Szegénynek lenni nem szégyen, csak kellemetlen

Az én városom: Tatabánya (Siska Finuccsi)

5K8A5200
Kamaszkori falfirkák a panelek között, rappárbajok a garázssoron, bohém sátrazások a Turul-szobornál, valamint számtalan pofon az élettől, de legalább ennyi maflás a ringben is. Tíz évvel a Jön a tré után Siska Finuccsival jártuk be Tatabányát, ahol bár “nyakig ér a tré”, a lakótelepi rapper képtelen nem rajongani érte. "Az én városom", hetedik rész.

Tatabánya, otthona a nyomornak,
nem való az ínyenceknek,
csak az edzett gyomornak

– lökte a vakert Siska Finuccsi, polgári nevén Losonczi Szilveszter, máig legnagyobb slágere, a Jön a tré Tatabányán forgott videójában.

Csaknem tíz évvel később, frissen szőkített séróval, újra a Bánhidai lakótelep paneljei között áll, és egy néhai beton pingpongasztal európai szabványoknak megfelelő utódjára támaszkodva mesél arról, milyen volt az egykori bányászváros szürke lakótömbjei között felnőni.

Siska Finuccsi – akit a hazai rapszakma is a műfaj egyik legjobbjaként tart számon – ötéves volt, amikor a családja 1984-ben beköltözött a 103-as számot viselő épület egyik földszinti lakásába. Klasszikus panelgyerekként nőtt fel, a klipből ismerős lakóház oldala máig megőrizte Sziszka ifjúkori falfirkáit, a szomszédos épületekben pedig barátok, ismerősök élnek még ma is. “Ez a fíling leírhatatlan. Itt még azt is hallod, amikor finganak a szomszédban. Ha nem jött volna a zene, valószínűleg még mindig itt laknék és melóznék én is” – mondja. A tömbházak között megbújó park és játszótér nyaranta gyerekzsivajtól volt hangos, itt csibészkedett Sziszka is a többi telepi sráccal. “Ma már nincs sok nyoma, de ez egy tipikus komcsi játszótér volt betonszélű homokozóval, rakétával és mókuskerékkel. Az óvodám pedig az út túloldalán volt, meg is szöktem rendszeresen.”

A kis Sziszka az elmondottak alapján rémesen rossz kölyök volt. “Elég komoly hírem volt a környéken – erről a barátaim szülei bőven tudnának mesélni. De nem rosszindulatú voltam, hanem csak simán komisz. Imádtam játszani és csavarogni, folyton valami csínytevésen törtem a burámat. Mondjuk, hogy melyik ablakot lehetne betörni, vagy melyik kukát kellene felgyújtani. A nyári szünetekben reggel nyolc-kilenc körül kiléptem a lakásból, és estig általában haza se toltam a képem. Akkor is csak a belem húzott haza. Amikor megérkeztem, a nagymamám többnyire csak annyit kérdezett: megéheztél, kisfiam? Az erőműhöz szökdöstünk el rendszeresen, mindenféle elhagyatott helyeken csatangoltunk, gyümölcsöt loptunk, és egyszer felgyújtottam az iskolánk mögötti rétet.” Az iskola a folyamatos csínytevéseket azonban nem tolerálta, ezért Sziszkát ki is csapták.

Az én városom

Mi is ez pontosan? Alternatív helyi idegenvezetés. Vidéki vagy vidékről indult zenészekkel mászkálunk, kocsmázunk, beszélgetünk a szülővárosukban, vagy a helyen, ahol éltek vagy élnek. Közben elmondják, hol voltak az első próbáik, hol szórakoztak, milyen tereken, padokon lógtak, milyen környezet ihlette az első számokat, finoman fűszerezve némi nosztalgiázással, illetve gyaníthatóan néhány régi bebaszós sztorival. A cikksorozat korábbi részeit itt lehet olvasni.

A lokálpatrióta MC-ről egyébként kevesen tudják, hogy nem a számaiból jól ismert Trébányán, hanem a várostól csaknem kétszáz kilométerre délre, Bonyhádon látta meg a napvilágot – noha egyetlen napot sem élt ott. “Apám teljesen bele volt betegedve, hogy nem Tatabányára születtem. Édesanyám utolsó hetes terhesként épp a szüleinél járt látogatóban, akik a Bonyhádhoz közeli Lengyel településen éltek, amikor odabent rámjött a szabadulhatnék, ezért gyorsan a legközelebbi kórházba vittek bennünket. Apám már kétnapos koromban elhozott onnan, anyámat viszont egy hétig nem engedte haza.” A bonyhádi kórházból azonban még nem Bánhidára, hanem egy ma már nem létező bányásztelep egyik ún. hatajtós házába hozták haza, ahol a szülei az édesapja szüleivel osztoztak egy lakáson.

A tatabányai rapper egyébként úgy gondolja, hogy ha létezik olyan, hogy Siska Finuccsi-himnusz, akkor az minden bizonnyal a Jön a tré. “De a közönség tette azzá, nem én szántam annak, az pedig külön jól esik, hogy a tatabányaiaknak is sokat jelent” – teszi hozzá. A klip egyik része a Bánhidai lakótelepen forgott, a másik része pedig egy másik, Ságvári Endréről elnevezett lakótelepen, ahol a nagymamája élt. Sziszka klasszikus tatabányai bányászcsaládból származik, robbantómester dédapja még Nepálban is dolgozott. “Az apámnál szakadt meg a lánc, aki a posta fegyveres járatkísérője, majd fegyveres őr volt, míg az anyám ápolónőként dolgozott. Mivel keveset voltak otthon, rengeteg időt töltöttem a nagymamámnál, gyakran tőle mentem suliba is. És később még ennél is sokkal szorosabbá vált a viszonyunk. Anyám helyett anyám lett.”

A kamaszkori falfirkák és a lakótelep
A kamaszkori falfirkák és a lakótelep (Fotó: Németh Sz. Péter)

A ring nevelte a család férfijait

“Mielőtt belépett volna az életembe a rap, a rosszaságom ellenére egy viszonylag visszahúzódó kissrác voltam. A rap viszont később rengeteg önbizalmat adott, és olyan jól ki tudtam adni vele minden belső feszültségemet, hogy idővel lenyugodtam tőle” – mondja Sziszka, miközben a városi sportcsarnok felé közelítünk, ami 2009-től Földi Imre nevét viseli. A Tatabányai Bányász olimpiai bajnok súlyemelőjéről elnevezett csarnok mögötti épületben működött a Tatabányai Bányász Sport Club ökölvívó szakosztálya, ahol Sziszka már a rapkarrierje előtt le tudta vezetni a benne lévő feszültséget.

Én egy bokszoló családból jövök: a faterom, a keresztapám és a nagyfaterom is bokszolt. És én is azt gondolom, hogy az ökölvívás az egyik legszebb, legokosabb sport az egész világon – az én kedvencem legalábbis mindenképp. Apám olyan 6-7 éves koromban hozott le ide először. A keresztapám, Kardos 'Dudu' József és Rózsa Bandi bácsi (Rózsa András vezetőedző) voltak az edzőim, de versenyszerűen sosem űztem az ökölvívást. Később a cselgáncsban is kipróbáltam magam, de végül visszatértem a bunyóhoz.

Sziszka a saját elmondása szerint cingár kisfiú és majrés bokszoló volt, amikor belekóstolt a sportba. “Nagyon szerettem ütni, de a tény, hogy én is bármikor kaphatok egyet, már nem tetszett annyira.” Az ökölvívás azonban örök szerelemmé vált, ami lényegében az egész életét végigkísérte. Elkötelezettsége jeléül írta Adj bele mindent című indulóját a tatabányai ökölvívó szakosztálynak, amelynek 2015-ben debütált videója is a gyerekkori bokszedzések helyszínén forgott.

A tatabányai rapper ráadásul nem csak a boksz miatt látogatta gyakran a környéket, a nagymamája a sportcsarnok szomszédságában, a Ságvári Endre úton élt. “Hétvégente óriási hangulat volt errefelé: a délutáni focimeccsekre akkor még kijárt szinte az egész város, majd egy vacsora vagy néhány sör után az emberek jelentős része átment az esti bokszmeccsre is a szomszédos sportcsarnokba. A mai napig beleborzongok, ha eszembe jut ezeknek a hétvégéknek a hangulata. Gyerekként csak a bányásznapokon éreztem hasonlót, ami természetesen a város legfontosabb eseménye volt minden évben. Őszintén sajnálom, hogy már nem az van, ami akkor volt: a bánya bezárása óta sajnos eléggé lepusztult a város, és egy ipari park próbálja meg eltartani az itt élőket.

A dózsakerti garázssorról indult a rapkarrier

Ahol a Galla-patak és az Által-ér összeér, a lakóépületektől távol garázssor épült, itt bandáztak egykor a tatabányai fiatalok, köztük Sziszkáék társasága is. A baráti kör a kilencvenes évek második felétől kezdett el saját garázst bérelni, egymás között szétdobva a bérleti díjat. A bunkerfílingről egy rossz kanapé, néhány leselejtezett fotel és szék, valamint természetesen egy hifitorony gondoskodott.

A garázs egyszerre működött privát szórakozóhelyként és alkotói térként, így lényegében Sziszka első zenei szárnypróbálgatásainak helyszíne is volt. “Kívülről talán nem tűnik érdekesnek, de tulajdonképpen innen indult az egész karrierem. Az első garázsfelvételeink, a közös ötletelések és rappelések, a csajozások, a bandafíling – ez mind-mind ide köthető. Eleinte még mikrofonunk sem volt, csak nyomtuk a szöveget bele a világba.” A több mint húsz évvel ezelőtti hangulatba egyébként bárki belekóstolhat, a Tkyddel közös Don’t Stop című szám intrója ugyanis a garázsos időszakból származik.

Sziszka elmondja: előfordult, hogy péntek délután, a munkából szabadulva, rögtön ide érkezett, és egészen vasárnap estig haza se ment. “Előfordult, hogy csak ketten voltunk, de olyan is volt, hogy huszonketten.” De nemcsak Sziszkáék baráti köre töltötte itt szívesen a szabadidejét, több társaság is berendezkedett a dózsakerti garázssoron. “Ez a sor nem csak nekünk adott otthont, más bandák is próbáltak itt rajtunk kívül. Punkok, rockerek és mi, a rapperek – mindenkiről tudtuk, hogy hova tartozik. A mi bandánk egy folyamatosan bővülő baráti társaság volt, amit a rap szeretete tartott össze.”

És hogy hogyan jelent meg Siska Finuccsi életében a hip-hop? Amikor Tatabányán is foghatóvá vált az MTV, a Sky és a Super Channel, Sziszka a fekete-fehér tévéjükön figyelte az azokon sugárzott klipeket. “A De La Soul például már akkor nagyon tetszett, amikor még fogalmam sem volt, mi ez az egész. Amikor először láttam a felnyírt hajakat, a magasszárú cipőket, a fura göncöket, és hallottam hozzá az ütemes zenét, azonnal éreztem, hogy ez lesz az én zeném.”

A kis Sziszkának azonban nem volt könnyű dolga az új kedvencekkel. “Az akkori barátaim mind rockerek voltak, és folyton azzal cseszegettek, hogy ezek a tehetségtelen senkiháziak még zenélni sem tudnak, csak zenére beszélnek. De az idősebb srácokkal még nehezebb dolgom volt, ők ugyanis rendszeresen megvertek, amiért más műfajra buktam, mint ők. Ám hiába bombáztak folyton az Anthraxszel, és hiába kellett tudnom fejből lerajzolni az Iron Maiden betűtípusát, nem tudták elvenni a kedvemet a hip-hoptól.”

Sziszka aztán az általános iskola hetedik-nyolcadik osztályában ismerte meg a győri Warnin' Shotz brigádot, amiről még ennyi év után is szerelmes rajongással képes beszélni. “Egy kalózkazin jutott el hozzám a zenéjük, azt másolgattuk egymásnak körbe-körbe. Két dolog miatt zúgtam beléjük: rímekben pofáztak és kibaszott csúnyán beszéltek. Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy rajtuk nőttem fel, számomra a mai napig ők a legnagyobb istenek” – mondja ezt úgy, hogy a győri csapat nevét a két alkarján viseli. A kilencvenes évek közepén aztán felbukkant a színen Ganxsta Zolee és csapata, ami szintén erős hatással volt rá. “De lényegében a Warnin' Shotz munkásságát próbáltam koppintani, amikor elkezdtem írni az első szövegeimet.”

(Fotó: Németh Sz. Péter)

A tatabányai MC egész konkrétan 1998-ban írta az első önálló szövegét a Checkkel, azaz Nagy Viktorral közösen alapított Rímharcosok Klubja számára. “Így visszagondolva nem is értem, mit akartunk ezzel a nevetséges névvel, és hogy gondolhattuk komolyan. Ugyanitt el kell mondanom azt is, hogy azok közül a srácok közül, akikkel elkezdtem a rapet, messze én voltam a legbénább – ezt kár is lenne szépíteni. Csupán egy dologban voltam erősebb a többieknél: kibaszottul akartam a fame-et, hogy amit csinálok, az bejöjjön az embereknek.”

“Check jobb módú családból jött, mint én, még betárcsázós internetjük is volt, így valahogy felvette a kapcsolatot a hip-hop magyarországi mindentudójával, Györemixszel, aki egyszer vonatra szállt, és meghallgatott minket. Azt mondta, annyira jó volt, amit lenyomtunk neki, hogy fel kellene venni. Úgyhogy mi a lehetőségeink szerint, két magnóval felvettük neki: az egyikből az instrumentális alap szólt, a másikra pedig rávettük a vakert. A kazettát elküldtük neki, úgyhogy egyedül neki van meg ez a szám. Később kértük tőle, hogy halássza már elő, mert nekünk nincs meg, de ha jól számolom, már 22 éve keresi. Egyébként egy igazi ikon a figura, a magyar hip-hop egyik legmeghatározóbb alakja, akit még külföldön is jegyeznek – tényleg óriási tisztelettel vagyok iránta.”

Az én városom - Siska Finuccsi - Tatabánya - Garázs

Siska Finuccsi menedzser és kiadó nélkül, a zeneiparról mit sem tudva csöppent bele a szakmába 1998-ban, épp abban az évben, amikor a magyar hip-hopban megkerülhetetlen Bloose Broavaz kiadó is elindult. “Ez volt az első magyar rapkiadó, és nekem ekkoriban tényleg csak az járt a fejemben, hogy valahogy közéjük kerülhessek.” Viszonylag gyorsan elérte, amit akart: a Bloose Broavaz – azon belül is Tibbah – mindössze két évvel később beválogatta őt a csapat tagjai közé. A tatabányai rapper azóta is a több mint húszéves brigád egyik kulcsfigurája.

A Turul-szobor alatt nyakig ért a tré

“Bakker, de szerettem itt élni!” – mondja a Tatabánya fölött magasodó Kő-hegy sziklaperemén állva Siska Finuccsi, miközben mélyet szippant a levegőből, és elégedetten végigtekint az alatta elterülő városon és környékén. A rapper 36 évig élt Tatabányán, és azt mondja, hogy a város szimbóluma, az 1907-ben felavatott Turul-emlékmű – ami egyébként Európa legnagyobb madárszobra – minden itt élő ember szívét megmelengeti. Ő maga kisfiúkora óta rendszeresen járt fel ide: eleinte az általános iskolai őrssel és a pajtásokkal kisebb kirándulásokra és szalonnasütésekre, majd a kamaszkorától fogva már a hegyen sátorozva és piálva élvezte a kilátást a barátokkal.

De a Kő-hegy nemcsak a hétvégi kirándulók és a részeg kamaszok számára vált népszerű célállomássá, voltak, akik bánatukban a szikláiról vetették magukat a mélybe. “Ezt azonban nem tiszteletlenségből mondom. Az igazat megvallva: nekem sem volt egyszerű életem.”

És valóban nem. Sziszka azonban úgy tudja imádni a várost, hogy közben rengeteg sebe és fájdalma is kötődik hozzá. “Amikor még gyerek voltam, az édesanyám az egyik reggel elment dolgozni, és csaknem hét évig elfelejtett hazajönni. Ez aztán óriási lavinát indított el a családban. A végtelenül büszke édesapám képtelen volt feldolgozni ezt, a piába menekülve nyalogatta a sebeit. Ezalatt rácsúszott a játékgépekre is, így végül mindenünket felélte a fájdalmával – volt, hogy az egyik nap még volt tévénk, a másik nap pedig már nem. A húgom tízéves volt ekkor, én pedig épp a középiskolát kezdtem. Annyira gyerekek voltunk még, hogy nem tudtunk rajta segíteni. Lényegében végignéztük, ahogy halálba itta magát.”

A turul és a kilátás
A turul és a kilátás (Fotó: Németh Sz. Péter)

Az édesanyjuk lelépése nem várt terheket rótt a gyerekekre is. Nagymamájuk, Kató néni mentette meg őket attól, hogy elkallódjanak vagy intézetbe kerüljenek. “Miután gondozásba vett minket, mindent megadott nekünk, amit csak tudott. Lényegében az ő nyugdíjából éltünk mindhárman. Tőle tanultam meg, hogy a szegénység nem szégyen – csak kellemetlen. Saját anyánkként szerettük őt a testvéremmel. És a halála óta nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe. Nagyon hiányzik, amíg csak élek, hálás leszek neki.”

Emlékszem, a húgom az anyánk eltűnése után pár évvel megjelent a szobánkban, és mondta, hogy nem tudja, mi történik, de valami baj van, vérzik. Kamaszfiúként nekem kellett elmagyaráznom, hogy mi történik ilyenkor. Rémesen hülye helyzet volt. Ez az, amit biztosan nem nekem kellett volna elmondanom neki.

Sziszka egyébként az édesanyját egy rendkívül önzetlen és jóindulatú nőnek tartja, aki azonban akarata ellenére, egyetlen lépésével nagyon sok ember életét elrontotta. "Milliószor elnézést kért már tőlem, és én el is fogadtam a bocsánatkérését, de soha nem fogom tudni elfelejteni a múltat, amit nekünk okozott."

Sziszka nagyjából másfél évet töltött a középiskolában, amikor az édesapja egy nap úgy döntött, hogy a család anyagi helyzete miatt munkába állítja. “Apu az egyik este belépett a szobámba, és azt mondta, holnaptól meló van. Emlékeztettem, hogy még iskolába járok, de ő csak annyit felelt: most már nem. Kiadta a parancsot, hogy állítsam korábbra az ébresztőt, és megmondta, melyik buszra szálljak, hová menjek, és ott kit keressek majd.”

Másnap, mindössze 16 éves korában már a tatabányai bányagépgyárban kezdte élete első műszakját, és arra eszmélt, hogy egyik napról a másikra családfenntartó vált belőle. “Apám valamiért úgy gondolta, hogy nyüzöge kamaszként majd jó betanított lakatos lehet belőlem. Targoncák elemeit pakolva kellett volna a negyvenes és ötvenes éveikben járó lakatosok keze alá dolgoznom, csak az volt a baj, hogy egy-egy ilyen elem nagyjából negyven kiló lehetett, míg én alig negyvenöt. Annyira szégyelltem magam előttük, hogy amíg ők az étkezőben reggeliztek, én az öltözőben sírva majszoltam a szendvicsemet.”

Közben óriási szegénységben éltünk. Amikor körbenéztem, azt láttam, hogy körülöttem mindenkit a lehetőségei szerint szponzorálnak a szülei, nálunk meg annyi pénz sem volt, hogy valami piacon vett, gagyi sportcipő kerüljön a lábamra. Volt, hogy még téli kabátom sem volt. Márpedig gyerekfejjel nehezen fogod fel, hogy a srácoknak az iskolában miért van akár félélvente új cipője, te meg miért jársz már három éve ugyanabban a szakadt villanyszerelő-bakancsban, ami ráadásul két számmal nagyobb a lábadnál.

“Annyira köztudottan gyűlöltem ezt a bakancsot, hogy az egyik barátom egyszer azt javasolta, rúgjam le a talpát, és akkor majd muszáj lesz egy új pár cipőt kapnom. Közel egy órán keresztül rugdostam a padkát, mire végre levált a talpa” – meséli Sziszka. Ám az apját nem lehetett ilyen könnyen átejteni: amikor otthon megmutatta neki a talp nélküli bakancsot, a családfő szöggel kalapálta vissza a talpat a helyére, majd úgy nyomta a gyűlölt lábbelit a fia kezébe.

Amikor Sziszka már nyakig merült a rapben, de még a közelében sem volt annak, hogy saját szövegeket írjon, egy szürke színű, kenguruzsebes kapucnis pulóver volt minden álma. Ám hiába szeretett volna úgy öltözködni, mint a hip-hop videókból ismert arcok, a család anyagi helyzete miatt nem tehette ezt meg. “Az egyik karácsonykor a nagymamám meglepett egy pontosan ilyen pulcsival. Miután kicsomagoltam, persze észrevettem, hogy a zsebénél meg van varrva, innen tudtam, hogy egy helyi turkálóban vásárolta, mégis életem egyik legszebb ajándéka volt.”

A környék, ahol Siska Finuccsi nagymamája lakott
A környék, ahol Siska Finuccsi nagymamája lakott (Fotó: Németh Sz. Péter)

Kató néni a gondjaiba vett gyerekek révén modern gondolkodású nagymamává avanzsálódott, így amikor évekkel később később megkérdezték tőle, hogy mivel foglalkozik az unokája, mindig büszkén vágta rá, hogy rapper. “Nem volt tökéletesen tisztában a munkásságommal, de tudta, hogy zenéből élek, és mindig nagyon örült a sikereimnek. Akár hajnalban, akár az éjszaka közepén estem haza egy-egy fellépésről, a vacsorám vagy a reggelim az asztalra készítve várt rám. Képes lett volna akár hajnalban is nekiállni rántott húst készíteni, ha én azt szerettem volna. Ha volt földre szállt angyal az életemben, akkor ő az volt.”

Sziszka nagymamája már négy éve nem él. “Cukorbeteg lett, és nagyon gyorsan épült le. Én ekkor egy ideje már Budapesten éltem, de a betegsége miatt előbb ingázni kezdtem a két város között, majd hazaköltöztem, hogy vele lehessek. Ezt egy újabb rendkívül nehéz időszak követte, mert rettenetesen megviselt a halála. Iszonyatos züllés következett, nagyjából fél év alatt totálkárra raktam magam, minden vagyonomat – még a lakásomat is – feléltem. Képzeld el, hogy az egyik nap még van hol laknod, másnap pedig ott állsz a bőröndökkel, meg a kutyáddal a hónod alatt, és fogalmad sincs, hová fogsz menni.”

Iszonyatosan le voltam csövesedve. Olyan is előfordult, hogy két éjszakát a Déli pályaudvaron kellett töltenem. Egy barátom segítségével, hogy talpra tudjak állni, egy-két hónapot árokásóként dolgoztam, ez is segített végül ahhoz, hogy összeszedjem magam. Amikor befutott rapperként nyakig állsz a kimarkolt földben, csöveket fektetsz le a kollégáiddal, miközben a járókelők felismernek, és összesúgnak a hátad mögött, az akkora pofon, ami után az embernek muszáj megráznia magát. Én ekkor azt mondtam magamnak: Sziszka, neked itt semmi keresnivalód, szedd össze magad! Szerencsére a menedzserem, HP (Hámori Péter) ezután úgy pörgette a fellépéseimet, hogy ismét talpra tudjak állni. Óriási hiba volt ez az időszak, de nagyon sokat tanultam belőle. És most itt vagyok.

Sziszka természetesen tudja, hogy az életútja másokat is ugyanúgy próbára tett volna, ahogy őt is, ő visszatekintve mégis inkább hálásnak érzi magát a tapasztalatokért. “Kacifántos életem volt, az már igaz, de közben azt is gondolom, hogy vannak az enyémnél jóval keményebb sorsok is. Visszagondolva nem bánom, hogy így alakult, de be kell valljam, sokszor tényleg iszonyatosan nehéz volt. A rap rengeteget segített, szívvel-lélekkel csináltam, és a saját nyomoromból kovácsoltam a sikert.”

Az én városom - Siska Finuccsi - Tatabánya

A tatabányai MC szerint a rap ma már nem ilyen, az előadók szívesebben villognak inkább a tehetősségükkel. "Amikor elkezdtük, nekünk tényleg csak a zene szeretete számított. Fogalmunk sem volt, hogy ezzel akár nagy lóvét is lehet keresni. A mai srácok már okosak, és tudják, ha elég ügyesek, nem csak néhány vállveregetést kapnak. Nekünk akkoriban tényleg csak az számított, hogy mi legyünk a legvagányabbak, és a fame-ért csináltunk mindent."

Sziszka abból sem csinál titkot, hogy egy időben mennyire frusztrálta az utánuk következő hip-hop nemzedékek felbukkanása. “Be kell valljam, nehezen fogadtam el, hogy jönnek a fiatalok, nyomunkban az újak. Kellett vagy egy év, mire összeraktam ezt magamban, és most már úgy látom, teljesen normális, hogy a mai huszonévesek könnyebben azonosulnak a kortársaikkal, mint az én generációm bármelyik tagjával – és ez így van rendjén.”

A rapper azonban egyelőre még nem szeretné temetni magát: bár tavaly jelent meg beszédes című albuma, a Consummatum est (a latin kifejezés jelentése: “bevégeztetett”; ezek voltak Jézus Krisztus utolsó szavai a keresztfán), állítása szerint még jócskán vannak tervei és ötletei. “A rap számomra örök szerelem, életem legszebb emléke marad mindig, éppen ezért nem szeretnék holmi retrósztárrá silányulni. Egy biztos: csak addig fogom csinálni, ameddig jól érzem magam benne.”

Sziszka már most tudja, hogy – a különböző kollaborációk ellenére – szólóban tesz majd pontot a történet végére, a búcsúja pedig biztosan nagyot fog szólni. 22 év alatt 16 albumon, és számos közreműködésen dolgozott, magyar és külföldi előadókkal egyaránt. “Checkkel kezdtem a pályát, Phattel megcsináltuk a Vészk'járatot, aztán a Vészk'járat Egyenlők név alatt összeállt a Jam Balayával, az Alakváltókban pedig Artos Csabival álltam össze, vagyis csapatban is szeretek dolgozni, de én a kétezres évek közepe óta elsősorban szólóelőadónak tartom magam, és így is szeretném befejezni.”

(Fotó: Németh Sz. Péter)

Trébánya örök, de most Rákospalota az otthon

Siska Finuccsi eddigi életéből összesen 36 évet töltött Tatabányán. Ahhoz, hogy elhagyja a számaiban újra és újra előkerülő, rajongva imádott várost, két dolog kellett: a nagymamája elvesztése, valamint hogy megismerte jelenlegi párját, a felnőttfilmes világból és a férfimagazinok címlapjairól egyaránt jól ismert Mészáros Dórát. “Csak azt sajnálom, hogy ez a két ember nem ismerhette egymást. Dóri egy végtelenül odaadó és eszes nő, ráadásul akkora konyhatündér, hogy nincsenek rá szavak. Nyugodtan mondhatom, hogy életem szerelme, aki úgy tud engem terelgetni az életben, hogy közben nem korlátoz semmiben.”

Sziszka jelenleg Budapesten él és dolgozik, a rákospalotai otthonukon pedig velük osztozik a kutyája, Teo is, akit szintén a Jön a tré klipjéből ismert meg az ország. A kis bichon nyolchetes korában került a jelenlegi gazdájához, és épp márciusban lett 11 éves. “Fejben igyekszem felkészülni arra, hogy idővel őt is elveszítem, úgyhogy próbálok minél több időt tölteni vele, és mindennél jobban szeretni őt, amíg csak lehet.”

A Budapesten töltött évek ellenére Sziszka szívében természetesen továbbra is Tatabánya az első. “Ha tudom, hogy jövök, vagy egyszerűen csak szóba kerül, nekem már akkor hevesebben ver a szívem. Amikor régebben begördült velem a vonat a városba, szinte bizseregtem. Az otthonomnak tartom Budapestet is, de Tatabányáról jövök, ideköt minden, és ez örök, nem moshatja ki a szívemből semmi. Fontos, és az is marad, ameddig csak élek. Az én városom, az én földem.”

Kicsi, koszos, de a miénk. És nekem meg a többi tatabányainak az összes csúfságával együtt is gyönyörű.

Van témája a saját megyéjéből?
Küldje el nekünk!

Ne maradjon le semmiről! (PREVIEW)