Haru Nemuri a zenét kifordítja, a dalokat önmagukba tölti vissza

Japán mindig is mulatságosan billegett a Nyugat másolása és az abszolút eredeti ötletek megvalósítása között a zene világában. Persze a japán eredetiség számunkra legalább annyira szokatlan, mint egy kísérleti francia vagy orosz zenekar. Minden zenének megvan a saját érdekessége és szépsége, de az külön műfaj, amikor valaki a móló nélküli zenét képes a mainstreamben úsztatni. Erre egy felemás példa az énekes-dalszerző, Haru Nemuri.

A Kimisima Haruna néven született énekes élete egészen a főiskoláig nem nagyon különbözött egy átlagos, picit elvont egyetemista lányétól. Ekkor azonban megtörtént vele az, ami minden alkotóművésszel megesik, aki valami nagy bátorságra vetemedik. Megírta első dalát alfától ómegáig, és nem tudta abbahagyni. Olyannyira, hogy 2018-ban az akkor 23 éves énekes kiadta első szólólemezét mintegy 20 dallal, majd két évre rá a másodikat is, közte pedig folyamatosan érkeztek a kislemezek.

A dalok nem lettek kommersz sikerek, viszont szakmailag és szűkebb körben, bizonyos underground szférákban olyan visszhangot kaptak, amelyek meghozták számára a nemzetközi sikert. Vagyis azóta énekel, erre tette fel az életét, és most, 2022-ben megérkezett harmadik stúdióalbuma 21 dallal.

Szétszedhető muzsika

Már csak idő kérdése, mikor akasztja ki a Spotifyt egy olyan albummal, ami hosszabb, mint amit a streamoldal egyben kezelni tud.

De mit is érne beszélni róla, ha nem marhatnánk picit a zenébe. A lemez annyira akvatikus és kaotikus, miközben konzekvensen haladó, hogy ahelyett hogy dalokat emelünk ki, talán jobb a korongról egyben nyilatkozni. Ezen a ponton szeretném két részre szedni a zenei alapokat és a vokális témákat, mert nem lehet őket egészségesen egy lapon említeni.

Haru – bevallása szerint – a verses rap, a J-pop, a hard rock, az elektronikus zene és a hardcore metál elemeit ötvözi. Elsőre azt hittem, ez csak névleges, de végighallgatva a lemezt csöppet sem az. Olyan váltások történnek itt-ott, mintha egy Ariana Grande-dalból mennénk át egy Bullet For My Valentine-nótába, a kettőt meg valami rap-rock banda kötné össze.

A zenei alapok egyébként remekül felépítettek. Néhol tényleg kimondottan egyediek, máshol meg semmi szuperkülönleges sincs bennük, csak pár fülbemászó, jól dinamizált dallam. A dobhártyám néha kigyullad a tipikus FL Studio-hangszínektől, aztán jön valami hangszeres betét, és nem értem, mi történik.

A sztori szépsége, hogy bármennyire fura, működik. A zenébe talán csak annyiban tudnék belekötni, hogy néha már-már túl koszos, ami szándékos hatás, de nem erősíti meg sem a hangulatot, sem a témát, maximum a mondanivalót.

Viszont ha már itt vagyunk, értekezzünk kicsit a lírikus részekről. A dalok nihilhangulata és tematikája, ami végeredményben sokszor csap át reménykedésbe és a jobb holnap iránti vágy megfogalmazásába, szövegezés szempontjából meghozza a kellő hatást.

Amikor a rappelés megakasztja az éneket

Sajnos ugyanezt nem tudom elmondani az éneki részekről. Az úgynevezett verses rappelés nem rossz, és sok helyen jó összhatást eredményez, ám bizonyos pontokon megbotlik, megakasztja a zenét. Hogy ez hányszor szándékos, vagy hányszor csupán járulékos veszteség, nem tudnám megmondani. Az énekrészek nem a legerősebbek. Haru hangszíne kellemes volna, de éneklési technikája és pontossága messze elmarad a kellőtől. Ugyanez igaz a scream részekre is.

Rövid összesítésben: tematikailag remek albumot kaptunk, amiben csupán a kisebb hibák bökik az ember csőrét, de egyszerre hallgatható egyben, valamint egy-két dalt kiemelve is. Ez Harut mint zeneszerzőt jellemzi, a robbanékonyan növekedő követőtábora pedig azt, hogy a jövőben egyre nagyobb lesz az érdeklődés a kísérleti zenét gyártó előadókra.

Az, hogy kísérleti zene, sok emberben vált ki negatív érzést, de arra is érdemes emlékezni, hogy kezdetben a Beatles, a Led Zeppelin vagy a Queen is kísérletezett, ebből pedig korszakalkotó előadók, dalok születtek. Harut túlzás volna velük egy lapon említeni, de annyi biztos, hogy a mai világ zenei identitáskrízisében szükségünk lesz olyan előadókra, akik mernek kilépni a megszokott keretek közül. Az pedig sokkal jobb, ha az irányt maguk a zenészek és az őket hallgató közönség határozza meg, mintsem a büdzsét kezelő kiadók és menedzserek. De ne komorodjunk el így a nap végére, szóljon ma Haru Nemuri és új lemeze, a Shunka Ryougen!