Tricky megszívta

2010.07.10. 16:35 Módosítva: 2010-07-11 17:33:30
54 hozzászólás

A bristoli trip hop olyan volt, mint egy látványos középiskolai kísérlet: senki nem hitte volna, hogy ekkorát fog szólni, mielőtt leég az egész kémiaszertár. Tricky, aki 1994-ben a mozgalom élére állt, azóta is ott áll a füstölgő romok felett, és megpróbálja megérteni, hogy akkor melyik adalékanyaggal rontották el. Ugyan a Massive Attack után még kiadott pár fontos albumot, azután viszont disszidált az Egyesült Államokba, hogy szétvarrt, másnapos dark hiphopjával megpróbáljon némi figyelmet kicsikarni magának a seggrázós, keményen hadonászós rapszcénában.

Persze nem sikerült neki, ezért 2008-ban visszament Angliába, Bristolba, sőt Knowle Westbe, ahol annak idején felnőtt. Két évvel később pedig itt járt a Balaton Soundon a fehér halásznadrágos vállalkozók és a görgős bőrönddel érkező marketinges lányok éves találkozóján, ahol éppen olyan idegen volt, mint Dévényi Tibor egy Mayhem koncerten.

Ettől Tricky még eljátszhatta volna sötét, lüktető rockba oltott trip hop számait, legfeljebb a munkakezdéskor bágyadtan lézengő ecstasy dílerek nem örültek volna a nagy nyugalomnak és ellazulásnak, de sajnos Tricky egyszerűen nem adott koncertet a Balaton Soundon.

A Dj Mangóra hasonlító brit kicsit szétcsúszhatott a fellépés előtt, és a színpadon csak állt, kapaszkodott a mikrofonba, meg az időnként a kezébe nyomott spanglikba, és valószínűleg azon tűnődött, hogy mi ez a nagy hangzavar és miért ennyire élesek a fények. Mert egy koncerten vagy, baszdmeg.

A közönség meg csak állt ott, hogy akkor most tényleg az van-e, hogy a kocsmában a pincér már tényleg annyira részeg, hogy nem tud kitölteni egy felest sem.

Az első szám körülbelül tizenöt percig tartott, Tricky ezalatt még lelkes volt, és énekelt, csak  valahogy elfelejtette a mikrofont. Azután közel fél órára teljesen elvesztette a külvilágot, helyben futott, mintha saját számai elől menekülne. Ezen pedig még az sem segített, hogy a menedzser kívánságára ácsolt lépcsőn felengedtek több tucat rajongót a színpadra, hogy együtt ugráljanak a ténferegő Trickyvel, meg a csakazértis kurva jól játszó zenészekkel.

Ez volt a koncert legjobb része, Tricky mintha csak háttértáncos lett volna Fran, a csodálatos hangú, és mosolyogva helyben menetelő énekesnő fellépésén. Eljátszották a Karmacomát, pár másik klasszikust, és a Knowle West Boy, meg a Mixed Race legjobb dalait, a közönség már-már elengedhette magát, hogy hátast dobjon a basszusokba. De aztán Tricky felébredt, kicsavarta énekesnője kezéből a mikrofont, és két mikrofonnal hadonászva tíz percen keresztül azt motyogta, hogy I don't care. Hát engem pedig még annyira sem.

A koncert hátralévő fél órájában félbemaradtak a számok, és a zenészek megpróbáltak úgy tenni, mintha a perceken át magukban rotyogó basszusok a művészi önkifejezés részei lennének, pedig csak arról volt szó, hogy Tricky időnként elvesztette a ritmust, meg saját magát. A zenekar ilyenkor készségesen segített neki, megmutatták, hogy akkor mégis hol találja a refrént, és merre van a közönség, de az egész már csak olyan volt, mint egy drogrehabilitációs intézet zeneterápiás foglalkozása.