Pornó-Yoko Ono, kamusátán, gettómetál

A Novarock harmadik napján újra metálpakkot kapott a nyakába, akinek nem volt elég az első napi kiképzés. Jelenlévők: egy rockerfeleség pornószínésznő, a mini-metallica, maszatképű álblackmetálosok és egy vérbeli ganxta, aki gitárt fogott a kezébe.

Amikor annak idején Yoko Ono a Lennon-koncertek állandó szereplője volt, senki nem gondolhatta, hogy ennek később láthatja a XXI. századi változatát. A történet ott kezdődik, hogy az amúgy teljesen jelentőség nélküli Static X főnöke, a csúcshajú Wayne Static egy koncert utáni fél óra trécselés és egy (állítólag) príma orális szex után belezúgott jelenlegi feleségébe, Tera Staticba (eredeti álnevén Tera Wray). Ne agonizáljunk azon, hogy milyen béna, amikor valaki a férje művésznevét veszi fel, hanem jelentsük ki: ennél sokkal cinkesebb úgy felállni a színpadra, hogy a feleségünk ott vonaglik mögöttünk, (baromi rondán elkészített) műcsöcseit szigszalaggal leragasztva. A csaj a koncertet megelőző interjúk alatt sem szakadt el férjétől, és gondos megfigyelés alapján, két méternél távolabb a koncertre készülve, és a színpadon sem távolodott el tőle. A koncert viszont üres volt, és céltalan, ugrálni is csak részegen lehetett rá.

A Trivium ezek után úgy rontott a színpadra, hogy minden rossz élményt képes volt feledtetni. A Metallica-rajongók végre nem bőrig ázva, és legfeljebb a pirotechnika lángjainál megmelegedve élvezhettek egy zenekart, ami kb. olyasmi volt, mint Hetfieldék kisebb, agresszívabb, és éhesebb változata. A koncert feléig tudták olyan erősen tüzelni magukat, és a közönséget, hogy a kezdeti szint megmaradjon, aztán több, jobb szám kellett volna, vagy egyéb látványosság, hogy lekössék a teljes közönséget. A zenekar minden tagja kivette a részét a koncertből, még az embernyi nagyságú basszusgitárt cipelő srác is (vagy ő túl kicsi?) vokálozott, nem csak a gitáros morgott, hörgött néha a mikrofonba. Profi koncertzenekar, akikről a mai napig – négy lemez után sem – lehet megjósolni, hogy meddig fognak eljutni; lehet belőlük új Metallica is, de bele is süllyedhetnek a masszába.

A Dimmu Borgir már megtalálta státuszát, legalábbis népszerűségben biztosan, azt viszont még magukról sem tudják jól, hogy ők black metált csinálnak, ugyanis ez nem igaz. Ez nem black metal, hanem egyfajta perverz mix, a thrash, a death, a gót és a klasszikus metal házasításából. Természetesen a fehérre meszelt arcok és a bőr hacukák akár jelenthetnék a trúságot, de ennyi még nem elég. Maga a zene sem szuggesztív és ijesztő, pedig a valódi blacktől beszarik az ember, a színpadiasság itt csak egy blöff. A fények, a piro tökéletesen meg voltak komponálva, a produkció viszont unalmas lett. De nem is ez a Dimmu legnagyobb hibája, hanem hogy egy olyan értékes hangot veszteget el, mint az amúgy ördögvillás basszusgitárjával bénán pózoló Simen Hestnaes. A korábban Borknagarban frontemberkedő debella viking kieresztette a hangját néha, és azok a pillanatok magasan a csúcspontjai voltak egy hullámzó koncertnek.

A Machine Head sem volt tökéletes. A buggyos gatyás Robb Flynn ugyan teljesen meghatódott a közönségtől (és most az esetek túlnyomó többségével ellentétben oka is volt rá), illetve azt is respektálta, hogy headlinerként állhattak a színpadon. A dolgot természetesen a közönségnek köszönte, de azért kellett hozzá egy örök klasszikus (Burn My Eyes) és a többi, príma, de sosem annyira letaglózó album. A zenekar szinte mindegyiket előszedte, és még egy Iron Maiden-feldolgozás is akadt, de a koncert nem volt erős. A hangzás buhogott, a sok mély elnyomta például a pergő hangját is, a cinek pedig úgy csörömpöltek, hogy bele lehetett süketülni. A másik pedig, hogy most a zenekar sem volt jó formában, apróbb tévesztésekkel, ütemhibákkal játszottak. A világ egyik legjobb koncertzenekaráról van szó, így tehát a nagy elvárás is gondot okozhatott, de sebaj, a fesztivált egy olyan izommetál dallal sikerült lezárni, mint a Davidian, így a rossz szájíz négy perc alatt olvadt semmivé.