A Sz.A.R. előnyei - Ugyanaz hátulról – 4. rész

2009.07.08. 15:13
Az Index fesztiválblogja

Aktuális

 
A fesztiválról
Limp Bizkit, Marilyn Manson, Franz Ferdinand
Tovább »
Napijegy
6990 Ft
Bérlet
17990 Ft
Sátorozás
van, bérlettel ingyenes
Sör
280 Ft
Lángos
400 Ft
 

Sz.A.R. fesztivál, Szabadszállás – 2009. július 3.
Volt fesztivál, Sopron – 2009. július 4.

Bár néha évközben is előfordul, de ha előbb nem, július-augusztusban egészen biztosan eljön az időszak, amikor ha véletlenül haza is esel pár napra, ki sem pakolod a táskádat és zuhanyozás után a tusfürdőt nem a fürdőszobai polcra teszed, hanem egyből vissza a neszeszerbe (ezt vajon tényleg így hívják?), mert legfeljebb kettőt kell aludni, és úgyis mész megint. Szűcs Szabolcs budapesti hangmérnök és zenei producer például rendszerint már az első kora tavaszi napsugarak megjelenésekor, ezzel összhangban pedig az első, valamilyen kerthelyiségben elfogyasztott fröccse alkalmával felüvölt, hogy „fesztivál”, és valóban, ez évről évre előrevetíti, hogy mi is történik majd nyáron.

Az itthoniak közül nekünk általában a Volt a nyitás, ami ráadásul – ha időnk engedi - pár napos mikronyaralással is együtt jár, mert Sopron jó hely, és különben is, azt mondják mindenki ott van ilyenkor. Annyian mindenesetre biztosan, hogy a VIP-bárban néha felbukkanó Sziget-vezetőségnek négyzetméterenként minimum tizenöt-húsz kézfogást kelljen abszolválnia – nem csodálkoznánk, ha legközelebb ők is gumikesztyűben jelennének meg, mint a bacilusoktól félő Jared Leto a 30 Seconds To Marsból egy pár évvel ezelőtti közönségtalálkozón Ausztriában.

Ismerősből azért a közepesen kispályás rockzenésznek is jut bőven, és ez néhány különleges esettől eltekintve mindig öröm. A különleges eset a szaknyelven büntetőnek avagy punishernek, esetleg pitának (pain in the ass, ugye) hívott tökrészeg ember, aki mindenáron hosszan szeretne beszélgetni, annak ellenére, hogy sokszor azt sem tudja: ezt az arcot valami zenekarban látta-e, vagy ő játszotta a buszvezetőt a Szomszédokban anno, onnan olyan ismerős. A meglehetősen egyoldalú kommunikáció szinte mindig úgy kezdődik, hogy „várjál, téged már láttalak valahol... na, de ne mondd meg, kitalálom, várjál, mindjárt...” A rutinos rockzenész ilyenkor minden további nélkül bemondja, hogy „Hajszán Gyula vagyok és a Rába ETO-ban voltam középcsatár ezerkilencszáznyolcvanháromban, viszont most rohanok, szia”, de fájdalom, ez néha nem jön be, és olyankor hosszadalmas eszmecsere, vagy inkább előadás következik. A punisher ugyanis sosem kérdez, vagy ha mégis, akkor a válasz harmadik szavánál közbevág és onnantól megint ő mondja, viszonylag összefüggéstelenül, de vég nélkül, maximum három-öt centis távolságra az alany arcától, hogy a kannásboros savanyú lehelet is meglegyen az utolsó molekuláig. A vége általában egy barátságos hátbaveregetés, „na, jól van, mit mondtál, Supernem? Ja nem? Superbutt? Na arról még nem hallottam...” A további lehetőségek között ott az egyébként ártatlan és kedves „ismerlek, ugye kidobó vagy a Zöld Pardonban?”, illetve az idén szó szerint elhangzott „nagyon jók vagytok, bár csak egy számotokat ismerem, azt, amelyiknek a klipjében a Michael Jackson táncol(!)” vagy a „látom pass van a nyakadban, nem tudod megmondani merre van a legközelebbi zuhanyzó?”, de ez utóbbival egyáltalán semmi baj nincs, ha az ember épp tudja, meg is mondja szívesen. Ugyanitt szeretnénk hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem tartozik a punisher-kategóriába senki, aki szimplán ráköszön az emberre, kérdez bármit, csinál egy közös képet, aláirat egy darab papírt vagy csak metálvillát mutat és utánad kiabál, hogy Superbuuuuttt (bár az mondjuk vicces, amikor néha száppörbáttnak mondja valaki). Ez kimondottan jóleső érzés, és nem hiszem, hogy lenne zenész, aki ne örülne neki, ha megtörténik. Egyedül az tud kicsit zavarbaejtő lenni, amikor valaki azzal kezdi, hogy „na, megismersz?”, mert ha éppen véletlenül nem, akkor nehéz rá jó választ adni, és azt sem könnyű elhitetni, hogy megrendítő a felismerés, amikor kiderül, hogy „kétezerháromban a Szigeten én voltam, aki megkérdezte, hogy játsszátok-e aznap a Pioneert, és te válaszoltál, hogy igen.”

Superbutt

Persze, ez legyen a legnagyobb kellemetlenség, ami az emberrel történhet - értünk egyet alighanem mindannyian. A hosszú évek alatt mindössze egyetlen magyar popzenészt láttunk, aki saját biztonsági személyzetétől körülvéve sétálgatott nyári fesztiválokon, nem mintha könnygázzal kellett volna oszlatni a sikítozó tömeget körülötte, de a sztár legyen sztár. Ezt inkább nem kommentálnánk, viszont az tényleg érthető, hogy a Fred Durst-kaliberű, A-kategóriás celebritások mellett már folyamatosan ott áll egy-két testőr, amitől ugyan a Fred Durst-kaliberű, A-kategóriás celebritások egyáltalán nem lesznek boldogabbak, de ez van. Néha persze ők is el tudják vetni a sulykot. Ian Astbury például kimondottan rossz fej volt pár éve a Volton, amikor egy srác délután négytől várakozott a backstage kerítésénél, hogy aláírathassa az egész hátas Cult-tetoválását, a végül hajnali háromkor távozó énekes pedig csak annyit vetett neki oda foghegyről, hogy „I don’t sign bodies”. Oké, lehet, hogy csak szar napja volt, vagy fel sem fogta igazán, mi lenne a kérés, de akkor is... Ennél még egy kicsit cifrább az a szerződés, amit Snoop Dogg egyik európai turnéján az eladásra szánt pólókat szállító kisbusz sofőrjéül szegődő barátunknak kellett aláírnia, a következő kitétellel a művészre vonatkozóan: no talk, no touch, no eye contact!

Nos, ilyen problémáink nekünk ebben az életben feltehetően nem lesznek, bár az izgalmas nevű Sz.A.R-fesztre indulva bujkál bennünk a kisördög, hogy Walter Krisztián budapesti (sőt, pátyi) dobtechnikusnak meg kellene tiltani, hogy aznap este ránk nézhessen és Práznek Tamás metálgitáros is csak a turnémenedzser közvetítésével kérdezhesse meg az öregebb tagoktól, hogy a koncert után meddig maradunk a helyszínen (ilyen sztorit is meséltek valamelyik Budapesten is megfordult nagy amerikai rocklegendáról, de már nem tudom melyikről). Reggelig időzni ugyan nem lehet, mert még aznap éjjel vissza kell érni Sopronba – a komplett program egyébként két nap voltos nyaralás, majd Sz.A.R. és aztán újra Volt, fellépéssel – de a Szabadszállási Amatőr Rockfesztivál mindenképp megér pár órát. A helyi plakátokról kiderül, hogy ez a rendezvény ötödik éve, és a dolog már rég nem amatőr, viszont még mindig ingyenes. Kompakt kis szabadtéri színpad megfelelő hanggal és fénnyel, lelkes közönség és kedves, mindenre odafigyelő szervezők. Csiga, a háromnapos esemény egyik főnöke egyszerre fotóz, videóz, színpadmesterkedik, ügyel, koordinál és közben még arra is marad ideje, hogy megkérdezze: a második kör sört hányadik szám után hozza majd fel a zenészeknek, mert addig inkább jégen tartanák, hogy ne melegedjen meg.

Superbutt

Sopronban ugyanezt a feszten belül bárhol beváltható bónokkal oldják meg, ami nem feltétlenül szerencsés, mert nem mindenki szereti a cateringkupont a szájába gyömöszölni víz helyett, amikor a színpadon már nagyon szomjas a kiabálástól, vagy gitárral a nyakában a pultnál sorakozni az intro alatt egy sörért. Emiatt kicsit morgunk is, de azért túléljük, nyilván. Feltehetően, ahogy haladunk előre a korral, és a mennyiségi felhozatalt az extraklasszis külföldiek megjelenésével végképp felváltja a minőségi, amivel együtt jár, hogy a hazaiak közül sem játszik mindig mindenki, csak akinek éppen aktualitása van (és az sem feltétlenül az öszes fesztiválon), erre is több figyelem jut majd, hiszen nem kell napi negyven-ötven produkciót kezelni, csak mondjuk tizenötöt, ami amúgy bőven elég is lenne. A Sziget és a Félsziget már el is indult ebbe az irányba, és ezt a magunk részéről csak üdvözölni tudjuk.

A Volt persze fentiektől függetlenül nem véletlenül első ligás fesztivál. Szép nagy színpad, hibátlan hang és fény és jó közönség, már évek óta mindig, és felteszem, ezt nem csak mi állíthatjuk, hanem gyakorlatilag mindenki, aki játszik. Idén a koncert vége belecsúszik Manson időpontjába, aminek következtében az utolsó szám végeztével mindenki elrohan a nagyszínpadhoz. Mi is ugyanezt terveznénk, de kb. kétszáz ember a helyszínen marad, és olyan hangosan követelik A hetediket, hogy nem lehet nem eleget tenni a kérésnek, és családi ráadást adni, megfejelve a Szájon áttal, ha már egyszer úgyis lekéstük Marilynt, vagy legalábbis az első felét.

A fennmaradó éjszaka és a vasárnap az első két naphoz hasonlóan a rekreációé. Dolce vita, medence, lengőteke és kertisakk (Kovács Attila metálgitáros közös fotókon pózol a sötét parasztokkal és nagyon élvezi), valamint egy felfedezés: a soproni Szieszta szálló kerttervezői új sportot találtak fel és népszerűsítenek sikerrel. A derékszögben, felemás palánkra kosárlabdázással mi ugyanis itt találkoztunk először, de reméljük nem utoljára.

kosar