A Hegyalja fesztivál idén három zenekart is vendégül látott a kaliforniai Bay Areából, igaz ezek közül az egyik inkább számít modern, extrém metálnak, mint thrash-nek. Mondjuk érdekesség, hogy a Machine Head tagjai is nagyjából ugyanabba a korosztályba tartoznak, mint a Death Angel, illetve a Testament zenészei, de mégis ők a „fiatalok", mivel csak a kilencvenes évek közepén indultak. Ráadásul, ha még belevesszük, hogy Rob Flynn mekkora kaméleon volt az elmúlt 15 évben (thrash metálból különböző fajta nu-metálba, majd vissza thrash metálba), akkor a Machine Head tényleg kilóg a sorból.
A Testament viszont igazán soha nem tért le a megkezdett útról. Eleinte szimpla Metallica-másolat volt, majd szép lassan megtalálták a saját hangjukat. A kilencvenes években divatosabb lett némileg a hangzás, mélyebb, már-már death metálos lett a zene, Chuck Billy énekes elkezdett hörögni a thrash-es rekesztések helyett, de aztán rákos lett. Amit igazi kemény metálosként túl is élt, most meg olyan jól érzi magát, hogy hatalmas testét még a Machine Head mellé is felcipelte a színpadra.
Jelenleg majdnem a klasszikus, nyolcvanas évekbeli felállás nyomja a színpadon. Ennek persze örülni kell, de azért nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Alex Skolnick 1993-ban úgy belefáradt a metálba, hogy elment inkább jazzt játszani. Persze holmi ismeretlen jazzformációval nem lehet annyi pénzt keresni, mint a majdnem világhíres Testamenttel, így valahol törvényszerű volt, hogy itt köt ki ismét a festett hajtincsű gitáros. Ez a közönséget abszolút nem zavarta, meg az sem, hogy a doboknál nem az alapító Louie Clemente ült, hanem most történetesen az a Paul Bostaph, akit nyugodtan lehetne A Nagy Bay Area Dobosnak hívni még akkor is, ha leginkább a Los Angeles környéki Slayerből ismert.
A hegyaljás megmozdulásukba igazából belekötni nem lehet (azon kívül, hogy borzasztóan szólt, de úgy látszik ez ennek a színpadnak a sajátossága). A program amolyan best of Testament volt, ráadásul mindezt pedig akkora lendülettel tolták, hogy lazán túllépték legalább negyed órával a rájuk szabott időt, pedig fesztiválokon állítólag ilyet nem lehet. A sátor dugig telt korosodó metálosokkal, meg a délutáni 39 fokban is felvarrós farmerkabátot viselő igazszívű thrash-erekkel. Az, hogy most ez lényegében hakni volt-e vagy sem, lehet vitatkozni. Az is megkérdőjelezhető, hogy így negyven felett az ember mennyire hiteles metálos szerepben, de inkább az öregedő, eredeti zenészeket nézze az ember, mint valami tribute csapatot. Saját lelkiismeretükkel úgyis nekik kell elszámolniuk, mi meg addig inkább bulizunk.
A Testament után jött a Finntroll, aminek köze sincs a thrash-hez, ellenben a humppához igen. Igazából nem tudtam eldönteni, hogy ez most komoly, vagy vicc akar lenni. A mulatós black metal kifejezés már alapból egy képzavar, de hogy mindezt komoly fejjel (és rettenetesen unalmasan) képes valaki elővezetni, arra nem gondoltam. A finn Finntroll pedig ezt csinálta, a közönség meg furcsa mód zabálta őket, hiába volt hihetetlenül rossz, kínos az egész. Nem mintha bármikor is komolyabban akartam volna foglalkozni ezzel a csuhajjgatós metálvonallal, de ez a koncert végképp elvette tőlük a kedvem. Inkább mentem Faithlessre lesni hogyan nyomja meg a teljesen szétszívott, kegyetlenül laza mozgású Maxi Jazz a laptopon a play gombot.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Képek
Rovataink a Facebookon