Az előző esti, finoman szólva kellemetlen péntek esti vihar a másnapot is közel élvezhetetlenné tette. A lábfejet elnyelő sárnál egy fokkal csak a sárban fetrengést jópofa dolognak tartó fesztiválozók voltak idegesítőbbek – a nagyrészük biztos hosszú évekig fog róla sztorizni, hogy mekkora egyéniség volt. Én birkaként inkább csak a koncerteket néztem meg, szigorúan csak akkor közlekedve, amikor már elkerülhetetlen volt.
Így tettem Chris Cornellel is. Előzetesen nem tudtam, hogy mit várjak a fellépéstől, hiszen Chris eddigi szólólemezei egytől egyig szarok (és ráadásul nem is a metál-színteret vad hőbörgésre gerjesztő Scream a mélypont), az anyazenekaraitól meg nem számítottam sok dalra. Aztán a harmadik szám környékén kialakult bennem, hogy mégis hol van a helye az énekesnek. Chris Cornell 2009-ben a default b-kategóriás rocksztár, akinek borzasztó rosszul esik, hogy sok évvel fiatalabb suhancok kapják a fesztiválokon a főműsoridőt, ezért annyi ideig állt a tükör előtt, azt mondogatva, hogy „még mindig te vagy a legjobb Chris”, hogy a 21. század legnagyobb alfahímjének kezdte magát tartani. A fellépőruhái kiválasztásával jóval több időt tölthetett, mint a dalok megírásával. Lehetett volna legalább szimpatikus, de mikor a zenekarából egyedül saját magát mutatta be, akkor eldőlt a kérdés, hogy mit gondolok a koncertről: elmentem sörért.
A Kaiser Chiefs viszont érdekesebbnek ígérkezett. Bár az eddigi három lemezük alapján leszálló ágban vannak, azért az Employment egy mai napig végigtáncolható lemez, és a második, Yours Truly Angry Mobon is vannak olyan pillanatok, amikért az ember szeretheti a gitárpopot. A legutóbbi Szigetes koncerttel szemben itt szép reményeket fűztem a britekhez, mivel épp nincs indie-túladagolásom, másrészt pedig a helyszín biztosíték rá, hogy még egyszer ne kelljen elszenvedni olyan tréfákat, mint a Budapest – Bukarest összehasonlítás. Ezek nélkül jó is volt a koncert, bár még mindig nem érzem, hogy a Kaiser Chiefsnek akár minimális esélye is lenne arra, hogy 10 év múlva bárki is tudja majd, hogy kik ők. Ruby és Oh My God-szintű dalokkal pedig képtelenség hibázni – ezek miatt a pár üresjáratot is lelkesebben álltam végig, olyankor azt tervezgettem, hogy ha alapítok egy Smiths tribute-bandát, akkor Ricky Wilson lesz az énekes. Aki ott volt, valószínűleg az utolsó pillanatban kapta el a Kaisert, mivel még egy év, és már csak lábjegyzetek lesznek a fesztiválok plakátjain (akkor talán majd nálunk is trendivé válnak, és tudnak adni önálló koncerteket).
A végére még maradt egy Placebo, új dobossal, hegedűssel, billentyűssel, új lemezzel, és az előző évtized gay-ikonjaival. Annak ellenére, hogy szeretem őket, félve néztem meg a produkciót, mivel a három évvel ezelőtti találkozásunk óta az a visszatérő rémálmom, hogy még nincs vége. Ehhez képest már a beállásnál érződött, hogy Brian Molkoék ismét formában vannak. A háttérben szép, és általában egész ötletes vetítések, a zenekart pedig úgy tűnik, ismét elkezdte érdekelni a saját művészete. Ha mindehhez hozzáadjuk az amúgy egész Nova Rockon uralkodó fasza hangzást, akkor az egyenlet végén egy közel hibátlan koncert jön ki. Még dalsorrendbe sem lehet ilyen életműnél belekötni, szerencsére az aktuális, Battle For the Sun című lemezüket nem erőltették a kelleténél jobban.
Egyvalakire külön ki kell térnem, és ez most nem a hegedűs csaj, aki végre valamelyest fellazította a vizuális sokkot, amit Stefan Olsdal (basszer) tud okozni. Most a dobos Steve Forrestről még muszáj írnom. A fasziból az ember semmi jót nem nézne ki, arcba fésült szőke haj, ízléstelen testhezálló fehér atléta, és valami rettenetes arckifejezés. A rossz előjelek ellenére elképesztően üt, erősen, látványosan, és pontosan. Csak őt is érdemes lett volna nézni. Ha ő hozta ismét elő Molkóból a karizmatikus frontembert, akkor gratula neki, mivel az idő közben copfot növesztett úriember végre le tudta kötni a figyelmet fél óránál tovább is, a dalokat pedig úgy énekelte, hogy kezd hihetővé válni, hogy még mindig tele van komplexusokkal. Az augusztusban minket is meglátogató Placebót tehát erősen ajánlom, akár annak is, aki nem szereti őket, mivel a közönség bizonyos rétegén is elég jól lehet szórakozni, különösen azok a fickók tréfásak, akik a felszedni/megdugni/otthagyni szándékozott nő miatt úgy csinálnak, mint akik ismerik a számokat. Szóval jelenleg az van, amikor a placebo tényleges hatást vált ki a szervezetből.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Képek
Rovataink a Facebookon