Rongylábboogie

2008.10.15. 20:10
Kapcsolódó cikkek (1)
Nyolc évet kellett várni a világ legegyszerűbb rockzenéjét játszó AC/DC új albumára, de megérte. A Black Ice pontosan olyan lett, amilyennek egy boogie-ba öltött rockalbumot elképzeltünk, nem is csoda, hogy egy hét alatt négyszázezer alkalommal töltötték le a fájlcserélőkről, és a március budapesti koncertre pár óra alatt elfogyott minden állójegy.

Az AC/DC a Motörhead mellett a rockzene igazi állócsillaga, a megbízhatóság szinonímája, az alfa és az omega egyben. A nyolcvanas évek végére pont ennek köszönhetően álltak bele majdnem a földbe, de a Motörhead legendás túlélőjéhez, Lemmyhez hasonlóan az AC/DC-t sem lehet elpusztítani sem a hajmetállal, sem más irányzatokkal. Ezek a csávók a büdös életben nem fognak boát kanyarítani a nyakuk köré (bár első énekesük, Bon Scott habozás nélkül megtenné, csak ugye meghalt szegény), és nem fogják kifesteni a körmüket sem, miközben művészieskedő videókat készítenek a kiadók kedvéért.

Ami külsőség a zenekart övezi, az már 1974-ben megszületett, Angus Young gitáros magára vett egy bordó rövid gatyát, egy zakót, a nyakába nyakkendőt kötött, és eladta magát kisiskolásnak, pedig már akkor is 18 éves volt. Előtte kísérletezett többek között pókemberkosztümmel is, szóval nem is jártunk annyira rosszul ezzel a szereléssel. A többiek ilyen hülyeségekkel nem foglalkoztak, Brian Johnson énekes kockás sapkája is csak később, a nyolcvanas években jött.

Persze az AC/DC végtelenségig lecsupaszított rock ’n’ roll zenéjéhez nem is kell az arcfestés vagy a színpadon vért köpő basszusgitáros. Milyen hülyén nézne ki mondjuk a Highway to Hell úgy, hogy közben a ritmusgitáros töke alól tűzcsóva lövellne az első sorok felé. Ez a zenekar nem erről szól, hanem a feszes alapokról, könnyen megjegyezhető riffekről és az állandó headbangkényszerről: akinek a feje a Highway to Hellre nem indul be, menthetetlenül be van oltva a rockzene ellen.

A hetvenes évek közepe Ausztráliáról és helyi sikerekről szólt, majd jött a Let There Be Rock, a Powerage és a Highway to Hell, és az ezekkel járó világhír, turnézás és Bon Scott sajnálatos halála: az énekes egy túl jól sikerült londoni bulizáson szó szerint halálra itta magát. Az első sokkot (fel kéne inkább oszlani) a Back in Black című lemez követte, amit a hazai metálfolklór szerint még szegény Scott írt, és szeretett volna felénekelni, de ennek körülbelül annyi igazságtartalma van, mint annak, hogy Paksi Endre az emlékezetes debreceni Ossian-koncerten a sok NeoCitran miatt nem tudta elénekelni az Acélszívet (meg a többi megaslágert).

A zenekar legsikeresebb albumát, a tökéletes lemezt (mert a Back in Black az) a Young fivérek írták az új énekes, Brian Johnson segítségével. Eddig 42 millió példány fogyott belőle, amivel második az örökranglistán Michael „nem úgy szeretem a gyerekeket” Jackson Thrillerje mögött.

A nyolcvanas években kiadott albumok közül istenigazából csak a For Those About To Rock (We Salute You) volt az ami megközelítette a klasszikusok színvonalát, a Flick of the Switch vagy a Fly on the Wall simán felejthető volt, bár az előbbin volt pár jobb nóta (pl. a Bedlam in Belgium), az utóbbin meg egy kisebb sláger (Shake Your Foundations). Phil Rudd dobos egy időre otthagyta a zenekart, mert összebalhézott a leginkább egy nagyon zilált idegrendszerű kertitörpe-gyáros rémálmára hajazó fizimiskájú Malcom Younggal, de helyettese, Simon Wright sem húzta sokáig – egyes vélemények szerint a zenekart pont Chris Slade dobos érkezése, és a Razor’s Edge című album mentette meg az unalomba fulladástól. Az 1992-ben kiadott Live című koncertlemezen meg kell hallgatni a záró For Those About to Rock-ot, és menten rájön az ember, mit jelent egy igazán fasza dobos egy ilyen zenekarnak.

A kilencvenes években jött még egy jobb lemez, a Ballbreaker (ismét Phil Rudd dobossal, akihez mellesleg atomórát lehetne igazítani), majd 2000-ben egy bluesos album, a Stiff Upper Lip, és utána néma csönd, egészen mostanáig, az iTunes-nak beintő Black Ice-ig (a zenekar nem engedi, hogy a legnagyobb online zeneboltban számonként meg lehessen vásárolni az anyagot, tessék megvenni az egész CD-t.)

A Black Ice olyan, mint egy egészséges tökönrúgás a nu-metálon elkényelmesedett rockrajongó agyának: feszes, tempós nóták, ismerős riffekkel, és egy meglepően semmitmondó első kislemezzel: érthetetlen, miért pont a Rock ’n Roll Trainről gondolta a zenekar vagy a kiadó, hogy sláger lehet belőle, amikor a Big Jack című nóta, vagy a Wheels–Decibel-páros sokkal fogósabb témákkal operál. A lemezen üresjárat istenigazából nincs is, sorra jönnek a szokásos szerkezetű rockhimnuszok: riff, kiállás, verze, csordavokálos kórus, tipikus Angus-szóló, az ember meg ott headbangel, ahol éri, a koncerten vagy a madarasteszkóban, az akciós kefír mellett.

A netre kiszivárgott verzió egészen jól szól, nem annyira nyers, mint a korai anyagok, de nincs is annyira szétkeverve, mint mondjuk az új Metallica-anyag, aminek a maszterét egyszerűen elkúrták.Brian Johnson énekhangja (vagy a stúdiótechnika) mintha fejlődött volna az elmúlt nyolc évben, sokkal jobb dolgokat (és jobban) énekel, mint nyolc-tíz éve, csak azt a rohadt Anything Goes című diszkóslágert ne vették volna fel, mert a hideg ráz tőle, különösen azért, mert a Who Made Who-ra emlékzetet, azt pedig már 1986-ban is nagyon rossz volt hallgatni.

A ritmusszekció ugyanazt nyújtja, mint eddig bármelyik albumon, Angus ugyanúgy elszólózgat a bugis alapokra mint 1978-ban, olyan jó kis kényelmes hangulata van a lemeznek, ismerős dallamokkal és manírokkal. A lemez második kislemezének választott War Machine a Givin’ a Dog a Bone című klasszikus riffjére építkezik, a Spoiln’ For a Fight akár a Black in Blacken is rajta lehetett volna, és ugyan a lemez tényleg rohadt jó lett, de az emberben csak ott mozog a kisördög, hogy vajon hány nóta került elő az archivum mélyéről és lett átpofozva a XXI. század követelményeinek mefelelően, és mi az amit a nyolcéves lábrázás alatt szült az agytröszt Young–Young–Johnson-trió.

A négynegyed ettől függetlenül ismét uralkodik majd a rockvilág felett, amiről március 23-án azok a szerencsések is meggyőződhetnek a Papp László Sportarénában, akiknek jutott jegy - remélhetőleg nem nepperek, hanem rajongók kapkodták szét a küzdőtérre szóló bilétákat.