Klasszikus vagy modern metál?

Lesújt a népharag, már érzem, és megint kiosztják majd hirtelen felindulásból a diszkós és a tejfölösszájú indexes titulust, de nem mehetek el szó nélkül a helyzet mellett. Mert most vagy az van, hogy ez van, ezt kell szeretni, vagy az emberek ténylegesen ezt szeretik. Konkrét áldozataim az Akela–Moby Dick–Ossian–Pokolgép kombó, akikkel tulajdonképpen semmi baj nincs, nem irigylem tőlük a nagyszínpadot – sőt, otthon még Moby Dick-bakelitem is van –, de most akkor tényleg ez kell a népnek, vagy csak azért vannak mindig ők, mert nem jönnek el ide a külföldi nagyok?

A ring másik sarkában a közeli sátorban fellépő Brant Björk–Wisdom in Chains–Cadaveres–The Idoru vonal. Mintha a hazai közönség nem lenne ehhez felnőve. Vagy egy vidéki fesztiválon ilyet ne is várjak, ezeket a műfajokat és bandákat csak fővárosi, illetve külföldi rendezvényeken illik ismerni és szeretni? És már megint érzem, újból tarkón vág a népharag, hogy degradálom a vidékieket, pedig nem, nem áll szándékomban, mivel jómagam is e népes tábort gyarapítom.

Sokat tapasztalt zenészként és újságíróként egyszerűen csak értetlenül állok a dolog előtt. Mert amúgy a szintén öreg motorosnak számító stonerikon, Brant Björk lézengő tömegnek, este 7-kor, rengeteg táncolhatatlan, pszichedelikus témával, de csak odamondta a varázsigét, amitől kiült az elégedett vigyor az arcokra. És nem azon mosolyogtunk, hogy úgy nézett ki, mint egy dauerolt Eddie Murphy fejpántban. A Kyuss és a Fu Manchu lerakta a stoner alapjait, Brant barátunk most az erre a fundamentumra épített házat csinosítgatja. Sok dolga nincs vele, ráér elbabrálni a piszlicsáré dolgokkal, és ettől lesz jó.

Az este másik nagy meglepetése a Magyarországot eddig csak hírből ismerő öreg iskolás hardcore csoportosulás, a Wisdom in Chains. Szarrá varrt kezek erőszakolták a gitárhúrokat, a dobverőket és a mikrofont, elemi erővel csaptak le a négynegyedek, és végig azon morfondíroztunk, hogy a pár éve lecsengett vérbő hardcore-cunami most vajon hol jár? Ha egyáltalán. Ismerve a hazai szcénát, mely igencsak csökkentett üzemmódban leledzik, ha most itt lett volna, kedvet kapott volna a műfaj defibrillálásához.

És az eső csak esik, mintha muszáj lenne, ha akarnánk sem mennénk ki a sátorból, meg hát minek is? Hiszen a törzs tagjai már felsorakoztak az esti véráldozathoz. Öröm nézni a Cadaveres tagjait, akik lassan 20 éve nyomják az ipart, túl vannak jó pár drámán és tragédián, és akárhogy is küzdenek, valahogy nem jön össze nekik az az igazi, várva-várt nagy elismerés, de mintha ez mit sem érdekelné őket. Egy 10 négyzetméteres színpadról is lenyomják a torkunkon a metált, mint ahogy azt ezúttal is tették, csak a méretek különböztek. Nincs itt már Sepultura- meg Soulfly-párhuzam, ez színtiszta hazai trash.

Volt itt élet, nem is akármilyen, de kicsit afelé tendált, mintha a nagyszínpad lenne a föld, a sátor meg a földönkívüliek. Ha így van, akkor felkérem a garázsból a csészealjam és a vasárnapi vb-döntő után már indulok is haza, a trilliomodik galaxisba. De addig...