Ugyanaz hátulról

Fesztiválszezon a turnébuszból, koncertkritika a színpadról. A Fesztiválblog új sorozatában Vörös András, a Superbutt frontembere végigblogolja a nyarat.

2009. május 30. DIRTY8 fesztivál – Strasbourg, La Laiterie

The Haunted (S), Black Bomb A (F), Superbutt (H), S-Core (F), Housebound (F), X-Vision (F), Sikh (F)

Amikor Sopronba mész játszani, mondjuk a Voltra, egész kompakt kis utazásnak tűnik az a kétszázakárhány kilométer. Amikor viszont Franciaországba, az évek során századszorra is megtéve a Budapest-Strasbourg közötti könnyű ezeregyszázat, az első két óra Bécsig úgy telik el egy szempillantás alatt, mintha még be sem ültél volna a buszba. Mire a második-harmadik sörök nyílnak a hátsó üléssorokban, már a melki apátságot nézed a Bécs-Salzburg autópálya mellett és kilencvennyolcadszorra is megállapítja valaki, hogy jé, itt játszódott A rózsa neve. Mire a negyedik is kinyílt, már lehet stopperrel mérni, hogy mennyi idő alatt ér körbe az útmenti szélerőművek lapátja, és azt számolgatni, hogy ha három másodperc alatt, és a lapát mondjuk húsz méter hosszú, akkor ha Jakab Zoltán hardcoreénekest rákötnénk a végére, tényleg százötven kilométer per órával pörögne-e, és az gyorsabb-e, mint ahogy a színpadon csinálja. Egyebekben az érkezésig (ilyenkor még csak a szállodába, mert ha nem repülés van, hanem busz, egy nappal korábban kell indulni, így van is rá esély, hogy odaérsz) a következő hat-nyolc órában ennyi történik:

Strasbourg A38-a és Dürer-kertje a La Laiterie, amit – mint a neve is mutatja – egy tejcsarnokból alakítottak át annak idején. A technika és az infrastruktúra tízből tízpontos, igaz, az öltözőben az egyik mosdókagyló eldugult, de van még mellette három, meg két zuhanyzó és két vécé, ilyen felszereltségű dressing roomból pedig összesen öt az 1200-as befogadóképességű helyen, a biztonság kedvéért. Az egyetlen para a Franciaországban általánosan érvényes 105 decibeles beltéri hangerőkorlátozás, ami – tekintve hogy a csarnok tökéletesen hangszigetelt, egy mukkanás sem hallatszik az ajtón kívül – pusztán a koncertlátogatók hallását hivatott védeni. Pár éve ugyanitt viccből kipróbáltuk, megüvöltettük a közönséget (lásd még: make some noise, crazy motherfuckers) egy decibelmérővel a kezünkben: a sima emberi taps és kiabálás hangereje 108 volt. A Slayer tavalyelőtt a délutáni hangpróba (lásd még: beállás vagy soundcheck) végeztével szó nélkül össze is pakolta a cuccát és lemondta az esti koncertet a korlátozás miatt, Pintér Norbert budapesti fénytechnikus és turnémenedzser pedig, aki csak azért repült el Strasbourgba akkor, hogy a La Laiterie-vel ápolt baráti kapcsolatokat kihasználva a színpad széléről nézhesse meg Kerry Kinget, béni fejjel nézett a távolodó turnébusz (lásd még: nightliner) után. Két vigaszunk van: az egyik, hogy nyugtázhatjuk, nem csak Magyarországon képesek idióta, értelmetlen rendeleteket hozni, a másik, némileg fontosabb pedig, hogy erre az estére a szervezőknek (lásd még: local promoter) sikerült elintézni, hogy a decibelmérő eltűnjön a teremből.

Kezdés este nyolckor, előtte étel. Franciaországban egyebek közt azért nagyon jó játszani, mert akárhova megy az ember, szinte lehetetlen rosszat enni. A kisebb városokban, főleg az ország déli, mediterrán részén ráadásul kapunyitás (lásd még: doors open) előtt már-már rituális jelleggel ül le egy hosszú asztalhoz a hely teljes személyzete a zenekarokkal együtt egy minimum háromfogásos vacsorára. Ők már rég rájöttek arra, amire mi itthon még annyira nem, nevezetesen, hogy vendéglátós nagykerárakon számolva egy zenekart ötezer forintból degeszre lehet etetni, másik öt, de maximum tízből pedig ordenáré módon leitatni, amivel a másik oldalon a befektetett összeg többszörösét lehet spórolni a gázsin, mert nyilván sokkal könnyebb megállapodni, ha a produkció eleve szívesen megy a helyre, mert tudja, hogy szívesen látják, és jól fogja magát érezni. A nagyobb klubokban és fesztiválokon persze mindez már kint is kevésbé családias jellegű, de panaszra itt sincs ok. A La Laiterie-ben a menü ezúttal négyféle előétel (tabulé, rizottó, sonkás-póréhagymás krumplisaláta és tésztasaláta), aztán mustárban pácolt sült sonka tejszínes gombamártással és cukkinivel, vörösboros marhasült és valamilyen, számunkra ismeretlen tengeri hal, a végére meg sajttál és egy asztalnyi puding, joghurt és csokihab. Fent az öltözőben ehhez egy hűtő teli sörrel, ami engem speciel kevéssé érdekel. Annál inkább viszont, hogy van benne egy üveg Orangina Rouge is. Utóbbi üdítő – bár sejtésem szerint lényegét tekintve pakurából, darált piros műanyag kertibútorból (mint tudni véljük, ezt amúgyis csak egy komponens választja el a gumicukortól), szódavízből és hektoliterenként egy vérnarancs héjából áll – otthon nem kapható, ezért már rég kineveződött kedvenc italunknak, egészen addig, amíg Magyarországra is be nem hozza a Pepsi egyszer, mert onnantól már nyilván nem lesz érdekes.

Az ellátás tehát egy fokkal jobb, mint Magyarországon, ahol egyszer az Azfeszten kaptunk egy tálca szendvicset és a Volton meg a Szigeten is adnak fejenként ezer forint értékű kajajegyet (hotdogból kettő is kijöhet belőle akár) és olyan is történt már, hogy a színpad mögötti – alapesetben üres – hűtőben találtunk pár flakon szénsavmentes vizet. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a külföldiek nálunk is megkapják a fentebb leírtakat, persze ez benne is van a szerződésükhöz tartozó igénylistában (lásd még: technikai illetve hospitality vagy catering rider), a magyarok zenekarok számára meg logisztikailag lenne nehéz megoldani ugyanezt, mert egyszerűen túl sok van belőlünk a fesztiválokon. Valamikor a nyár folyamán ez a kijelentés is megérne egy eszmefuttatást itt a fesztblogban, lehet, hogy kerül is rá sor, de most ne menjünk bele. Meg abba sem, hogy mi történt a bejegyzés tárgyát képező strasbourgi Dirty8 fesztiválon a fellépő zenekarok koncertjein. Ahogy ez lenni szokott, nem nagyon láttuk. Persze, nyilván jók voltak, mindig azok (az S-Core, a Housebound és az X-Vision többször játszott már Magyarországon is, de aki ennek ellenére sem tudja: francia metálzenekarokról beszélünk), csak ilyenkor képtelenség a saját fellépésed előtt és után még tíz előadást végigállni. A svéd Hauntedot azért a tisztesség kedvéért mégis egy kicsit meg kell nézni: és nem is lehet nagyon semmibe belekötni náluk. Peter Dolving énekes tetoválásaiba meg pláne nem. Egyik alkarján: my trial, a másikon: your funeral, és valahogy el is hisszük neki, hogy egy esetleges nézeteltérésnek ez lenne a vége, pedig egyébként teljesen barátságos. Egyedül talán Per Möller Jensen dobos furcsa, ahogy a hangmintákkal erősített (lásd még: triggerelt) dobok miatt nem erőből csap le, hanem ahogy öreg muzsikusok mondják: „ehh, csak kötöget, mindjárt jönnek a kész pulóverek a lábdobból". Erős kontraszt hozzá képest másnap egy országgal arrébb az amerikai Prongból Aaron Rossi, aki száz kilójának minden grammját olyan szinten adja bele az ütésekbe, hogy pergődobjának és kínai cintányérjának állványai konkrétan betontömbökkel (nem vicc, tényleg) vannak körbebástyázva a színpadi dobdobogón, hogy ne boruljanak fel percenként. De ez már egy másik mese. Ennek a végére csak annyi maradt, hogy ha valaki egyébként kíváncsi, a Superbutt koncertjét azért láttuk, és az ilyen volt:

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!