Moby a polcon, ismétlő fegyver a DJ-pulton

Moby Reprise című új, átiratokat tartalmazó lemeze úgy néz ki, mint egy prospektus, amit a stewardessre emlékeztető, selyemkendős hostesek kínálnak a MÜPA-ban. És nemcsak a kiadó, a Deutsche Grammophon patinás logója miatt van ilyen érzésünk, a kiadvány eleganciája, és magát az alkotót 1/1-ben ábrázoló 15 db (!) kép miatt is.

És hogy Mobynak mi szüksége volt az alapvetően öltönyös, színes fotókból álló fotókollekcióra? Talán azért, mert az önéletrajzi kötetei sokat ártottak a renoméjának. A Then It Fell Apart című második (!) regényes cv-jében azt állította, hogy járt Natalie Portmannel, amit a színésznő nyilatkozatban cáfolt, és végül el is maradt a könyv bemutató turnéja. Ennél is meghökkentőbb volt a kötetnek az sztorija, mely szerint Moby 2001-ben egy bulin részegen előkapta a hímtagját (!), és az akkor még csak nettó milliárdos Donald Trumphoz dörzsölte (!). Szóval, nemcsak a Twitter vagy a Facebook őszinteségi rohamai árthatnak a karriereknek, hanem a megfontolt, alaposan megszerkesztett életrajzok is.

Még szerencsére, hogy a legfontosabb mégis az, hogy mit tesz le egy alkotó az asztalra. Moby új lemeze afféle pótcselekvés, hiszen a dalok utóéletéről nem leválasztható a kor, amelyben születtek, és a hozzájuk épült történeti kontextus. Így aztán nem lehet máshogy hozzáállni az újragondolt számokhoz, mint olyan pop-kulturális jutalomfalatokhoz, amelyeket jórészt a művészeti fesztiválokon hallunk, ahol Anne-Sophie Mutter Vivaldi estje és Lang Lang Chopin műsora közé lazításképp felléptetik Laurie Andersont, Rufus Wainwrightot vagy éppen Mobyt, ezzel a Deutsche Grammophon-féle anyaggal.

Moby természetesem fontos alkotó, az 1999-es Play című albuma az ezredforduló egyik legfontosabb popalbuma, a lemez minden dalából reklámfilmzene lett. Moby 2021-es akusztikus ajánlata viszont akkor is mellékprojekt, ha ebben van a legtöbb művészi invenció.

A klasszikus zenei kiterjesztés egy-egy dalnak, olyan dimenzióit mutatja meg, hogy akkor is meglepődtünk, ha már számos hasonló megoldást hallottunk már, a Deep Purple-től a Metallicáig. Persze, Moby dalai nagyon is alkalmasak arra, hogy ráépítsenek egy klasszikus zenei boltozatot, a Left Me Up újragondolása például olyan erős, hogy tényleg szívesen hallgatnánk a MÜPÁ-ban. Ez már csak azért sem hangzik olyan merésznek, mert az albumon a Budapest Art Orchestra valósítja meg a méltóságteljes megszólalásokat. Az album története 2018-ig nyúlik vissza, amikor egy Los Angeles-i Bryan Ferry- koncerten a Los Angeles-i Filharmonikusok felajánlotta, hogy Moby élőben is felléphet a zenekarral.

A szavakat tettek követték, és Moby színpadra is állt a Walt Disney Concert Hallban. Ezután kereste meg őt a Deutsche Grammophon, hogy készítsen egy nagyzenekari albumot. A művész az otthoni stúdiójában felvette a dalok zongorás, gitáros és kamarazenekari alapjait, ezután került az anyag a Budapest Art Orchestrához.

Moby személyesen már nem vett részt a budapesti felvételeken, viszont azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy a művész többször is járt Budapesten. Először még 1994 szeptemberében a Mute lemezkiadó fesztiválján, a Petőfi Csarnokban, itt már játszotta a Joy Division New Down Fades című sötét slágerének átiratát. Ezután 1996-ban a Red Hot Chili Peppers Kisstadionban megtartott koncertje előtt melegítette be a közönséget egy hardcore-punk (!) műsorral, majd 2003-ban, immár az Arénában mutatta be a 18 című albumát.

Kétségtelen, hogy a feldolgozások jó része grandiózus és méltóságteljes, kimondottan hatásos munka, sőt azt is kijelenthetjük, hogy új szintre emelte a pop felől érkező nagyzenekari átiratokat, de a felvételek mégsem váltották meg a világot, a dalok eredeti formátumukban „saját idejükben” nagyobbat szóltak. Manapság egy tipikus best of már nem mézesmadzag, kell egy „kis csavar”, ez pedig sokszor a szimfonikus hangszerelés. Vannak ugyanakkor szerzemények, amelyek rivalizálnak az eredetivel.

Ilyen például az életmű egyik koronaékköve, a Natural Blues, de kifogástalan a 18 című album egyik legnagyobb slágerének, az Extreme Ways-nek és a Hotel húzó dalának, a Lift Me Up-nak az újraalkotása is. A legtöbb átirat szépen építkezik, a dalok sokszor jut el a szinte már nagyszabásúnak mondható, katartikus csúcspontokhoz, bámulatos az anyagmozgatás is, mégsem történt semmi meglepő, ami kimozdított volna minket a komfortzónánkból. És tegyük hozzá: felesleges és gesztus volt Bowie Heroes-ának újragondolása, és hiszen a Reprise szerzői válogatás. Olyan, mint egy elegáns étterem asztalizenéje, egy fancy helyen, ahol a pincér fehér inge alól kilátszanak a tetoválásai, és a molekuláris konyhán pedig már senki nem nyomja a kokaint.

Moby:  Reprise

Universal,  71 perc, 14 szám