Egy szinte tökéletes szintipopkoncert

15 évvel ezelőtt, csőlátású középiskolás rockerként ilyet nem mertem volna mondani, de most már bevallhatom: általános iskolában, még a nyolcvanas évek végén Pet Shop Boys-rajongó voltam. Annyira, hogy jelvényem is volt az alap bakelitek és másolt kazetták mellett. Imádtam a dalaikat, ráadásul akadt az osztályban egy másik rajongó is, szóval nem voltam egyedül, mi ketten alkottuk az egész környék Pet Shop Boys-fanclubját. Ez elmúlt, jött a rap, majd a rock, a tegnapi fellépésük után viszont újra rajongó lettem, ha jelvényem most már nem is lesz.

Ez volt életem első Pet Shop Boys-koncertje. Az eddigiekről lemaradtam, ráadásul a 2004-es szigetesről olyanok jutottak el hozzám, hogy teljesen fantáziátlan és rettentően unalmas volt. Mivel a mostani show-jukról előzetesen csak jót hallottam, így minden benne volt a pakliban. Az is, hogy lenyűgöz, az is, hogy otthagyom. Valahol a kettő között sikerült abszolválni a koncertet, de jóval közelebb a pozitív pólushoz.

A dalokról felesleges beszélni, mind igazi, tökéletes popszám a klasszikus, 80-as évekbeli szintis alapokkal, ráadásul a legtöbbjét még az is ismeri, aki a zenekar létezését amúgy tagadja. Olyan slágerekről beszélek, mint a Heart, a New York City Boy, az Always On My Mind, az It's a Sin, vagy a West End Girls. Mondjuk furcsa, még ha az érdemeiket nem is csökkenti, hogy a legnagyobb közönségreakciót a Domino Dancingbe kevert Viva La Vida című Coldplay-dal átdolgozása kapta. Ettől függetlenül a több mint húsz számba csak a setlist közepére ékelt lassú blokknál lehetett belekötni a hangulat leültetése miatt.

A Pet Shop Boys színpadképe úgy néz ki, hogy Chris Lowe egyedül szolgáltatja a zenét egy pult mögül, amolyan dj-ként, Neil Tennant pedig énekel. Utóbbira sokszor azt hittem, hogy playback, annyira CD minőségben szólt, de aztán hallhatóan elkezdett fáradni a hangja a koncert előrehaladtával, így maximum valami kisegítő bizbasz lehetett alatta, vagy egyes dalok alatt pihent kicsit. Volt egyébként kórus is, ugyanis kettőjükön kívül jó néhányan voltak még a színpadon, akik ugyan énekeltek is, ahol kellett, de a fő funkciójuk a látvány volt.

Márpedig erre épült az egész koncert, egész pontosan arra, hogy mi mindent lehet csinálni nagy fehér kockákból. A kivetítő szinte evidens. Ezt az első szám alatt két kisebb, hanyagul összerakott négyzet szolgáltatta, amikről még nem lehetett tudni, hogy lényegében mozgatható elemek. Ez akkor derült ki, mikor hirtelen leomlott az egész, majd pár ember elkezdte másképpen összerakosgatni. Mint egy gigantikus építőkockát, úgy pakolgatták dalról dalra a dobozokat. Ez aztán folyamatosan alakult a koncert alatt, fel is lehetett rájuk állni, ott lehetett táncolni, énekelni, mozogni. A táncosok is ezeken ugráltak, legtöbbször a színes overalljaikban, kockabúrával a fejükön. Volt persze, amikor átöltöztek kisestélyibe, vagy balettes szerelésbe, de olyan is, amikor New York felhőkarcolóit vették magukra, ami kb. olyan volt, mint mikor a kisiskolások valami farsangi bálban beöltöznek dobozjelmezbe. Arról nem is beszélve, hogy elég komikusnak hat, amikor a felhőkarcolók táncolnak és énekelnek Tennant körül, és slusszpoénként az egyébként szinte végig mozdulatlan, pultja mögött megbúvó Lowe is rázza.

A látvány betetőzése az It's a Sin végén lévő konfettiágyúzás volt, ami egyben zárta a rendes blokkot is. Itt sokan azt hitték, vége az egésznek, a nagyszínpaddal szemben lévő partihelyen is azonnal csutkára tekerték a hangerőt, de Tennanték visszajöttek, átöltözve, hülye kalapban (Lowe úgy nézett ki benne, mint a Madagaszkár című rajzfilmben a makikirály), előadtak még két dalt, táncoltak egy utolsót, majd lezárták szinte tökéletes szintipopkoncertjüket.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!