A tökéletes fesztiválzárás

A Faith No More az a zenekar, ami még az év elején simán megnyert volna egy "Melyik együttes nem áll össze újra a büdös életben?"-szavazást. A zenekar 1998-as feloszlását követően Mike Patton énekest ugyanis annyira magába szippantotta az underground, vagyis az ezerféle hallgathatatlan projektje, hogy úgy tűnt, onnan egy ötventonnás daru sem képes kirángatni. Az újjáalakulás hírére sokan csalódtak is a fickóban, mert szerintük megtagadja saját magát, és képes csak a pénz miatt megint koncertezni. Félő is volt, hogy hakni lesz az egész, hiába lehetett annak nagyon örülni, hogy a kilencvenes évek egyik meghatározó rockzenekara ismét összeáll. Sebaj, mondtuk sokan, a már bejelentés előtt biztosra vett szigetes koncertjükön majd bizonyíthatnak. Bizonyítottak.

Én még június közepén láttam egy fellépésüket a Novarockon, ami már akkor földhöz vágott, pedig akkor utána simán lemosta őket a Nine Inch Nails a színpadról. Most a Szigeten azt gondoltam, hogy megint hozzák a profi előadást, elnyomják azt, amit Ausztriában, ennyi, meglepni nem tudtak. Óriásit tévedtem. Alapból jobban szóltak, mint ott, ami szinte csodának számít, sok ott el nem hangzott dalt játszottak (még a Digging the Grave is volt, ritkán veszik elő), és ami a legfontosabb, akkora show-t nyomtak minden fajta plusz vizuális segédeszköz nélkül, amilyet ritkán lát az ember. Illetve pontosítok: a show-t kizárólag csak Mike Patton nyomta, a többiek csak eljátszották a dalokat.

Faith No More

Nem lehetetlen, hogy egy 1997-ben (a Faith No More legutolsó magyar fellépésekor), akár itt a helyszínen nemzett gyermek kijutott idén a szüleivel a Szigetre, ráadásul már tervei is lehetnek az életben. Mondjuk nem pont rendőr akar lenni, vagy tűzoltó, hanem rockénekes. Na, a szülő helyében én csak Pattont mutogatnám a gyereknek: Igen fiam? Rockénekes? Hát akkor itt van Mike bácsi, nézzed jó sokáig, tanulj tőle, mert addig te fel nem mész a színpadra, amíg legalább a negyedére nem vagy képes mint ez az ember.

Mike Patton a frontemberek frontembere. Maga A Frontember. Az közönség azon kapta magát, hogy lényegében nem néz mást a színpadon, csak őt, és ez úgy leköti, hogy az egésznapos (rosszabb esetben ötnapos) lábfájás is teljesen eltűnik arra az időre. Az egy dolog, hogy a hangja rendben van, simán hozza hamisság nélkül a dallamokat, de utána akár lazán leordítja bárki fejét a következő pillanatban. Az viszont már egyenesen megdöbbentő, hogy így negyven fölött ilyen elmebeteg előadást tart. Mert, hogy már az arckifejezéseit figyelve sem normális, az tuti, de ez a jó frontember egyik kritériuma. Annyi mindent csinált a Sziget nagyszínpadán, hogy csak kapkodta a fejét az ember. Egy lufihal megdicsérésével kezdődött, és egy színpadra dobott mocskos tornacipő fűzőjének megevésével végződött a one man show, közben pedig olyanok történtek, hogy egy feldobott piros bugyival a fején, egy biztonsági ember hátán lovagolt a fotósárokban. Hogy nekimegy a kamerásnak, aki már nem tud hová menekülni tőle. Hogy a recsegő mikrofonját félrediagnosztikálva, a valójában ártatlan effektpadját vágja szó szerint földhöz, amit aztán bűnbánóan saját maga szerel össze éneklés közben (a recsegő mikrofon végül a közönségben landol). Hogy bemegy énekeltetni az árokban, aki viszont nem tudja a szöveget, az pofont kap. Hogy beatboxol, hogy olaszul beszél, hogy letorkozza a mikrofont stb. Viszont ha ezeket nem csinálta volna, akkor sem lett volna semmi hiányérzete az embernek (Novarockon sem volt), mert már maga a színpadon tombolása látványos, mondom, tanítani való, ahogy előadja magát.

Faith No More

Az egész szigetes koncertet ráadásul a zenekar is rettenetesen élvezte. Roddy Bottum billentyűs már a fellépés után közvetlenül kitwittelte, hogy mekkora buli volt, és hogy reméli a magyarok is érezték azt, amit ők, azt hogy majd szétrobbant az energiától minden. Hát igen, ez volt a 14. Szigetem, de ilyen jó nagyszínpados koncertet még nem láttam. Ez maga volt a tökéletes fesztiválzárás.

A Faith No More dalait lehet nem szeretni (én szeretem), de hogy egy egész generációra voltak hatással, az biztos. Nem véletlen, hogy a közönség tele volt agyat elhagyva tomboló zsenge huszonévessel. Valahogy biztos eljutott hozzájuk a csapat híre, és nem valószínű, hogy a médiából, mert a Faith No More-t, a Commodores-feldolgozás Easyn kívül sosem játszották túl a rádiók, a feloszlás után meg pláne. Ez a zenekar egy legenda, voltak lapos éveik, adtak itthon is szar koncertet, de most már biztos, hogy méltóképpen tértek vissza.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!