Emlékezetkiesés Ausztriában – Ugyanaz hátulról, 7. rész

Picture On fesztivál – 2009. augusztus 7-8., Bildein (Ausztria)

"Az a nagyobb darab srác, aki éppen vérben forgó szemekkel inzultálja a Life Of Agony turnészemélyzetét a vacsoraasztal mellett, veletek jött, ugye?" – kérdezi félénken Paul Korbatits, az ausztriai Picture On fesztivál fő színpadmestere. Velünk, persze, úgyhogy futás az étkezőszobába, nézzünk utána gyorsan, mi történik, mielőtt kidobják, rossz esetben mindannyiunkkal együtt. A nagyobb darab srác indexes újságíró, és bár eredetileg nem azzal a céllal kelt útra, hogy aktív alakítója legyen a színpad mögötti eseményeknek, annyira meghatódott a ténytől, hogy a határtól elég tíz kilométernyire eltávolodni, és láss

csodát, máris saját öltözőt kapsz kanapéval és teli hűtőszekrénnyel, hogy a zenekar számára bekészített üveg vodka mellé párás szemmel hozatott még egy másikat, majd hitetlenkedve, hogy ezért sem kell fizetni, hamarjában egy harmadikat is. Mindeközben tisztességgel végigasszisztált egy komplett felpakolást, hangbeállást, átöltözést, koncertet, vállveregetést, pacsizást, törülközést, visszaöltözést és lepakolást, majd dolga végeztével úgy döntött, harap valamit. Szerencsétlenségünkre pont a főzenekar technikusaival egyszerre. A közös étkezés minden bizonnyal kedélyesen indult, és sosem tudjuk meg, hogy mi okozhatta a kisebb bonyodalmat, mert mire lélekszakadva berontunk a catering roomba, már csak a végkifejletet halljuk: sit back! Don't you touch that cookie, it belongs to the Hungarian mob! A Life Of Agony megszeppent hangmérnöke pedig engedelmeskedik, visszaül a helyére, és nem vesz a süteményből.

Komoly konfliktus persze nincs, igazából mindenki teli szájjal röhög az egészen, az indexes pedig percekkel később már békésen hortyog, fejét az asztalon pihentetve. Ha eddig szigorúan szakmai is lett volna a kapcsolatunk, innentől biztos a barátság, annyira, hogy utóbb egy teljes turnéra is elkísér minket. Az itt tárgyalt események időpontjában ugyan még nem sejtjük, milyen jó turnémenedzser és pólóárus válik belőle, de azért vigyázva vonszoljuk be az öltözőbe, és terítjük ki a fent említett kanapén. Itt hívnánk fel a hazai szervezők figyelmét a szóban forgó bútordarab elengedhetetlen fontosságára, amely mellé az ingyenesen felszolgált töményszesz mennyiségétől függően adott esetben kis kék műanyag vödröt, felmosórongyot és/vagy ágytálat is érdemes elhelyezni, a későbbi kellemetlenségek elkerülése végett. A Picture On szervezői ezt már tudják (na jó, ágytál nincs, de szerencsére odáig nem is fajulnak a dolgok), és ami ennél talán fontosabb kicsit, azt is, hogy nem attól lesz jó a fesztivál, ha harminckét színpadot üzemeltetnek egyszerre, és boldog-boldogtalant felléptetnek. Nem. Egy ekkora, ránézésre két-háromezres fesztiválnak pontosan elég, ha van minden napra két-három húzónév – jelen esetben Life Of Agony, Caliban, Guano Apes – ami mellé még az is belefér, hogy kevésbé ismert, de nekik valamiért tetsző zenekarból is jöjjön néhány (jelen esetben Superbutt és Mystery Gang Magyarországról, de volt itt már Depresszió, Tankcsapda és Subscribe is korábban). Egy színpadon. Minek több ide, tényleg?

Szép lassan alighanem Magyarországon is rájövünk erre. Pár évvel ezelőttig, amíg ilyen vagy olyan okoknál fogva nem lehetett minőségi felhozatalt produkálni, érthető, hogy a mennyiség volt az egyetlen tényező, amivel el lehetett adni egy nagyobb rendezvényt. Kétszáz zenekar három nap alatt, ide gyertek! 2009-ben viszont, tegye fel a kezét, aki azért vett jegyet a Voltra, mert játszott a Heaven Street Seven, Hegyaljára, mert volt Blind Myself, vagy Azfesztre, mert fellépett a Superbutt. Nyilván senki. Franz Ferdinandra, Limp Bizkitre, Marilyn Mansonra, Machine Headre, Agnostic Frontra meg Volbeatre mentünk mindannyian. Nem azt akarom ezzel mondani persze, hogy nincs szükség

magyar zenekarokra. Van, csak nem feltétlenül úgy, ahogy most szerepet kapnak. Ha én fesztiválszervező lennék, számolgatnék egy kicsit, és lehet, hogy arra jutnék: nem adok ki gyakorlatilag fölöslegesen tízmilliós nagyságrendű összegeket azért, hogy felállítsak színpadokat, amiknek a közelébe se megyek, mert senki nem érdekel, aki ott játszik, csak kvázi megszokásból hívok meg rá olyanokat, akik már ott vannak évek óta, és hát ne sírjanak már szegények, hogy jaj, kimaradtunk. Ha én fesztiválszervező lennék, annyi zenekart hívnék meg a headlinerek mellé a hazaiak közül, amennyit és akiket tényleg fontosnak gondolok. Egyik évben az egyiket, a következőben a másikat, akinek új lemeze van mondjuk vagy valami más miatt éppen érdekes. Aki viszont ott van, azt megtisztelném azzal, hogy ha kanapét vagy ágytálat nem is, de zárható öltözőt, egy láda sört, üdítőt, szendvicseket meg egy pár tiszta törülközőt adnék neki. Hogy tényleg úgy tűnjön, rang megjelenni, és akit meghívok, az maga is büszke legyen rá, hogy ott van, ne csak fáradtan haknizzon, tudva, hogy semmi sem múlik a dolgon, és az adott nyáron amúgy is lesz még vagy tíz ugyanilyen fellépése a többi fesztiválon. Amelyik zenekar pedig attól félne, hogy ha nincs ott a Volt, Hegyalja, Campus, EFOTT, Sziget, Azfeszt, Kasza, SZIN stb. mindegyikén, akkor nem marad koncertlehetőség, azt megnyugtatnám: de marad. Ha a nagyok nem szívnak fel mindenkit, aki él és mozog, akkor lesz tér a kisebbeknek is, és felnő egy rakás helyi, egy-kétezres nézőszámú egy színpados rendezvény, ahol ugyanúgy szükség lesz fellépőkre. Pont, mint a határtól tíz kilométerre, az alig néhány száz főnyi lakosságú Bildeinben, a sokadik éve prosperáló Picture On fesztiválon, amelyik ráadásul csak egy a temérdek hasonlóból Ausztriában.

Persze ők sem azért tudják, amit tudnak, mert annyival okosabbak lennének, csak régebben csinálják, és több a tapasztalat. De azért gyűlik az itthon is, és biztos vagyok benne, hogy pár éven belül Magyarországon is azt lehet majd válaszolni az indexes újságíró kollégának, aki hajnalban morgolódik kicsit, mert azt ígértük, hogy lesz vacsora: volt, drága Sixx, meg is etted mind a három fogást, süteményestül, aztán egy kis epével dúsítva visszaadtad az egészet a szervezőknek, ott van a kanapé mellett a kis kék műanyag vödörben. Jövünk jövőre is, ugye?