A könnycsatornákkal játszott a Placebo

Ki tud kapásból mondani egy napot, amikor a Szigeten több angol, mint magyar lépett fel? Ezt is megéltük, amikor a hagyományosan legerősebbnek számító napra a szervezők nem kockáztatva semmit, csak angolokat kértek fel a nagyszínpadra. A Subwaysről lecsúsztam délután háromkor, pedig nekik van a híres daluk (Rock and roll queen) Guy Ritchie legutóbbi filmjében, így rögtön egy hol jobb, hol közepes Editorsszal kezdtem a bemelgítő koncertek sorát, aminek a végén együtt táncolhattam Placebo-táskás lányokkal. Inkább mellettük, de szinte ez már olyan.

Fotók: Huszti István

Nem először lép fel a Placebo, ezért feltűnik, hogy eldavegahanesedett Brian Molko énekes és zenekara, valószínűleg visszafordíthatatlanul, aminek jeleképpen például már nem viseltek női ruhát. A koncert egybefüggő fény- és hangtenger, valahogy semmi nem különbözik semmitől, csak mennek előre a Kitty Litter című számtól kezdve főleg a legújabb album, a Battle for the sun dalain, amik közül a címadó dal sztepptáncos dobolása nagyon jó.

A dob egyébként is valahogy ma több figyelmet kapott, és nemcsak a kivetítőn, mert tényleg az volt a leglátványosabb, ahogy az új dobos Steve Forrest dobálja a tetovált testét és rázza a haját, amitől viszont úgy nézett ki, mintha ő másik koncertre érkezett volna. A Placebo alapvetően három emberből áll, de a mostani turnén kiegészülnek még két gitárossal és egy elektromos hegedűn és szintin játszó hölggyel, aki csak megerősítette, hogy a doboson kívül mindenki örökre csalódott a szerelemben. Nehezek és körülményesek.

A koncert fényárjában viszont végre rájöttem, hogy az önmagán túlmutató nagyszabást nem kedvelem a Placebóban: minden szám érzelmileg is építkezik, Molko lelke sokszor és hosszan sír fel éneklés során és a szövegek is illeszkednek ehhez. A lemezt hallgatva ezt csak sejthetjük, de élőben jelentkezik igazán, ahogy a U2-nál és a Coldplaynél is érezni ezt nagyon, hogy fény és érzelem addig keverednek a dalokban, amíg mindenki ölelkezni vagy sírni kezd, az énekes meg az éneklések között játszik a könnycsatornákkal.

Ezek ellenére a Placebo jó választás volt, mert tisztességesek, lejátszanak minden fontos számot az Every Me-től kezdve a Never-Ending Why-on át a Bitter Endig, panasz nem hangzik, csak a nézők szív körüli bizsergése, mert a béke és szeretet együttese érzelmileg sokkolta őket.

Az Every Me Every You alatt egy mellettem álló pár szétválik, hogy a lány lemobilkamerázza a fiú léggitározását és éneklését, majd a lány elmosolyodik, könnyes tekintete mélységében meglátjuk álmai férfijának tükörképét, ilyen ez a koncert, nem bánnak szerényen a giccsel és a pompával. A Placebo szigetes fellépése egyébként a Radiohead koncertjére hasonlított, akik nem fesztiválra, hanem önálló koncertre készültek. Volt ráadás is (Infra-red és Taste in men tuti) és a végén a klasszikus nagy stadionkoncertek hangulatát idéző közös meghajlás.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!