Sikítozás és csapkodás Szlovákiában

2010.07.13. 10:50 Módosítva: 2010-07-13 11:53:04
16 hozzászólás

Amikor már azt gondoltuk, hogy a pénteki napnál melegebb nem létezhet ebben az égövben a szlovákiai Bažant Pohoda Fesztiválon, jött a szombat, és megmutatta, hogy márpedig dehogynem. Ez egyáltalán nem szegte kedvünket attól, hogy a Vivan Girlst száz százalékban lekésve és a sokadik Scissor Sistersre előadott táncprodukció elől elmenekülve megtekintsük a második nagyszínpados koncertet. Mivel a mostani felállásban még nem láttuk Juliette Lewist, erre esett a döntésünk. Annál is inkább, mert a csere óta megjelent lemez ha nem is hibátlan, mindenképpen érdekes, és ha a nyitószám energiája az élő produkcióban is benne van, nagy gond nem lehet. Csakhogy a nyitószám, ha el is hangzik, mi már nem halljuk. Az első fél óra iszonyat önéltető egotripje és az indokolatlanul hosszú szólók a dalkoncerttől igen messze viszik az előadást, okos rockzenének meg túl egyszerű volt az, ami itt elhangzott, így elüldözve érezzük magunkat.

Az ezután fellépő These New Puritans nem spórolta ki a szuflát a koncertjéből. Az egészen sajátos megjelenésű (láncok, sodronyok, vérbetűk) zenekar tagjai amellett, hogy pofátlanul fiatalok és angolok, hangszerelésében egészen rendhagyó, ritmusorientált zenét játszanak. Szokás kiemelni a két, ugyanolyan mértékben telt és hangsúlyos ütőst, ami tényleg védjegyszerűvé teszi a hangzást, de emellett itt valóban indokolt a gitár gyakori hiánya. Élvezet nézni a lelkesedésüket, ahogyan azt is, hogy a fellépésnek helyet adó aréna igen szépen megtelt.

Eggyel később a fesztivál célközönsége által egyik legjobban várt név, a Crystal Castles játszik, hála az égnek nem a nagyszínpadon, hanem a teljesen elsötétített és füstgéppel teleküldött sátorarénában. A tömeg ennek megfelelően az egész rendezvény alatt most a legzsúfoltabb, természetesen a legnagyobb része napszemüvegben várja a myspace default képek legfőbb ihletőit, hogy egy szem dobossal kiegészülve bántsa a fülét. Ez nem marad el, aki hallott már három Crystal Castles-felvételt, az nagyjából tudja, mire számíthat. A szélsőséges és a széles körhöz szóló pop határai közt mozgó megszólalás kellően hasít és pumpál, a teljes sötétségben Alice fordítja ki a frontember fogalmát egy vakító bányalámpával (jó, lámpaszakértők előnyben) és hisztérikus sikítozásával. Az új album dalait ugyanannyira ismeri a közönség, és a helyzet az, hogy a koncepcióban némileg furán is hatnak az előző lemez sokkal pattogóbb, kvázi vidám, de minimum jókedélyű idióta slágerei. Sikere viszont azoknak van.

Jobban belegondolva a leginkább várt koncert díja megosztást kell kapjon, mert a tavaly felbukkant The xx koncertjére szintén hatalmas tömeg kíváncsi, eleinte. Mert bár a zenekar nagyon jó, eredeti atmoszférateremtő képessége van, csak egyetérteni tudunk a már sok helyen leírtakkal, miszerint ennek a produkciónak az égvilágon semmi keresnivalója nincs egy sok ezer emberre tervezett nagyszínpadon. Egy az egyben megöli a dalok bensőséges hangulatát, így némi fejvakargatás után sajnos a leginkább az egészen jópofa, ámbár igen rövidke ATB - 9 PM megidézésnek örülünk. Kár az egészért, mert nem nehéz elképzelni, hogy egy átgondolatlanul tömegre hype-olt zenekar egyszerűen összeroppanjon a saját súlya alatt. Fesztiválok szempontjából minimum.

Az ezután következő éjféli Múm-koncertet már jobbára borozással töltjük, és viszonylag messziről élvezzük a teljes körű tudósítás végett, így viszont nagyon. A sok különböző hangszeren előadott, sokszínű, de mondjuk éjfélkor megint csak kissé nehezen befogadható zenekar ha igazi katarzist nem is generál, elég jó koncertet ad. Bőven kifejtett dallamaik igen jól működnek élőben, a hangszerelést kicsit túlspilázzák, mégis nehéz rájuk haragudni ezért, ahogyan vélhetőleg a rajongóik nem is teszik, hanem örülnek az olyan pillanatoknak, amikor két dal összemosásánál huncut mememebebevevevézésbe kezdenek az énekesek.

Mi némi bűntudattal és titkon megint valami igazán buta csapkodásra kezdünk éhezni, és erre tökéletesen alkalmasnak ígérkezik az angol Does It Offend You, Yeah? zenekar koncertje. Velük kapcsolatban vegyesek az érzések, mert bár a két évvel ezelőtti, a maga egyszerűségében elég jó lemez néhány kiemelkedő pillanattal is rendelkezik, és a nevüket minden idők egyik legjobb sorozatából kölcsönözték, nehéz elfelejteni a tényt, hogy több éve hakniznak ugyanazzal a csekély mennyiségű számmal, és az istennek nem képesek új lemezt kiadni - bár most már októberre megígérték, de az is csak hatszámos lesz. Ami elhangzik, többnyire jó, a színtér egyik leginkább felgyorsított (ez az élő fellépésre még inkább igaz) és széttorzított szinti-rock-punk-dance zenekara. Ezt elég nehéz rosszul csinálni, ha egyszer fel lett véve, főleg, ha a szintik ilyen gyanúsan cd-pontosak. Persze amikor emlékeztetjük magunkat, hogy némi jóleső földbe épülés reményében érkeztünk, már nincs pofánk ezen csámcsogni.

Ami viszont igazi érdekességnek ígérkezett, az az európai turnéjának utolsó koncertjét letudó kéttagú Japandroids. A dobra és gitárra megírt, fogós, energikus visszhangrockdalok fenntartják a nézősereg érdeklődését az utolsó nap hajnalán is, köszönhetően az egész izgalmas váltásoknak, a közvetlen stílusuknak és a még nem tenyérbe mászóan kedves hangnemüknek. Ezzel valószínűleg azt igyekeznek aláírni, hogy ők tényleg csak egy világutazni és hangszert csapkodni nagyon szerető, helyes fiatal fiúk, akik amíg utazhatnak a világban a hangszereiket csapkodva, addig nagyjából egál, hogy most ez történetesen vasárnap hajnalban egy 400 fős fasátorban történik-e, vagy főműsoridőben, nagyszínpadon. Ha kamu, akkor is jól csinálják, ha nem, akkor főleg dicséretes. Valakinek ezt is be kell vállalni, a frusztrált pöcsöket senki nem szereti. Őket annál többen.