Fűszeres éjszakák a lánnyal, akit Örömnek hívnak

2021.12.25. 11:05

Erich Maria Remarque szerint

veszély esetén a látásunk megváltozik, mintha az ember a bőrével látna, a hallóérzék szerepét is a bőr veszi át.

Az ír és bangladesi felmenőkkel büszkélkedő Joy Crookes Skin című, füstös, modern soul lemezén ez a bizonyos bőr lát is, hall is, de főleg érez, érzi a Brexit utáni London minden rezdülését.

A Skin egy önismereti kurzusnak sem utolsó, pazar popalbum, amelyen Joy Crookes úgy hozza az érzékeny, mai lány karakterét, hogy közben soul-díva is egyben, egyszerre simlis és szende.

Ugyanakkor itt minden sokkal földhözragadtabb, mint Amy Winehouse drogokkal dekorált világa. Joy Crookes maga a szomszéd lány, akihez nem Pepsiért csöngetsz be, hanem Nina Simone és Shirley Bassey vinyl lemezeiért. A huszonhárom éves ifjú művésznőt a 2020-as Brit Awards-on Rising Star Awardra, jelölték, amely a legjobb feltörekvő brit zenészeket díjazza, de a Covid-járvány miatt csúszott a bemutatkozó lemeze.

Amikor idén júniusban megjelent a Feet Don't Fail Me Now című kislemeze, már szinte borítékolható volt, hogy 2021 nemcsak a nagy öregek, a Coldplay, az ABBA, Adele éve lesz... Persze, nem ő az első, aki a neo-soult árult egy képzeletbeli MIDEM gálán, ugyanakkor a triphop és esztrád hangulatokban is bővelkedő album a művésznő brit-ír-bangladesi örökségéből táplálkozott. És már ennyi is elég ahhoz, hogy mindenki felkapja a fejét. A Skin alapvetően a felnőtté válás kalandregénye London nagyon is hierarchikus világában, miközben egy mai lánynak bőven elég lenne megküzdenie a szerelem nevű hiánybetegséggel is. A közösségi médiában közzétett bejegyzésében ezt írta:

Ez egy önéletrajzi album, amely olyan identitásdalokból áll, amelyeket 15 éves koromtól 22 éves koromig írtam. 

Skin egy vibrálóan élettel teli, mégis földhözragadt, történetmesélő album a felnőtté válásról, a magánéleti viharokról, és a bántalmazásokról.

Az album egy ambiciózus, fiatal énekesnő portréja, egy felület, ahol kibeszéli a családi traumáit (Poison) a szexuális erőszak következményeit (Unlearn You), de ott a társadalmi kommentárokkal teli, Brexitre utaló Kingdom is. A 19th Floor vallomás arról, hogy miközben lassan felnőtté vált, London is teljesen megváltozott, („Nothing same but nothing different”), mégis az album egyben egy afféle szerelmes levél a szociografikusan is feltérképezett fővároshoz. 

You'll never take the London out of me, I was

Raised by the river, 19th floor.

Crookes szükségesnek találta egy Instagram-posztban elmagyarázni, hogy a When You Were Mine című – Amy Winehouse-t idéző – retro-soul dalát első szerelméről írta, aki a szakításuk után rögtön összejött egy férfival. Majd így folytatja: 

Ez egy dal arról szól, hogy elfogadom a szerelmüket, de ugyanezt kívánom magamnak is.

Oké, ez tényleg az ő dolguk, ránk a dalok tartoznak, az izgalmas szociografikus élménybeszámolók, amelyek még arra is kitérnek, hogy milyen ázsiai fűszereket használt a családja.

A vibráló multikulti album végig benne marad az áramvonalas soulban. És persze, ki kell emelnünk a dalszerző képességei mellett Joy Crookes képzett hangját is, szóval, egy olyan lemezről van szó, amit nem sztárproducerek hoztak össze, hanem egy fiatal lány, aki a traumatikus élményeit formálta dalokká, amelyekbe belefért a feminizmus, a nemi szerepekről alkotott kritika, az átélt szexuális bántalmazás és a mentális problémák kibeszélése, de ott van a Brexit utáni zavarodottság érzése is. Mindezt Joy Crookes úgy idézi meg, hogy az album megmarad popdalok gyűjteményének, aminek azért nincs túlságosan közéleti jellege, végtére is egy művészi produkcióról van szó, személyes élmények megdolgozásáról, nem egy konferenciáról.

Az album borítóján a félmeztelen Joy Crookers látható, mellkasán egy aranyfüst lemezre emlékeztető „ruha”. Ez maga a feltárulkozás gesztusa, a traumatikus élmények tollbamondása, amelyeket nem lehet arannyal bevonni, legfeljebb énekelni róluk.

Joy Crookes: Skin

Sony, 13 szám, 42 perc