Lecsapott Posszeidón szigonya

2009.08.14. 18:25
2 hozzászólás

Ha lenne olyan, hogy black metal album top 20, akkor a Satyriconnak legalább egy lemeze benne lenne, de lehet kettő is. A top 40-ben meg esetleg három is odaférne, mert a Nemesis Divina-Rebel Extravaganza-Volcano trió tényleg ennek a fekete műfajnak három kiváló alkotása. A Nemesis Divina volt a csapat harmadik albuma, itt még jelen volt a norvég black metálra, és a csapat előző anyagaira jellemző természetimádó megközelítés, de már kacérkodtak az indusztriálabb megközelítéssel, ami a Rebel Extravaganzán teljesedett ki. Ez a lemez talán a modern black metal legjobb lemeze, amit már nem lehetett tovább fokozni, így, főleg utólag belátva, a Volcano pofonegyszerű, sokszor már-már popos dalai egyenes következményi voltak annak. Azóta két albumot jelentetett meg a duó (merthogy csak az énekes Satyr, illetve a dobos Frost a fix, lemezkészítő tag), amiken vannak jó dalok, továbbra is az egyszerű, koncertezésre való felfogásban, de egyik sem ér fel a fenti hármashoz.

Fotók: Dankó János
Fotók: Dankó János

Régebben Satyr azt nyilatkozta, nem érdekli, hogy többen árulónak tartják a black metal szélesebb kör elé vivése miatt, igenis szükség van a műfaj megismertetésére máshol is, nem csak az igaz hívők (true blackerek) között. Tulajdonképpen jól lavírozik ebben a szerepben, mert zeneileg tényleg nem kötött kompromisszumot, viszont az, ahogy a közönséggel tartja a kapcsolatot, ahogy énekeltett, ahogy koncert végén meghajol az egész zenekarral, az mind-mind a kommercionálódás jele, látszik, hogy jóban akar lenni a publikummal, még ha ezt az interjúban tagadja is. Nem tartja a távolságot, ahogy ebben a közegben szokás, igazi frontember, aki legalább úgy feszít a színpadon, mint mondjuk Glen Danzig, de annyira mégsem, mint a true metal Manowar, akik állítom, még szálkásítanak is színpadra lépés előtt. Satyr egy színtiszta póz, de jól áll neki, szuggesztív frontember, aki egy pillanatra sem esik ki a kemény vezért játszó szerepéből. Gondolom a legnagyobb félelme, hogy véletlenül orra esik a színpadon, és ezzel egy világ omlana össze a rajongókban, ami egyébként tényleg úgy is lenne, onnantól kezdve nem lehetne komolyan venni azt a Satyricon-koncertet. Itt viszont szerencsére ilyen nem történt, ment végig a mutogatás, égöklözés, feszített nyakkal headbangelés. Az egyedüli mosolyogtató momentum csak a szigony alakú mikrofonállvánnyal való hadonászása volt, amivel leginkább egy feketébe öltözött, miniatűr Posszeidónra emlékeztetett a sátán gonosz nagykövete helyett.

Satyricon

Mikor a koncert elkezdődött azt hittem rosszul hallok. Olyat már tapasztaltam, hogy valami halkan kezdődik, majd szépen helyrecsúszik a hangerő, de olyat még nem, hogy valami alapból jól szól, és másodperceken belül odáig csökkentik a cucc erejét, hogy szinte már csak az alapok szólnak. És ezt megismétlik a második-harmadik dalnál is, teljesen élvezhetetlenné téve így a produkciót. Gondolom ez a hangerőlimiter miatt volt, amit valaki az ötödik szám környékén eltüntethetett, mert onnantól kezdve viszonylag élvezhető lett a koncert, még ha szuperszónikus hangzásról nem is beszélhetünk. A hangnyavalya miatt így pár szám ereje el is szállt, pedig ezek a dalok még ha lemezen annyira nem is jók, élőben képesek ütni. Érdekes, hogy eddig az első két albumról is játszottak több dalt élőben, itt viszont már csak a Nemesis Divinához nyúltak vissza, természetesen a záró Mother North-szt is beleértve, ami kb. olyan nekik, mint az Iron Maidennek a Fear Of The Dark. És ha már a hasonlatoknál tarunk: a Fuel For Hatred tulajdonképpen az egyetlen black metal sláger, de akár a Satyricon Raining Bloodjaként is felfoghatjuk. Amúgy a legutolsó lemezt erőltették, talán túlságosan is, így nem volt képes az embereket maradéktalanul lekötni a produkció, kicsit több régi dal kellett volna az örömhöz. Az okoból kifolyólag nem ez volt a Satyricon legjobb magyarországi koncertje, sőt, ez volt a legrosszabb, de Satyr pozitív hozzáállása miatt tuti nem is ez volt az utolsó.