Szerelemvonatozás helyett

2010.07.12. 21:15 Módosítva: 2010-07-13 18:46:39
55 hozzászólás

A már csak árában prémiumkategóriás Balaton Sound kockázatkerülő műsorpolitikájával egy unalmas zárónapot hozott össze. Aki azt hitte, hogy ez a fesztivál lesz az, ahol meghallgathatja majd az év elektronikus zenei újdonságait és felfedezettjeit, az tévedett. Ezzel együtt felmerül a kérdés, hova menjünk jövőre, ha izgalmas, új elektronikus zenéket akarunk hallani.

A nagyszínpad programja az értelmiségi lounge-t játszó Pink Martinivel indult, akik a kilencvenes évek elején egyetemi mozgalmak bulijain adták az emberi jogok vagy az állatok védelméhez illő háttérzenét. A komoly és világzenei utalások miatt nem árt hozzájuk némi zenei műveltség, ami annak a párszáz embernek biztos megvolt, akik meghallgatták őket a nagyszínpadon.

A kubai, francia, arab dallamokat használó zenekar mások imitálásával még akkor is két lépés távolságot tart saját zenéjétől, mikor úgy tűnik, hogy beleteszik magukat. A melankolikus Omara Portuondo és Edit Piaf utánzatok kávézókba illő bútorzenének kiválóak, amiket csak akkor vesszünk észre, ha a kikapcsolnak. Így kifejezetten nehéz rá táncolni, a közönségnek két-három számba is beletelik, míg a reszetelés helyett megtalálják a seggrázós billegést. Az utolsók között egy karácsonyi dal is felcsendült, ami három napnyi techno után kifejezetten mulatságosnak hatott, megadva ezzel a koncert csúcspontját. Kezdődhetett a VB döntő majd az este koncertje.

Esküvői DJ-k lemeztáskájában a Deee Lite és a B52's  mellett  állandó darab a Jamiroquai két három albuma. Ha a nagyi nem bírja a Breakbeatet, a férj haverjai meg rosszul lesznek a szerelemvonatozástól, elég betenni a Canned Heat-et hogy mindenki táncra perdüljön már 11 éve. Idén a Balaton Sound is mindenkit meg akart táncoltatni, aki vette a fáradságot és eljött kajálni, berúgni és bulizni napi 15.000 forintért.

Jay Key
Jay Key

A pontosan kezdődő koncert elején Jay Kay irokéz fejdísze vonzza a legtöbb figyelmet, majd a meglepően gyenge háttérvetítés, amin clipart jellegű  animációk váltakoznak zongorákról, trombitákról tűz vizuállal átkötve. A harmadik számig nem mozdul senki így jut idő az alapos fotózkodásra, kamerázásra. A kertmozi hangulat miatt aggódni is kezdek, hogy talán nem vagyok eléggé közel a színpadhoz, ezért a kemény magba indulok, ahol egy rajongó lány gyomrosa mutatja, meddig mehetek.

Szerencsére a konfliktusunkról eltereli a figyelmet, az első sláger. A Virtual Insanity-től bebugizódó közönség egy perc után visszapunnyad. A zenekar lassabban játssza, mint az albumon, talán a meccset néznék inkább a zenészek. Bár nagyon nincs mit kipihennünk, újabb nyugis szakasz következik, aztán végre bekapcsolják  a slágerrádiót.  A Little-L és az Alright egymásutánját rövidesen a Space Cowboy és a Cosmic Girl követi. Ezek annyira jó táncslágerek, hogy egy öregek otthonában is seggrázós bulit lehet velük csinálni, és annyiszor hallottuk már őket, hogy ha szarok lennének akkor is szeretnénk.

Jay Kay megvillant valamit egyedi táncstílusából, de a kivetítőn később megjelenő videoklipes énje letáncolja a színpadról. Az unalmas és vidám koncert egy visszatapsolást még megél, aki viszont lemaradt róla, ne sajnálja, jövőre biztos lesznek valamelyik fesztiválunkon.

A Sound az arénában  progressive house-szal záródik. John Digweed  a 90-es évek közepe óta a magasan a mezőny felett teljesít ebben a témában. Hozzánk az elmúlt években rendszeresen ellátogat egy-két alkalommal. Mire elkezd játszani, aki tehette, magába tolta már a maradék amfetaminját, de látszik, hogy a negyedik napra már nehezebben mozognak fel-le a lábak.  Biztos, ami biztos alapon az előttem álló társaságnak még egy adagot fel kell szippantania, ahogy Digweed neki kezd a szettjének. (Ekkor már sokadszorra köszön vissza az a megérzésem, hogy speedet jóval többen használnak mostanában, mint exstasyt. Ezt egy rögtönzött mosolyteszttel igyekszem igazolni, aminek lényege, hogy a zene egy kellemes részénél szemkontaktust keresek a körülöttem állókkal, és megfigyelem, hogy hányszor vesznek észre és  hányszor mosolygunk egymásra. Mosolygás helyett jellemzően elszánt arccal a DJ-re meredve és pumpálva táncolnak, mintha a ott se lennék. Ez egyértelműen a speedre utal.)

Fotó: Sziget.hu
Fotó: Sziget.hu

Előkészítésnek harminc percig zakatolást, basszust és dobot használ, a melódiát szűken engedi csak megszólalni. Majd szép lassan ráengedi a jellegzetes proghouse elemeket és ezzel együtt kezd kialakulni a bizalom a DJ és a közönsége között, ami ahhoz kell, hogy játszhassa, amit akar, mi pedig tudjuk, hogy örülni fogunk neki. Negyvenöt perc után már mindenki az utaztató basszusok, atmoszférikus szintifutamok, és misztikus énekhangok ködében repül több mint másfél órán keresztül. Újdonságot ugyan nem jelentett egyik sem, de amit vártunk egymástól, meg is adtuk a másiknak.