Régi idők bulija

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Prodigy ma már egyáltalán nem trendi zenekar. Még akkor sem az, ha a legutóbbi, viszonylag jó lemezüket nézzük, amivel a jól felépített promóciónak köszönhetően világszerte visszakerültek a mainstream köztudatba, és most ismét több tízezer embert képesek megmozgatni egy-egy koncerten. Legnagyobb sikereiket a kilencvenes évek közepén érték el, a csúcs a Fat Of The Land lemez volt az olyan slágerekkel, mint a Firestarter, Breathe, vagy a Smack My Bitch Up, de azóta sok emlékezetes pillanatot nem nagyon produkáltak. A Félszigeten is az előbb említett dalok okozták a legnagyobb örömöt a végre tényleg hatalmas tömeg méretű közönségnek. Óriási partivá alakult a marosvásárhelyi buli, hiába tudta mindenki, hogy ez csupán nosztalgia.

Fotó: Juhász Edina

Lehet ciki így, negyven év környékén idióta udvaribolondként ugrálni a színpadon, de Maxim Reality és Keith Flint még mindig úgy tudja hergelni a közönséget, mint régen. Előbbi alapfunkciója ugye az MC-zés, amit meglehetősen szűkös szókinccsel, de hatásosan adott elő, utóbbi viszont néha csak amolyan elektronikus-zenei Schuster Lóriként, a mikrofont is letéve vicsorgott, mutogatott a nézőtér felé. Az persze kérdéses, hogy mindezt mennyire tiszta állapotban tették, mert ugye másfél óra helyben futás azért nem semmi, közben meg ugye kiabálni is kell, de ha fogadtam volna, hogy a felére kidőlnek, akkor nem jött volna be a tippem. Mellesleg simán elképzelhető, hogy Maxim Reality arcán a fehér por nem csupán púder, hanem egyenesen belefejelt a speedbe, hogy egy adott pillanatban csak le kelljen onnan nyalnia. A két arc nélkül a Prodigy halott lenne, hiába Liam Howlett az agy, hiszen sok nem látszik belőle az állványa mögül.

Ugye a fenti három ember hivatalosan a Prodigy, de élőben rajtuk kívül van még két zenész a színpadon, akikből szinte soha nem hallani semmit. A dobos és a gitáros (néha basszusgitáros) pont úgy van keverve, hogy ne legyen domináns a jelenlétük, de azért eltűnjön a teljes gépiesség a zenéből, és adjanak egy kis élő, punkos hangzást. Ennek ellenére mindkét fizetett zenész látványos volt, és úgy csinált, mintha valóban sok múlna rajta.

Fotó: Juhász Edina

Ha teljesen elfelejtjük, hogy a Prodigy már jóval túl van fénykorán, akkor hatalmasat lehet partizni ezekre a széjjeltördelt ütemű dalokra. A Félszigeten jó volt a hangzás, a közönség rettenetesen lelkes volt, a színpadon lévők is jól titkolták a hakniérzést, szóval ez egy jó buli volt. Csak tartson ki a Szigetig a lendület.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!