A tökéletesen semmilyen koncert

A Prodigy munkásságát nagyjából a kezdetek óta követem, bár amikor 1990-ben megalakultak, még éppen metálos voltam. Világosan emlékszem egy délutánra, amikor öcsémmel láttuk Keith Flintet kiöltött nyelvvel ugrálni meg Maxim Realityt a durva kontaktlencséivel, és összenéztünk a frissen bevezetett MTV előtt, hogy hú baszki, csak ezekkel a csávókkal ne találkozzunk a lakótelepünkön sötétedés után. A zene meg volt olyan dühös, mint bármelyik metál.

The Prodigy

Azóta majdnem húsz év telt el, a Prodigyt sikerült nagyjából a csúcson, 1996-ban elhívni a Szigetre, és az lett volna remek, ha soha többet nem jönnek. Mert a zenekar szépen példázza azt, hogy 35 év felett nehéz hitelesnek lenni. A KLF annak idején meg tudta csinálni, hogy belelőtt a tömegbe, lehúzta a rolót, aztán rögtön legendává vált, de ilyesmire kevesen képesek. A Prodigy sem: a dühből fásultság lett, a zenéből megélhetés, a koncertből hakni.

Szóval péntek este a nagyszínpadon egy levitézlett big beat banda hozta a kötelezőt. Egy régi szám, egy új szám, ez a képlet többnyire bejön, lehet keverni a két utolsó gyenge albumot a nagy slágerekkel (amiket persze változtatás nélkül ad elő a zenekar). Más kérdés, hogy ettől olyan lesz a koncert, mint egy szinuszhullám, nem tud rendesen felfutni, az előttem álló, világító ördögszarvakat viselő lány is vagy ugrál, vagy sms-ezik. Aztán a Voodoo People környékén a döbbenetesen nagy, a hátsó kajásbódékig elnyúló tömeg valahogy mégis összehozza a hangulatot, működik a tömegpszichózis – na de rég rossz, amikor a hangulatot csak a tömeg hozza össze.

The Prodigy

Mert ez történik: a Prodigy zihálva próbál lépést tartani 15 évvel ezelőtti önmagával, de nem megy neki. Flint sokszor elmotyogja a sorok végét, és amikor már nagyon elfárad, kiabál egy kicsit a tömeggel, hogy „are you with me, are you fucking with me?” Hát persze, hogy vele vannak, becsülettel ugrálnak azok, akik bpm-ben mérik a szórakozást, még egy ilyen tökéletesen semmilyen koncerten is. Miközben beleásítok a Poisonba, látom, hogy én vagyok kisebbségben, és akkor lesz végképp elegem, amikor a tömegből valaki petárdát hajít előre. Ez meredek húzás lenne a világ legjobb Prodigy-koncertjén is, és ekkor jut eszembe a KLF-es hasonlat: itt már nem a banda lövi a tömeget, hanem a tömeg saját magát.

És végül inkább a tömegre vagyok mérges, mint a zenekarra. Ha én állnék ott a családommal a szupervillámban, és nekem mondaná az asszony, hogy fiam, bohóckodj már össze egy kis pénzt, mert a srácoknak kezdődik az iskola, és a Ferrarinak is új fényezés kell, valószínűleg én is húznék kelet-európai fesztiválokra, amíg bírom szuflával. Vagy még utána is. És valahogy megbarátkoznék a gondolattal, hogy így soha nem lesz belőlem legenda.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!