Rádiópop és komplexmetál

Idén is a SZIN zárja a nyári fesztiválokat (mármint azokat, amiken még garantáltan ott tudnak lenni a gimnazisták is), a különböző karszalagokkal teleaggatott karú emberek arcára már most kiül, hogy ez az utolsó lehetőség egy jó kis ordítva hányásra, a tarisznyás bölcsészlányok pedig még egyszer megmutathatják, hogy vannak nekik melleik is.

Zenei koncepció szintjén mindig a másod/harmadvonal bulija ez, ami az első nap Gabriella Cilmit jelentette, a nőt, akinek mindenki csak egy dalát ismeri (köszönjük az MR2-nek). Ugyanakkor lemezen már felvetődött a gyanú, hogy nem véletlenül. Gabriella élőben közel sem olyan szép, mint az agyonfotosopolt képein, még tisztes méretű pocakja is van neki. Kicsit kedvetlennek is tűnt, gondolom ez köszönhető annak is, hogy úgy a harmadik sor környékéig játszva be lehetett sétálni a koncertjén, és pár nagyon elszánt fanon kívül senki sem szórakozott rajta olyan önfeledten, mint az egy nagyszínpados koncerttől elvárható lenne. Ez leginkább azért van, meg Cilminek a remek hangja közel sem elég ahhoz, hogy órákon keresztül fenntartsa a figyelmet. A szegény ember Lily Allenjét láthattuk: felhigított, otthoni csillezésre alkalmas altatózene, igazi egyéniség, és figyelemkeltő pillantok nélkül. Ennél többet nem is lehet róla mondani, ez a buli semmilyen volt, márpedig a semmilyenségnél nagyobb bűn nem létezik a popzenében.

Át is menekültam Watch My Dyingra, akik egy menő medencében játszottak, és már megint le lett tépve a pofám. Annak ellenére is voltak fenntartásaim felük szemben, hogy az idei lemezük a legjobb metállemez lett, amit az utóbbi időben hallottam, mivel az egyik gitárt samplerről nyomták. Ennél kevés antirakenrollabb dolgot tudok elképzelni, de ezen túltéve magunkat a komplexmetálos WMD még mindig a legmegbízhatóbb koncertzenekarok egyike. Ezen is megdöbbentően kevesen voltak amúgy, lassan kezdem megvilágosodni, és egyszercsak tényleg rájöttem: SZIN-nek nem a koncertjrejárás a lényege, hanem a mértéktelen, végső bulizás, ami független az éppen fellépő zenekartól.

Az este legjobban várt fellépője az Evil Nine volt, annak ellenére, hogy a Mokka Cukkában idén egyszer már toltak egy botrányszar szettet. Naiv módon azt hittem, hogy most majd jobb lesz, de nem, ez a lemezen nagyszerű páros (illetve a páros egyik fele) élőben jellegtelen techno és house-közeli dalparkot hoz, amivel nem lenne gond, ha nem a legjellegtelenebbeket választanák ki. Amit az Evil Nine élőben csinál, azt szinte bármelyik pesti szórakozóhelyen megkaphatom, és ez mindent elmond. Az utolsó pár percre elcsípett Ludmilla felmosta velük a padlót.