Fácán fasza fesztivál Szlovákiában

Az érkezés stresszmentessége sajnos, mint várni lehetett, elmaradt, így külön kellemes élmény volt, hogy a bejutás a szlovák Bažant Pohoda fesztiválon úgy történik, ahogy annak történni kell. A jegyátvétel olajozottan zajlik, a beléptetésre szimultán nagyjából hatszázhetven kaput üzemeltetnek, amelyek mindegyikénél mosolygós, segítőkész lányok állnak teljesen jó fej biztonsági őrök társaságában. Tovább igyekezve azt is sikerül megállapítani, hogy a kempingezők nem szorulnak egymás nyakára, az egész fesztivál egy hatalmas völgyben van, ami nem indokolja a tömegnyomort, a körben elterülő csipkeszerű hegyláncok a naplementében látványnak sem utolsók. Némileg szentimentális és irigykedő hangulatban fogy el az első sör, miközben felderítjük a komplett területet.

A fejben tulajdonképpen nem is összeszámolható színpadok jó része első nap nem üzemel, a csütörtöki tulajdonképpen a Stranglers produkciójára van kihegyezve. A nagyszínpad közelébe érve érthetetlen meglepetésbe futunk: a szlovák nemzeti filharmonikusok kórussal kiegészítve játsszák Mozart Requiemjét több ezer kalapos, napszemüveges, kinyúlt pólót vagy szemtelenül rövid ruhácskát viselő, sört lóbáló fesztiválarcnak. Az egész szituáció teljesen valószínűtlen, de muszáj megállapítani, hogy Mozarttal melegíteni a nagyszínpadot elég vagány dolog.

Aztán már jön is a Stranglers, a kiírt időpontnak másodpercre megfelelően felhangzik az intro, és kislattyog a színpadra a négy konstans kamasz a fekete ingeikben, némi huncut mosolyok, Hangin' around, kész, már meg vagyunk győzve. Tulajdonképpen nem sok rizikó volt ebben, a szett pedig természetesen egy korai besztofparádé. A zenekar elemében van, pedig felröppent, hogy lassan fel kéne oszlani. Látunk jópofa kis mozdulatokat, de semmi pózt, a mostoha frontemberi szerepkört 2000 óta betöltő Baz Warne teljesen magáénak érzi a dalokat, illetve dehogy érzi sajátjának, de előadása alapján akár ő is pengethette volna őket először egy leroggyant pincében, amíg a többiek képtelenek voltak a basszusgitáros tegnapi csajáról szóló sztorikon kívül bármire koncentrálni.

A Stranglers sajátja a felhőtlen szórakozás és a tök jó dallamok, az Always the sun felfelé ívelése annyira meg is tetszett nekik, hogy mindenféle bonyolítás nélkül eléneklik egyszer, meg még egyszer, meg még egyszer, meg még egyszer, de az igazság az, hogy ezt hívják refrénnek, és ez így teljesen rendben is van. Az egymás közti kommunikáció gyakori és tökéletesen idióta, a billentyűs fél kézzel szólófutamot játszik, fél kézzel sört iszik, vigyorog. Az egész produkció úgy, ahogy van, hibátlan, a megszólalás tökéletes, nincs elnyújtva, nincs fölöslegesen komolyan véve, és a zenészek nem legendaként, hanem komisz kis punkként kezelik magukat, és hiába demagóg ez, azért mindenképp szimpatikus

Ha látunk itt ennél jobb koncertet (ami igen kétséges), ez akkor is minden bizonnyal megmarad a leglazábbnak, a világmindenség leglazább számának büszke szerzőitől.

Némi gasztrofelfedezés után - haluska (isteni), bramborak (pocsék) - csupán a kíváncsiság végett a szlovák Pjoni & Ink Midget fellépése mellett döntünk, és nem bánjuk meg. Immáron sokadjára állunk neki nyomorultul irigykedni arra, hogy egy szomszédos országban van az a színtér, ami kitermel két pofátlanul fiatal srácot, akik nehezen átlátható potmétereikkel, billentyűikkel, számítógépeikkel, énekkel állítanak elő teljesen meggyőző, a táncoltatást csak opcióként kezelő, sok rétegben értékes elektronikus zenei produkciót, és a színtér indokolttá teszi, hogy mindez ekkora színpadon kapjon helyet. Ezek a srácok elég nagy hősök, láthatólag a sikerük is nagy, annak ellenére, hogy néhányszor tényleg határra küldik a hangzásokat, és ha a dinamika nevében vissza is kanyarodnak valamiféle pumpáláshoz, a biztonsági, kompromisszumos játéktól az is messze van.

Az előző napi fonalat felvéve a tulajdonképpen kibírhatatlan hőség elől a nap első megtekintésre ítélt koncertjének az amerikai Wovenhand fellépését választjuk pénteken, stílszerűen a lelátó alól nézve a koncertet, rugalmasan alkalmazkodva a közönség többi részéhez. Ekkor fogalmazódik meg először teljes valóságban a tény, hogy ezzel a fesztivállal az egyetlen probléma pont a helyszínből (reptér) adódóan az árnyékok teljes hiánya. Ez kempingezés szempontjából nem igényel kifejtést, viszont például a Sziget jelentős részéhez és a Volthoz hasonlítva elég komoly hátrányt jelent koncertlátogatás szempontjából is.

Pedig a zenekar mindent megtesz a valószínűtlen időpont ellenére is. A félmeztelen, tetovált, borostás macsó továbbra is magasan tartja gitárja remegtető potméterét, az összkép azonban elég vegyes. Bár rövid távon valóban nagyon jó a zenekari hangzás, a folyamatos maszatolás-zakatolás kiöli a dinamikát a fellépésből, és ezen a két szám közti érthetetlen mantrázások sem segítenek túl sokat, pedig feltett szándék volt, hogy ezért a koncertért rajongani fogunk.

Így hát az átszerelés alatt az angol Metronomy koncertjét nézzük meg, akik egyáltalán nem okoznak csalódást - pattogó, vidám szinti-gitár popjukhoz nem sok mindent lehet hozzáfűzni. Fiatal, kedves arcok, akik szeretnek lányokról énekelni, és két versszak közt lehetetlen szintihangokkal színesíteni a képet. Teljes profizmussal teszik ezt, emellett lelketlennek sem lehet nevezni, nehéz lenne belekötni, de szerencsére nem is kell.

A délutáni üresjáratban szláv lányoktól próbáljuk kideríteni, hogy tulajdonképpen mit is jelent a pohoda szó (a Bažantot ugye tudjuk: fácán). Ennek elég vegyes eredménye kerekedik, mivel kiderül, hogy egyszerre jelent valamiféle lazaságot, jót, és ha ráokézol valamire, szintén ezt mondod, ennek alapján Fácán fasza fesztiválnak fordítanánk csekély szlováktudásunkra hagyatkozva a rendezvény nevét.

Ezen azonban nincs túl sok idő gondolkodni, a teszkószínpadon már megy Adam Green koncertje, aki zenekarán túl hintaszékkel egészíti ki a színpadi produkciót. Az idióta szövegek mellé energikus, nagyon amerikomán vegyes pop-rock társul, a végén különösebb összefüggés nélkül félrészegen énekelget helyben összevágott popzenei vegyes montázst. Valahol itt fogalmazódik meg, hogy a srác Iggy Pop mentalitását vegyíti egy tetszőlegesen kiválasztott indie-sztár (legyen mondjuk Alex Turner) fiatal lányokra  gyakorolt hatásával. Akikből nincsen hiány, és nyilvánvaló, hogy azok a lányok, akik egy nappal később vörösre éget nyakkal közlekednek, jó eséllyel Green koncertjén égették le a nyakukat, miközben reménykedtek, hogy hozzájuk fog érni.

A Klaxons fellépését amiatt vártuk igazán, mert eleve az is kérdéses volt, hogy a Balaton Sound kapcsán már taglalt események után fellépnek-e, és ha igen, milyenek az új számok, amikből tavaly a Szigeten viszonylag keveset prezentáltak, de az azóta született beszámolók szerint az arány már nagyjából 50-50-nél jár, a lemez maga azonban késik. A nagyszínpadot megrohamozó tömeg közepén úgy sikerül megítélni, hogy bizony az új dalok jók, és amit már hallottunk, azt felismerjük másodjára, tehát ideje lenne végre a közönség kezébe nyomni az mp3-akat a kiadós pöcsölés helyett.

Az elektronikus veterán Autechre komplett sötétséget borít a nézőtérre és a színpadra egyaránt, a nap meglepetése a húszéves svájci lányokból álló delegáció, akik mint kiderül, emiatt a fellépés miatt utaztak. Sokan vannak ezzel hasonlóan, a sátor iszonyat telt házában a legviccesebb a követhetetlen ritmusokra táncolni igyekvő közönség, illetve az eggyel hátrébb helyet foglaló, de legalább ugyanannyi tagot számláló földön rángatózók társasága. Persze ezért bárkit elítélni egy ilyen, ebben a felhozatalban kifejezetten szélsőséges elektronikus zenei produkció esetén felesleges. Mindenki azt kapta, amit várt, ha várta, habár ráadás a siker ellenére sincsen, de a tapasztaltabbak erre is számíthattak.

Fél másodperces átszerelés után következik tehát az inkább fiatal korosztály illetve a kézlóbálásra éhes idősebbek által várt Digitalism, amely DJ-szettjében az itthon is egyre nagyobb teret hódító, szakszóval élve szigorú techet hozzák igen nagy arányban, illetve természetesen a rákfeneként elvárt torzított szintiket, slágereket, sőt, reflektálva a nagyszínpadra elhangzik az Out Of Space is.

Kifelé még zongorázunk a szabad használatra felállított hangszereken, aztán a napfelkelte hazazavar, rá kell készülni a másnapi zsúfolt programra.