Füst- és mocsárszag a hegyen

2009.08.07. 16:16 Módosítva: 2009-08-08 17:35:27
16 hozzászólás

Remélem senki nem gondolta komolyan, hogy csütörtök este, Budapesttől száz kilométerre, egy hegy tetején, ezzel az összeállítással tarolni fog a Fekete Zaj fesztivál. Ezek a zenekarok még a fővárosban sem hoznak be száz embert, nemhogy onnan jó messze az erdő közepén, és ezzel még véletlenül sem akarom a zenekarokat minősíteni, csak a szikár magyar tényt közöltem. A kevés fesztiválozótól olyan volt az egész, mintha egy nagyobb házibuliba csöppent volna az ember, mondjuk hangulatos volt így, az tény. Valószínűleg a szervezők sem számítottak emberáradatra, mert lényegében összeszedték azokat a csapatokat, akiket máshová nem is nagyon hívtak meg a nyáron, csupán csak azért, mert nem fesztkompatibilisek a nézőszám tekintetében. Így esett, hogy a fesztivál első napján kapásból három magyar sztónerzenekart is meg lehetett nézni (illetve többet is, csak én ennyit láttam).

Elsőnek a Locust On The Saddle-t, akik tavaly egy egész pofás bemutatkozó lemezt tettek le az asztalra annak minden gyermekbetegségével együtt. Amikor először láttam a zenekart egy tehetségkutatón, leesett az állam, hogy hol bujkáltak ezek eddig. Tiszta póz, doom, metál, lassú, súlyos riffek, ordibálás, ezek jöttek le a színpadról, jó volt na. Ha zene akkor még nem is teljesen, de a kiállás rendben volt. Na, most itt nem. Elment a basszusgitáros, illetve az énekes is. Előbbire egy ugrabugra, numetálos kinézetű zenészt sikerült találni, aki kissé túlpörgette magát, mintha nem is doomot játszana, de ez még megbocsájtható. Az énekesre viszont nem találok magyarázatot. A hangja még ok, de kb. mintha ott sem lett volna színpadon, és ez az elődjével összehasonlítva még inkább kínos, mert az a srác tényleg meghalt a színpadon. A mostani viszont semmit, de tényleg semmit nem csinált, nem hogy nem vonzotta a szemet (ami egy frontember dolga ugye), de még irritálta is az embert az álldogálásával. A két gitáros küzdött, ahogy kell, ehhez képest ott áll egy szerencsétlen középen, aki mindent elront. És erre az sem mentség, hogy a közönség nem tombolt, vagy ilyesmi, mert akkor a két Szabó (a gitárosok) miért vetődött össze-vissza, mintha ezer embernek játszana? A mélypont az volt, amikor a Stonedirt énekese felment elnyomni velük egy Down-dalt, és lazán lemosta a Locust énekesét a színpadról, aki csak állt, és nézte, ahogy a vendég derékból headbangel a színpadon, és csak néha feszített be nyakra. Egyszerűen szánalmassá tette a produkciót, pedig a Locust On The Saddle ennél sokkal többet érdemel, az ország egyik legjobb füstös doomzenekara lenne egy jó frontemberrel, (ahogy eddig az is volt), remélem nem kell őket temetni.

A Stonedirtnek már egy fokkal jobb az énekese a zenéjük viszont jóval unalmasabb. Az a Kemencei Balázs gitározik itt, aki a Wall Of Sleepben is nyomja Füleki Sándor mellett (mármint a legutolsó információk szerint, mert a WoS-ban is változnak mostanában a dolgok). A koncepciójuk lényege a stoner metal keverése a southern rockkal (mint mondjuk a megboldogult Alabama Thunderpussy), ami tulajdonképpen össze is jön, de túl száraz, túl egysíkú a zenéjük ahhoz, hogy hosszú ideig lekösse az embert. Hiányzik belőlük az az íz, az a füstös, igazi mocsárszag, ami a déli zenekarokat olyan egyénivé, szerethetővé teszi.

Fotó: HAW-myspace
Fotó: HAW-myspace

Ami például a HAW-ban megvan. Ez Makó Dávid, volt Stereochrist-énekes új zenekara, a koncepció viszont maradt a régi, csak a megvalósítás sikerült jobban, mint a 'christban. Makó összeszedett két tagot az Igorból, hozta a dobost a Stereochistból (aki amúgy ott is folytatja tovább), és összerakott egy hamisítatlan southern doom zenekarat, ami nem átall néha zajos is lenni az ízes, Black Sabbath-féle riffek mellé, ráadásul így, szar hangzással, a dalokat először hallva is megfogja az embert (igen főleg a bendzsós szám, de a többi is). Itt a kiállással sem volt baj, hogy előhozzam megint a fenti vesszőparipámat. Makó az ország egyik legjobb rockfrontembere: kommunikál a közönséggel, nekik játszik, pózol, átéli a zenét, és még a hangjába sem lehet belekötni. Ha a HAW nem cseszi el a most készülő nagylemezét, akkor a színtér egyik vezető zenekara lehet, sőt, akár még az éppen énekes nélkül létező Wall Of Sleepet is beelőzheti.