Lelketlen robotlányok

A Ladytront általában háttérzenének teszem be, mert például dolgozni majdnem olyan jól lehet rá, mint Kraftwerkre. Legutóbbi lemezük, a Velocifero ugyan a leggyengébb a négy közül, de az első háromban tudtam szeretni a jól összerakott elektropop paneleket, Helen Marnie fátyolos hangja pedig nagyon szépen lágyítja az elektronikus alapokat. Még akkor is, ha a számok annyira hasonlítanak egymásra, hogy folyton keverem a címeiket.

LADYTRON (fotó: Barakonyi Szabolcs)

Viszont éppen ezért kicsit nehezen tudtam elképzelni, hogyan működhet színpadon az, amit én háttérnek szoktam meg. Koncerten egyébként sem elég, ha a banda szépen lejátssza ugyanazt, ami a lemezen van – ebben az esetben ez fokozottan igaz. Elég meggyőzően állt ki a zenekar egy dobbal, két gitárral, és vagy fél tucat szintetizátorral meg samplerrel, a két lány – Marnie szőkén, Mira Aroyo talpig feketében – pedig nagyon jól mutatott a sok kütyü között. És sajnos nagyjából ez volt a csütörtök esti Ladytron-koncert legnagyobb érdeme.

Mert az első perctől kezdve ordított a zenekarról, mennyire rohadtul nincs kedvük ahhoz, hogy éjjel egykor (fél órás késéssel) nekiálljanak zenélni egy isten háta mögötti magyar kisvárosban, amit éppen az előző órákban áztatott sártengerré az eső. A repertoár nagyon jó lett volna (szerencsére nem a Velociferót promózták, hanem előszedték az összes korábbi slágert a Seventeentől a Playgirlig), amikor a harmadik szám után végre belőtték, a hangosítás sem volt rossz, de profizmusa ellenére bántóan lelketlen volt az egész produkció. Mintha robotlányok futtattak volna le egy hardverkímélő hakniprogramot. Csak a koncert második felében, a Destroy Everything You Touch alatt villant meg pár percre a lehetőség, hogy háttérzenénél több lesz ebből, de aztán nem lett. Amint letelt a szerződésben vállalt ötven perc, a zenekar elhúzott a színpadról, nem törődve a kitartóan ráadást követelő közönséggel. Lejárt a cédé, elfogytak a számok, a robotlányok kikapcsoltak.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!