Érettségi vizsga metálosoknak - Ugyanaz hátulról – 6. rész

2009.08.09. 11:32 Módosítva: 2009-08-09 11:32:59
1 hozzászólás

Red Bull Music Clash – EFOTT, 2009. július 17.

- Ez most pont olyan, mintha leérettségiztünk volna, nem? – kérdezi Tomika, aki Práznek Tamás metálgitáros. Tomika huszonegy éves, ez az első igazi fesztiválszezonja és neki még majdnem minden vicc új. A Red Bull Music Clash viszont nekünk, többieknek is az, és valóban van igazság a vizsgás hasonlatban, mert mindannyian olyan arccal szaladgálunk körbe-körbe, mint aki valami nagyon nagy tettet vitt véghez, de akkorát, amit már tényleg csak egy méretes berúgással lehet megünnepelni. Ez utóbbi speciel stimmel is, bár hogy maga a tett mekkora volt, azt nehéz eldönteni. Mert hát egy profinak mondott zenekartól igazán elvárható, hogy kirázzon a kisujjából pár feldolgozást idegen stílusban, és ne legyen probléma az sem, ha a közepén, ritmusban maradva kell a szembenálló együttestől átvenni egy dalt, és saját hangszerelésben végigjátszani azt. Csak mi még soha nem csináltunk ilyet korábban.

A szabályok a következők: két színpad egymással szemben, két zenekar, esetünkben Moog és Superbutt - az előző két estén Fish! és Copy Con valamint Belmondo és KFT, utánunk másnap Beatrice és Goulash Exotica. Nyitásnak két-két saját szám, aztán a tulajdonképpeni verseny. Az első feladat egy adott dal átirata mindkét résztvevőtől (ezen az estén Boy George-tól a Do You Really Want To Hurt Me), aztán egymás számainak szétrombolása úgy, hogy mindenki eljátszik egy sajátot félig, majd a közepén átadja a másiknak, hogy folytassa, és tegyen vele, amit akar. A Moog pedig olyan szépen megcsavarja a Pioneert, hogy az ezerszer jobban szólal meg, mint a mi kezünkben valaha is. Tátott szájjal hallgattuk már az első közös próbán is - jé, ez a mi számunk? – és most élesben nemkülönben. Az alábbi amatőr felvételen a fele sem jön át annak, amilyen tényleg volt, de ha minden jól megy, a szervezők összevágják a profi képet és hangot is egyszer, és azon majd biztosan át fog. De még így sem rossz:

Le a kalappal tehát, és ezt nem a kötelező udvariasság mondatja velünk. A Moog jó zenekar. Egyébként meg tulajdonképpen minden zenekar jó, amelyik eljut mondjuk a századik koncertjéig, mert addigra ha akarja, ha nem, összecsiszolódik, beérik és elkezd valóban harapni. Ugyanez kisebb léptékben egyes turnékon is megfigyelhető: ha új a műsor, vagy csak hosszabb ideje nem volt színpadon a produkció, akkor az első estét leginkább túl kell élni valahogy, a második-harmadikon már kezd belerázódni az ember és valahol az ötödik-hatodiktól következik az, amikor a muzsikus jó esetben úgy jön le a deszkákról, hogy igen, ez most odavert. Más kérdés, hogy egy átlagos magyar zenekarnak mennyi lehetősége van mondjuk tizenöt-húsz (pláne negyven-ötven) koncertet játszani egymás után, legfeljebb egy-két napnyi közbeiktatott pihenővel. De a Moognak ez is megadatott már, turné tengeren innen és túl, és ez hallatszik rajtuk, objektíven, függetlenül attól, hogy valaki épp szereti-e a stílusukat vagy sem. És ha már itt tartunk, mennyire vicces, hogy ha ugyanazt a dalt egy százkilós kopasz ember kiabálja fekete atlétában, két osztásnyival torzabb gitáralapokra, akkor az metál, ha meg egy feleakkora srác ingben és mellényben, akkor pop, de legalábbis indie. Nem véletlenül mondják, hogy ebben a szakmában igazából nem zenét árulnak, hanem életérzést. Kinek-kinek vérmérséklete szerinti körítéssel, de attól még a dallamok és az akkordmenetek ugyanazok.

A folytatásban, a stílusgyakorlat-feldogozásoknál az is kiderül, hogy egy József Attila-vers egy rockkoncerten pont ugyannyit ér, mint Dévényi Tibor örökbecsű „már nyergelem a korongokat, hogy te jól mulass - én, a lemezlovas” sorai. Ezt is lehet önfeledten kiabálni meg azt is. Itt és most a kettő csereszabatos. Ezen a ponton ugrik be a néhány évvel ezelőtt nagy népszerűségnek örvendő Rózsaszirom-diszkó, amelynek házigazdái, Jogsi és Robi (meg néha Pándi Balázs, DJ Rabbi Williams művésznéven) a legundergroundabb budapesti klubokban vigyorogva pakolták a cd-ket, hogy a rommá tetovált, szétpiercingelt és nagykabátgombnyi fültágítókkal díszített hardcore-osok és punkok egy grindcore-koncert után önfeledten táncolhassanak 4F Clubra, Happy Gangre, Zoltán Erikára és az előző évtized euro-dancefloor darabjaira, Dr. Albantól a 2 Unlimitedig. Hiába, elhivatottság, művészet, szubkultúra és identitás fontos dolgok, de a sláger az mégiscsak sláger, na.

Práznek Tamás - Superbutt
Práznek Tamás - Superbutt

Az eredmény pedig eredmény, bár mindannyian tudjuk, hogy ennek itt semmi jelentősége sincs. Az egyes feladatok után Szili, a műsorvezető a közönséget kiabáltatja, decibelmérővel megállapítva, hogy kit szerettek jobban, vagy legalábbis hangosabban. Hálásak vagyunk a rockereknek, amiért végül 6-1-re nyerünk, de az is igaz, hogy ha a másik színpadon ugyanebben az időben nem 30Y, hanem mondjuk Tankcsapda lett volna, akkor lehet, hogy pont fordítva alakul. Ezzel most szerencsénk van, de végső soron tényleg teljesen mindegy is. Az azért jó érzés, hogy amikor a végén a közönség egyszerre üvölt mindkét zenekarnak, a műszer 130 decibelt mutat, és ez állítólag rekord. Örülünk. Mi is, meg mindenki együtt. A legszebb az egészben, hogy a névadó cég munkatársai is ott vannak végig, marketingesek, BTL-ügynökségi dolgozók, hostessek és egy csomó más, metálkoncerten valószínűleg elvétve megforduló ember tapsol, kiabál, gratulál minden résztvevőnek és boldogan koccint a backstage-ben. Furcsa, hogy ilyen is van, de ezt érzehetően senki nem vette jól fizető hakninak az egyik oldalról, és kötelezően letudandó reklámkampányelemnek a másikról. Két héttel később, egy budapesti bárpultnál az eseményeket visszaidézve még Kovács Krisztián, Fish!-énekes és televíziós műsorvezető, a tenyérbemászó cinizmus világbajnoka is megfeledkezik magáról és bizalmasan valami olyasmit mond, hogy „zenészként és előadóként is óriási kihívás volt. Hat éve nem történt olyan, hogy remegett a lábam az idegességtől színpadra lépés előtt és tényleg izgultam, hogy minden sikerüljön.” Hát, valahogy így, tényleg.