerző-énekes, aki bátran felvállalja, hogy bizony irigy és féltékeny másokra, nehezen viseli az öregedést, a változást és azt, hogy nem ő az első. Ez a fajta önreflexió általában nem jellemző az emberekre, nemhogy a frontemberekre, de Benedek még betol a refrénbe is egy egészen csodálatos sort:

Csak egy pillanatra léptem le a gázról, de most úgy tűnik, hogy ez is végzetes volt igazából.

Gratulálok a végső győzteseknek! Szép volt, fiúk! Dögöljetek meg...

Első alkalommal fülig érő vigyorral hallgattam ezeket a számokat, hogy ez az, végre valaki bevállalja, hogy kicsit kezd megkeseredni, amolyan jó magyarosan rossz szemmel nézi, hogy mások lassan jobbak, mint ő maga. Aztán jön két szám (Az út vége, Már megint), amik valamivel személyesebb irányt képviselnek, majd a Mindent, amit akartam, ami kb. egy igazi Y generációs nyavalygós himnusz a kilátástalanságról, a céltalanságról, a tengődésről és arról, hogy már semmi sem az igazi ("A tűz, ami bennem égett, majd másban újra éled"). A végén pedig a székrekedéssel, a rosszul szabott öltönyökkel és a férficsöcsökkel a szerző rámutat arra a nem túl vonzó világra, ami a húszas éveit harmincasra cserélő korosztályra vár. A Nyári sláger '14 úgy próbál a múltba révedni, hogy igazából csak hat évvel korábbra gondol vissza, a Vakáció! pedig ismét rákezd a már ismerős mondókára, miszerint Benedek öregszik, fáj a feje, közben meg irigykedik a jó erőben levő, jó számokat író fiatalokra. De ez egyben az a szám is, ahol ez az állandó önostorozás pár pillanatra valami pozitívabba fordul át:

Nektek jó bulizást! Engem hiába hívtok.

Kösz, nem! Inkább itthon maradok.

Nyilvánvalóan a harmincas éveibe érve kezdi el először igazán átgondolni az ember, hogy hiába hajtja a vére és a fiatalos tempó, igazából baromi jó érzés csak úgy otthon lenni, növényeket locsolgatni, filmeket nézni és rohadtul nem menni sehova. Az utolsó három számra valahogy újra előkerül a múltba révedés, a Bergkamp egyszerre idézi fel a dicső '90-es éveket focival és nyári blockbusterekkel, az M6-ban újra előkerülnek a különbségek főváros és a vidéki kisváros között (előbbit elfoglalták a brit turisták, utóbbiban meg már senki sem ismeri fel a főhőst, mióta elköltözött), illetve az egész lemezen a kedvenc sorom, ami tényleg tökéletesen leírja az albumot:

Ó az emberek,

nem szeretik úgy a zongorát, 

nem szeretik úgy a zongorát,

mint a dobokat és a gitárt.

Majd a végén még odaszúr az embereknek, hogy egyébként meg senkinek nem tartozik semmivel. Ez a rész azért különösen parádés, mert nem igazán tudok olyan magyar zenét felidézni, amelyben a szerző nem csak reflektál egy korábbi lemeze fogadtatására, hanem még a hallgató orra alá (fülébe?) dörgöli, hogy jól van, bekaphatjátok, amiért nem szeretitek a zongorát (Lehet, hogy rólad álmodom, 2018) csak a dobokat és a gitárt (az előző három másik album). A két évvel ezelőtti albumtól mi sem voltunk annyira elájulva, és mintha a Galaxisok közönsége is távolságtartóbban fogadta volna. Erre jön Szabó Benedek, és egy komplett albumot szentel annak, hogy nesztek, táncoljatok, itt vannak a dobok meg a gitárok, de egyébként meg dögöljetek meg.

Oké, nem vagyok abban biztos, hogy mindenhol helyes konklúziót vontam le a számok alapján, de abban biztos vagyok, hogy évek óta nem töltöttem ennyi időt egy magyar lemez minden apró részletének az elemezgetésével. A Cím nélküli ötödik lemez elérte azt a meta állapotot, hogy a főhős kilép a szerepéből, saját magára és zenész mivoltára reflektál, miközben hozza mindazt a sok apró részletet, ami miatt annyira lehet kedvelni ezt a zenekart.

Nemrég egy nagyon ismert magyar alternatív zenésszel beszélgettem, aki szintén dicsérte Benedek szövegírói képességeit, azonban megjegyezte, hogy zeneileg még mindig kicsit kevésnek tartja. De közben maga Szabó Benedek az, aki jelzi, hogy akkor gitárokat és dobokat kaptok, ha a valamivel komplexebb zongorás dalok nem kellettek. Most akkor ez jó vagy sem? Egyrészről jó, mert az én vérmérsékletemtől is távol állt a negyedik album, és hiányoltam róla a részegen könnyen ordítható refréneket, ezekből meg itt van bőven. Még azt sem mondanám, hogy annyira "rockos" ez az album, mert inkább érzem Kurt Vile, Mac DeMarco vagy akár a Weezer hatását (aztán simán lehet, hogy egyik sem volt hatással a számokra) rajta, mint valami karcos garázsrock vagy lo-fi zenekarét San Franciscóból. Azonban való igaz, hogy ez az album hangzásban és hangszerelésben nem olyan bátor, mint az előző, és ugyan kellemes hallgatni, illetve akadnak benne itt-ott meglepő húzások, alapvetően a szövegek azok, amik igazán megfognak. 

Éppen ezért nem tudok rá tökéletes osztályzatot adni, pedig simán az egyik kedvenc magyar lemezem az elmúlt 10 évből már most. De ez az album nagyon-nagyon nekem és még a kor- és sorstársaim egy részének szól, nem mindenkinek. A többségnek simán lehet, hogy ez csak egy zeneileg közepes magyar alter lemez, amin valaki megint rinyál a világ miatt. Nekem viszont ez a lemez jelenti a jelent azoknak a nagyvárosi fiataloknak, akik most léptek vagy lépnek a harmincas éveikbe. (sajó)

Slow Village: Úton (6/10)

Egy ideje már követjük a Slow Village rapcsapat pályafutását, akik annak idején a 2000tizenvalahány című számukkal robbantak be igazán a köztudatba, azóta pedig folyamatosan aktívak. A mostani Úton c. nagylemezük kicsit olyan is, mintha éppen ezt a két-három éves időszakot dolgozták volna fel a rapcsapat szemszögéből. Könnyed témák, vidám beatek, kreatív szójátékok és keleti parti old school hangulat jellemzi a lemezt, ami nem akar több lenni annál, hogy csak szimplán szórakoztassa a hallgatót. Dalok a graffitizésről, állandó tivornyázásról és haverkodásról szólnak főleg, és sokszor lehet érezni, hogy a három MC mintha egymást próbálná überelni a nyakatekert, de végtelenül szórakoztató szójátékokkal. Ennek az az ára, hogy az Úton sajnos nem hagy bennem annyira mély nyomot, mint szeretném.

Mármint azt élvezem, hogy a Slow Village tagjai hallhatóan jól érzik magukat a bőrükben, teljesen beszippantotta őket a Madách tér éjszakai forgataga, a "minden nap szombat" mentalitás, a sörözés, a tekerés vagy a turnébuszban cigizés. Kétségtelenül izgalmas egy ízig-vérig hiphop lemezt hallgatni, ahol valakik még mindig lelkesen beszélnek a graffitizésről meg az állandó bulizásról, de hosszú távon kérdések vannak bennem azzal kapcsolatban, hogy meddig tart ki egy ilyen lemez szavatossága. Az olyan számok, mint az Úton, a Nenyomdbe vagy a Piaci Rapbattle tele vannak izgi és kreatív elemekkel, de aztán az ember beleütközik olyan furcsaságokba, mint a Gegével közös Dzsungel, aminek a struktúráját sokadik hallgatás után sem tudom értelmezni, vagy a Bibápduváp refrénje, ami kifejezetten idegesítővé tud válni. Ha valaki előremutatást vár ettől az albumtól, az rossz helyen keresgél, ahogy igazán mély társadalomkritikát sem itt fognak találni az emberek, de ha valaki vágyik a klasszik old school hiphop hangulatra úgy, hogy nem akar újra elővenni régi kedvenceket, akkor simán tehet egy próbát ezzel az albummal. (sajó) 

Thy Catafalque: Naiv 10/10

Ugyan a magyar zenei színtér dugig van izgalmas előadókkal, Kátai Tamásnál sokoldalúbb, tehetségesebb zenészt és a Thy Catafalque-nál izgalmasabb projektet nem nagyon lehet találni. Kátai több mint húsz éve viszi már gyakorlatilag egyedül a zenekart, ez alatt pedig egy megszámlálhatatlan elemből építkező, rettentően sokszínű, ám mégis koherens univerzumot épített magának. Ennek lett a legújabb eleme a január végén megjelent Naiv, ami egy sor zseniális megoldással tágította még kijjebb a Thy Catafalque világának kereteit.

Az már a lemez bejelentésekor kiderült, hogy ez lesz az eddigi legrövidebb és talán legkevésbé súlyos Thy Catafalque-album, ahogy az is, hogy az új anyag a naiv művészeti mozgalomról kapta a nevét, melyet a formális oktatás professzionalizmusa és konvencionalizmusa helyett a gyermeki természetesség és őszinteség jellemez. Kátai azt mondta, a Naiv miatt döbbent rá arra, hogy a kezdetektől fogva ezzel a hozzáállással alkot, de talán most érződik a legjobban, hogy ez tényleg így is van.

A Naiv egyértelműen a Geometria által lefektetett úton ment tovább, de a rendkívül változatos hangszerelés és a kiválóan beépített új stílusjegyek miatt így is egészen más élményt nyújt. A lemezen vendégzenészek és hangszerek garmadája jelenik meg, és bár a megszokott Thy Catafalque-os hangzás folyamatosan tetten érhető, olyan egészen meghökkentő dalok kaptak rajta helyet, mint

• a 80-as évek akciófilmjeinek zenéjét őrjítő basszusmenetekkel, szintetizátorral, szaxofonnal és harsonával felidéző Tsitsushka,
• vagy éppen a népzenei motívumokat csúcsra járató Kaláka-feldolgozás, az Embersólyom, aminél aligha lehetne jobban megfogni ennek a dalnak a lényegét.

A csontig hatoló ridegség és a nyers riffek ezúttal csak mérsékelten tűnnek fel, de azért nem hiányoznak teljesen: az albumot nyitó A bolyongás ideje, illetve a lemezt förgetegként lezáró Szélvész révén tulajdonképpen ezek adják a Naiv kereteit. Máshol is feltűnnek persze, de rendszerint elveszi az élüket egy mesterien besimított szintimenet, vagy valami annál is szokatlanabb, de tökéletesen passzoló téma, ez pedig összességében egy marha érdekes, sokszor kiszámíthatatlan belső hullámzáshoz vezet.

A Naivot részben emiatt az a fajta nosztalgia lengi át, amit az ember gyomortájékon érez valami olyasmi miatt, amit ő maga sosem tapasztalt meg, ettől pedig igazából olyan az egész, mint egy utazás Mézga Aladár felfújható űrhajójával egy sosemvolt, Makó nevű bolygóra. Kicsit bizarr, de végig lenyűgöző, rettentően izgalmas és pont annyira megunhatatlan, mint Aladár különös kalandjai. (flachner)

Ohnody: Egy igaz szerelem (8/10)

Hegyi Dóri eddig főleg közreműködőként bukkant fel egy tucat másik előadó vagy producer mellett, azonban a mostani nagylemeze teljes mértékben a saját szólóanyaga, ráadásul a korábbiakkal ellentétben kizárólag magyar nyelvű számokból áll. Ez a lemez egyszerre nagy erőssége és hátránya is, ugyanis kétségtelenül bátor dolog egy ennyire komplex poplemezt magyar nyelvhez írni, másrészről viszont van, ahol ez egyáltalán nem működik, és bizony kiütközik a dalszöveg esetlensége.

Az biztos, hogy Hegyi Dóri egészen sajátos módon, főleg magánhangzókra támaszkodva énekli a szövegeket, amikről néha azt érzem, hogy csak a ritmikát jól kiszolgáló, ámde kicsit logikátlanul egymás után rakott szavakból áll, és erre jön még ez a nagyon fura, néhol konkrétan idegennek tűnő kiejtés. Kétség sem férhet hozzá, hogy a sok tök ugyanolyan hang között üdítő egy ennyire radikális megközelítéssel próbálkozni, és ez remekül működik az olyan számoknál, mint a Hideg vagy a Kriszta, néha meg egyszerűen nem értek semmit, mint a Belőlem platánok nőnek vagy a Dunának.

Mindezek ellenére ez egy zeneileg kiemelkedő színvonalú poplemez, és ez főleg a két producernek, Kamau Makuminak (Mary Popkids) és Fodor Máriusznak (Superflake) köszönhető, akik bevetettek mindent, hogy az Egy igaz szerelem semmiképp se legyen átlagos szólólemez. Miközben az Egy másik életben c. számnál néha idegesít az ének és a szöveg tagolása, addig a vonósok behúzása után a nagy gitárszólós kiállás még úgyis egészen zseniális, hogy akarva-akaratlanul John Mayer jut róla eszembe Frank Ocean Pyramids c. számából. És ez a hét szám tele van ilyen apró nüanszokkal, amelyeknek köszönhetően a sokadik hallgatásnál már annyira nem akaszt meg az ének "földönkívülisége" (az album nyitószámának első sorait egész egyszerűen nem értem, nem hallom ki rendesen az affektálástól), hanem teljesen elmerülök a zene részletességében. Ez egy kétségtelenül grandiózus vállalás volt, ami kifejezetten rosszul is elsülhetett  volna, de énekesi szinten egy-két számomra már túl túlzó húzástól eltekintve ez az album kenterbe veri az összes magyar szólólemezt az elmúlt évekből. (sajó)

Mordái: Mordái (8/10)

Az 1990-es években működő, majd megboldogult Morphine zenéje mindig letaglózott, úgy tudja hozni a rockzene dögjét, hogy a legfontosabb alaphangszer, a gitár hiányzik belőle. A széttorzított kéthúros basszusgitár, a törzsi dobolás és a free jazzesen is vágtató szaxofon izgalmas elegyet hozott létre. Amikor meghallottam a Mordái lemezének nyitószámát, az Azt-ot, az első gondolatom az volt, itt a magyar Morphine, szinte ugyanaz a hangzás és sodró energia. Persze egy ügyes koppintásért nem igazán lehetne lelkesedni (a tagok egyébként egy Morphine-tribute esten is felléptek a Mordái megalakulása előtt), de a Mordáira nem is lehet ráhúzni, hogy epigon lenne.

A Middlemist Red énekes-gitárosának, Nóvé Somának új zenekara alapvetően népdalokra húzza rá a számait, nem titkoltan a Muzsikás és a Sebő együttesek is ihletadók, de az etnojazz vagy a folkrock címkét sem nyomnánk rá a zenéjükre. Egy magyar népzenéhez nem szokott fül néhány tracknél még csak gyanút sem fogna. Szerencsére kikerülik a „rockosítjuk a népdalt, mulassatok, csuhajja" módszert, legtöbbször csak az ének utal a népi hagyományokra, ami feloldódik a bluesos, rockos, filmzenés, jazzes hangszerelésben. Olykor csak visszafogott, szellős kíséretként van jelen a zene, de időnként meg elszabadul a pokol, Nick Cave-et és a 16 Horsepowert megidéző súlyos döngölés vág gyomorba. A komorság az egész lemezt áthatja, éjsötét, zuhogó eső is az eszünkbe juthat az urbánus kiábrándultság mellett, és ugyan elég játékos a zene, nem nagyon segít ezt feloldani. Viszont a néhol kicsit modorosnak tűnő Nóvé a Lenn a Tiszánban olyat énekel, hogy utána csak néztem magam elé, mintha egy halálos tragédia szemtanúja lettem volna. 

A Mordái nem az a zenekar, amire feltétlenül bulizni vágyna az ember, de mégis valahogy kívánja, hogy átjárja az a szép fájdalom, amit népballadák tudnak, meg most a Mordái időtlen, kellemesen zaklatott zenéje. (fehér j.)

Csaknekedkislány: Kobraszív 8/10

Tinédzserkorom elég meghatározó része volt a magyaralter jelentős része, de az azóta eltelt jó pár évben szép lassan rá kellett döbbenjek arra, hogy ezekről a koncertekről kikoptak a velem egykorú emberek, mostanra pedig nem lehet úgy elmenni Vad Fruttikra, hogy ne egy csapat negyvenes, kapuzárási pánikkal küzdő, idegesítően röhögcsélő Karen szelfizzen megállás nélkül előttem. A magyaralter persze közben kitermelte a következő, fiataloknak szóló generációt, aminek nyilván örülnöm kellene, de sosem szerettem meg egyik rettentően népszerűvé vált újhullámos zenekart sem, sőt, a közönségükkel együtt kifejezetten kerültem is őket.

Ebből elég jól látszik, hogy mekkora hátrányból indult nálam a Csaknekedkislány új lemeze, a Stenken debütált Kobraszív, de egy lemezbemutató koncerttel és jó pár hallgatással később azt hiszem, végre sikerült legyőznöm az előítéleteim legnagyobb részét. Ez egyrészt a csajomnak köszönhető, mert eleve csak miatta ugrottam neki ismét a jelenség megértésének, de elvitathatatlan érdemei vannak a Csaknekedkislánynak is, mert

A zenekar frontembere, Csepella Olivér nem hazudott a premier előtt, a számok szövegei tényleg már-már a kellemetlenség határát súrolóan személyesek lettek, emiatt pedig az egész lemez kicsit egy gimis naplóra hasonlít. Persze azzal a különbséggel, hogy itt azért sokkal okosabban vannak kitalálva a dolgok. Ennek tökéletes példája a Rólad akkor sem 2000 című paradoxon, aminek témája egy meg nem nevezett ex, akiről semmilyen körülmények között sem írnak számot, de a fülbemászó refrénnel támadó, kicsit melankolikus Féltél szeretnit is simán fel lehet hozni ugyanitt. Vagy a Lődi, ami egyáltalán nem biztos, hogy pusztán Orpheusz és Eurüdiké félresikerült alvilági kalandjának parafrázisa.

A Kobraszíven talán nincsenek akkora tombolva éneklős slágerek, mint a Na Ná Ba Bámon, vagy A Férfi Albumon, de zeneileg simán van annyira érdekes az egész, hogy ez engem egyáltalán nem zavart. Ebből kiindulva meg ki tudja, lehet hogy végül emiatt a lemez miatt fogom mégiscsak megszeretni az újhullámos magyaraltert. (flachner)

The Hellfreaks: God on the Run (6/10)

Több mint 10 éve létezik a Hellfreaks, azonban azok közé a rétegzenekarok közé tartozik, akiket talán jobban ismernek az országon kívül, mint itthon. A zenekar alapvetően psychobilly (de Last FM-en még a mókás gothabilly megnevezést is használják) műfajban kezdte egy nagyon karizmatikus énekesnővel, azonban az évek során egyre jobban elmozdultak ettől a műfajtól, a mostani nagylemezük pedig már nyomokban sem igazán tartalmaz rockabillyt. Helyette van itt minden hardcore-tól nu metalos dolgokon át a street punkig, amitől kétségtelenül nagyon súlyos és kemény hangzása lett a zenekarnak, és én aztán tényleg imádom a punkos darálást a dobokon, de néha azt érzem, hogy egyszerre túl sok dolgot akartak ezen a lemezen.

Pedig állati reménykeltően kezdődik, a Men in Grey refrénje ezen a műfajon belül az egyik legjobb, amit mostanság hallottam, Shakey Sue-nak fantasztikusan jól áll a teli torokból üvöltés, ahogy ez megmutatkozik az ezt követő Red Skyban is. Aztán azon kapom magam, hogy nem igazán tudom már megkülönböztetni a számokat egymástól, nagyon egymásba folyik minden. Nekem ez a Rise Againsthez hasonló hangzás sajnos sosem feküdt igazán, pár szám után nem igazán tudtam, hogy mit hallgatok, és kicsit ezt érzem az új Hellfreaks esetén is. Tele van olyan ötletekkel a lemez, amiket azért máshol már jó párszor hallottam, és ettől egy nagyon tisztességes iparosmunka érzetét kelti az egész. Ez nem feltétlenül baj, mert őszintén hiszem, hogy aki ezt a német-skandináv punkrock hangzást kedveli, annak ez a lemez simán telitalálat lehet, csak én pont olyan vagyok, aki egy idő után ezt már egy picit unja. De az album nyitószáma még mindig állati jó. (sajó)

Laiho: Evolve (7/10)

Egy egészen meglepő színvonalú debütálás az Evolve, amely Lajhó Dorka első megjelenése, de ehhez képest ez egy kifejezetten érett, átgondolt, rendkívül mélynek ható anyag. Introspektív, álomszerű dalok, amikbe kicsit belerondít az itt-ott hunglish angol kiejtés, de tényleg csak itt-ott, a hallgatás élményén azért nem ront. Ez a négyszámos EP tényleg a semmiből került elém, és kellemesen meglepett, hogy a lemezről erősen lelógó harmadik, kifejezetten rockos szám is mennyire jól működik. Szívesebben hallgattam volna többet belőle, mert ez a négy szám inkább tűnt előzetesnek valami nagyobb dologhoz a jövőben. (sajó)

Samurai Drive: Samurai Drive (9/10)

Nóvé Somának sikerült az a bravúr, hogy három hónap alatt három side projektjével jelentetett meg új lemezt, a Mordái és a Samurai Drive esetében ráadásul sikerült ezt ugyanarra a hétre időzíteni. Viszont nagyon fontos leszögezni, hogy a Samurai Drive egy duó, amelynek a másik fele Riederauer Dániel, és csak nehezen lehet Nóvé korábbi munkásságához kötni zeneileg. Megvan benne az a countryból építkező vokál, ami Nóvé védjegye lett az elmúlt években, de sokkal több benne az elektronika és a műfaji kísérletezés, mint más projektjeiben. Az album nyitószáma például akár egy hiphop beat is lehetne (nekem a Samurai Champloo opening zenéje jutott róla eszembe), de úgy általában van egy jóval lassabb, jó értelemben véve vontatottabb hangulata a zenéknek, nincs meg az a karcosság, mint a Middlemist Red esetében. Helyette felbukkannak távol-keleti (I Would Never Have To Know, Out of Time), füstös kocsmai jazz (Cruise Control, Inverted as You Go, Baby Let's Play House), illetve elektronikus zenei (Sound of Everyone) és némi shoegaze (Starshine) hatások is, amelyektől érdekes neo-noir hangulata lesz az egész zenének, mintha a Samurai Drive egy magányos detektív lenne 2163-ban Tokióban, aki minden estéjét neonfényekben, cigifüstben és kétes alakokkal teli night clubokban tölti.

Az egyetlen gondom alapvetően nem is a zenével van, sokkal inkább azzal, hogy milyen hatással van az emberre, hogy ugyanazt az énekest rövid időn belül három különböző projektben is hallja. A Middlemist Red mellett a Mordái és Nóvé vámpíros konceptlemeze is kifejezetten izgalmas, azonban énekesként még nem annyira sokoldalú, hogy hosszú távon ennyiféle projektet elbírjon. Ebben a tempóban teljesen elhasználódik az orgánuma, és a következő projektek már nem fognak annyira frissnek és újnak érződni, hogy ugyanazt a vokált halljuk kicsit másfél hangszeres kísérettel. De tényleg ez legyen a legnagyobb probléma, mert Samurai Drive még így is kimagaslóan erős kezdés egy olyan zenei világban, aminek még a létezéséről sem feltétlenül tudtak az emberek előtte. (sajó)

(Borítókép: Szabó Benedek és a Galaxisok. Fotó: Ajpek Orsi / Index)