David Guetta röhejes, de világszínvonalon

2010.07.11. 20:55 Módosítva: 2010-07-12 00:08:48
109 hozzászólás

A Sound szombati zenei felhozatala ijesztően kezdődött, este nyolckor Pendulum büntetett meg prosztóbésszel, utána David Guetta megmutatta, hogy van egy dolog, amihez nagyon ért, ez pedig a house. Szerencsére Carl Craig, Michael Meyer és Dj Coyote a nap végén szépitett a mutatványon.

Nyilván velem van a baj, több ezer csápolva ugráló ember nem tévedhet, de én rühellem a Pendulumot. Most sem sikerült magukat megkedveltetni, hiába próbáltak végig zúzni a maguk módján, rettentően unatkoztam rajta. Sok ember volt kíváncsi a lakossági drumandbassre a nagy színpadnál szombat este nyolctól, az ausztrál együttest a legkülönfélébb emberek éltették fennhangon, de igazi bassest egyet sem láttam. Míg az idősebb generáció tagjai ruganyos lábmozgással próbálták bizonyítani, hogy milyen modern a zenei ízlésük, a fiatalabbak próbálták bepótolni az elveszett kilencvenes évek végét. Eközben nem vették észre, hogy Pendulum a drumandbass Bon Jovija, a szubkultúra végső megalázása.

Mikor már végképp kirázott a hideg az egyforma számaiktól, azzal szórakoztattam magam, hogy befogtam a fülem, és elképzeltem, milyenek lennének breakbeat alapok nélkül. “I'm on a festival” - énekelte a frontember, vagy ha nem is pontosan ezt, a mondanivalója mindenképpen ez volt. A szövegek náluk annyira sem számítanak, a kinézetük gagyi, a zenéjükre pedig, kár volna több szót fecsérelni. Egyedül az új dobosuk, KJ Sawka hozott bele némi színt.

David Guetta fellépésére csak röhögni mentünk, de emellett azért kíváncsi voltam, hogy tényleg ért-e a dj mesterséghez, vagy csak a hype-olásnak köszönheti hírnevét a végtelenül pozitívnak tűnő fiatalember. “Ez világyszínvonal” - állapitottuk meg egy kollégával, hiába futott be a mainstream számaival, nekünk tetszett. David Guetta az este folyamán kb. tíz kurvajó vicc tárgya volt, viszonyítási alap lett a fesztiválon, de tény, hogy David nagyon érzi a house-t. Hosszú évek alatt kitapasztalta, hogyan kell csavarni, tekerni, veretni, húzni és felvezetni, ez utóbbit a legjobban.

Guetta nagyon aranyos volt, azzal is igyekezett bevágódni, hogy bejelentette: a Balaton Sound közönsége világpremier fültanúja, most először játszotta le egy új számát, amiről azt állította, mi inspiráltuk. Valóban elég Flirt diszkósan hangzott. Guetta annyira ugráltatott, hogy a színpadra néző VIP teraszát fél óra után ki kellett üríteni, konkrétan majdnem leszakadtak, az lett volna szép. A világsztárt állítólag az itteni fellépéséről helikopterrel szállították Szerbiába, ahol még aznap este fellépett. Egyetlen egy dolog rontott az összképen, hogy az I got a feelinggel zárta műsorát.

A két fő szombati fellépő mutatványa több ponton is hasonlított egymásra, csak David Guetta egy fokkal undergroundabb volt, mint a Pendulum. Mindketten játszottak Prodigy-feldolgozást, és mindkettőjük szerint fantasztikus volt a közönség, valamint egyformán azt hirdették, hogy a kezek helye a magasban van. Utánuk elnéztem a másik agyonhájpolt fellépőre, a Berlin Calling sztárjára, Paul Kalkenfakkenre. Egy keceli techno dj többet tud annál, amit Paul Kakelake nyomott, mégse lehetett beférni rá az amúgy nem kicsi Burn Arénába, és ez a jelenség nagyon megijesztett. Ezért a backstage-ből figyeltem, hogy mit tud, de bebizonyította, hogy túl van sztárolva, és ennyi.

A szerencsésebbek már este nyolcra olyan állapotba kerültek, hogy ötvenedszerre is végigugrálták a Riverside-ot, de az egész fesztiválra jellemző, hogy olyanoknak találták ki, akik elugrálnak bármire. Mivel úgyis annyi ember szokott eljönni, amennyi befér, egyre kisebb lesz az igény az értékelhető előadók elhívására, és most pont ez volt az érzésem, hogy teljesen mindegy, mit gondolunk a felhozatalról, mert az üzleti modelljük bevált, csak én meg szarul érzem magam, pedig minden feltétel adott lenne ahhoz, hogy jó is lehessen.

Bárhová mentem, olyan lélektelen zene fogadott, hogy kezdtem gyanakodni, idén új szabályt vezettek be: minden dj-nek a lehető legrosszabb formáját kell hoznia, és nem térhetnek el az előírt bpm számtól. Az életkedvem akkor kezdett el visszatérni, amikor a beértem a borfaluba Bluesberry Bandre. A lelkes kocsmazenekar olyan egyveleggel zárt, hogy szem nem maradt szárazon, az I love rock and rolltól gyönyörű ivben jutottak el a Börtön ablakáig.

Carl Craig isten volt, lágyan húzva építgette zenéjét alulról, aztán a végén odavert. Az volt a vesztem, hogy reggel hazafelé menet belefutottam Michael Meyer szettjébe, onnantól kezdődött a minőségi techno. Utána Coyote és a csak saját számokat játszó András Toth miatt nem lehetett hazamenni, még a reggeli zombitámadás szerű színtér sem tudott eltántorítani a várva várt csapatástól.