A konzumrock örök és elpusztíthatatlan

2010.07.02. 12:15
31 hozzászólás

Billy Idolt nem könnyű hova tenni, úgy értem zeneileg: punkrocker gyökerei vannak a Generation X-szel, de amit szólóban játszott a nyolcvanas években, az már legfeljebb szalonpunk volt, fogyasztói rock, és vannak, akik egyenesen popnak nevezik. Biztosabb pont, hogy Idol még feketére húzott szemű, MTV-konform rockkakasként is hitelesebbnek tűnt, mint Bon Jovi, és menőségére mi sem lehet nagyobb bizonyíték, mint hogy ő lenne a higanytestű T-1000-es a Terminátor 2-ben, ha nem jön közbe egy balszerencsés motorbaleset. Meg aztán ott van a zseniális Cyberpunk, ami ugyan 1993-ban nagyot bukott, és bő tíz évre elvette Billy kedvét a zenéléstől, de benne van a kevés albumban, amit mai napig bármikor végig tudok hallgatni.

Persze Idol nagy bánatomra egy fél hangot sem játszott le a Cyberpunkról csütörtök este a Volton, de erre számítani lehetett: a közönség nyilván nem a punk-pop-rock bálvány kitörési kísérletét akarta hallani élőben, hanem a Rebel Yellt, a White Weddinget meg a Flesh for Fantasyt. És meg is kapta, meg a Mony Monyt is, meg a Sweet Sixteent is – különösebb meglepetést nem tartogatott a másfél óra, hacsak azt nem, hogy azért az énekes megidézte a Generation X-et is.

Kétségtelen, hogy működött a koncert, és az is kétségtelen, hogy Idol (született William Michael Albert Broad) miatt működött. Mert a csütörtöki fellépés tanulsága az volt, hogy Billy is képes volt úgy megöregedni, mint Iggy Pop és Mick Jagger: nem kopott meg az énekhangja, és még mindig hitelesnek és dögösnek tűnik, ahogy mórikálja magát a színpadon, inkluzíve félmeztelenség (annak ellenére, hogy az arcával már gyerekeket lehetne ijeszteni). A világ zenészei és énekesei közül senki, de senki nem tudja úgy a mutatóujját a közönségre szegezni, mint ő.

A koncert nagyjából a felénél ült le, amikor Idol két slágerblokk között lassabb számokkal tartott pihenőt, de ezt (meg a privát nyavalygásomat a Cyberpunk miatt) leszámítva nem nagyon volt hiba. Billy az első számtól kezdve jól összehangolt a közönséggel, kettőnél le is ment a tömegbe az elválasztó kordonok között, az LA Womanbe pedig beleénekelt egy Sopron Womant. A zenészek közül hű kobzosa, a szólógitáros Steve Stevens villantott nagyot, a többiek inkább háttéremberek voltak, mert az volt a dolguk. És a hangosítással sem volt baj: elöl, középen, hátul is erősen és tisztán szólt, ami nagyjából olyan csoda a Volton, mint az, hogy nem esik az eső.

Volt még egy furcsa apróság: nem Billy Idol volt a nap utolsó nagyszínpados fellépője, hanem a Quimby, Idol már kilenckor elkezdte a csípőrázást. Nem tudom, ennek mi volt az oka, de biztos vagyok benne, hogy ha a rockkakas délután négykor kezdett volna kukorékolni, akkor is a fesztivál eddigi legjobb nagyszínpados fellépést hozta volna össze. Az idei Volt első igazán telt házas koncertje volt, teljesen megérdemelten.