Világszínvonalú fesztivál a Balkánon

2010.07.13. 18:06
61 hozzászólás

Míg párhuzamosan velünk a magyar fesztiválszcéna magát igényesebbnek tartó része a Balatonon kapta a prémiumot, addig a nyugat-európai fiatalság többsége a szerbiai Exitet választotta. Vicces dolog ekkora méretű fesztiválra külföldiként menni, mert így kicsit megtapasztalhatjuk, milyen mondjuk Hollandiából a Sziget. Már a vonaton mókás arcokkal találkoztunk, külön kedvencem az amerikai kickbokszedző srác, aki Dél-Afrikából jött a vb-ről, mert megunta, hogy hideg van, és drága, és véletlenül rátalált az Exit honlapjára.

Nehéz látatlanban hova tenni az idén tizenegyedik alkalommal összehozott fesztivál körüli rajongást, hiszen most végül is bármely nyugati fesztiválon ilyen vagy jobb programot tolnak az ember arca elé, de a területre való belépés után hamar tisztázódik a dolog. Tényleg nem kamu, hogy a tipikus fesztivál-életérzés keveredik a balkáni hangulattal. A péterváradi erőd körül már igazi zsibvásár van, ahol a rendőrök mellett árulják tisztes felárral a cigit, vagy esetleg pultot is kiraknak, amin a sörtől kezdve a szuvenírbóvlik kapnak helyet, hogy mellette már első nap hamisított Exit 2010-es pólókat is lehessen vásárolni. Cheap vodka, cold beer, Coca-Cola, szólt a szlogen.

A területre való belépéskor kiderül, hogy az ajtónálló biztonságiak helyett itt a rendőrség végzi a motozást, így ha ráértek épp, belenéztek a tárcákba is, de amúgy fennakadás nélkül ment a bejutás, és azonnal nyakunkba zúdult minden, ami miatt az emberek szeretik ezt a fesztivált. A rendezéshez nyilván kellett egy szerb kormány is, ugyanis amíg Magyarország a túl sokat felmutatni nem tudó Óbudai-sziget miatt aggódik minden évben, addig a szerbek simán elnézik, hogy a műemlék közeli területet minden nap telepisálja pár tízezer ember, hogy hajnalra ellepje korsókkal (amiket amúgy mindennap olyan szépen eltakarítanak, hogy azért csak tapsolni lehet).

A zenei résszel természetesen nincsenek gondok, elsőként az LCD Soundsystemet támadtuk meg. Fontos zenekar, mert ha lehet hinni a nyilatkozatoknak, akkor a zenekarnak (illetve James Murphy projektjének) az idei volt az utolsó lemeze. A koncert gyönyörűen szólt (mint kiderült, ez még az utolsó lyukra is jellemző), a dalok nagy része sütött, de sajnos az LCD nem igazi koncertzene. Elvileg lehetne az, de a szövegeken egyszerűen túl nagy hangsúly van, és mivel azok spontánnak ható szövegelések már a lemezeken is, ezért Murphy olyannak tűnt, mint a tényleg mindent szóról szóra visszamondó stand up comedysek. Az mindenképp tanulságos, hogy egy zenére, ami voltaképp arra épül, hogy az elkövetője teljesen hétköznapi lúzer, mekkora sikert lehet elérni.

Amit az LCD Soundsystem elrontott, azt a Yeasayer helyretette. A Fusion színpadon – ami mellett amúgy egy hétköznapokon múzeumként funkcionáló épület van – akkora örömzenét produkált, mint amilyen a lemezeken is hallható. Már azokat hallva is gyanús volt, hogy ez élőben az igazi, és ez teljesen beigazolódott a brooklyniak fellépésén. A Children talán a leghimnikusabb szerzemény, amit idén hallottam, szinte már trip hopba hajló bólogatós üteme és a ráérkező, valahol szomorú, de inkább keserédes dallamai miatt, a záró One pedig nem véletlenül lett a zenekar slágere, instant seggrázásként is lehetne árulni.

Ezután még át akartam érni nagyon Gaslamp Killer és Gonja Sufi közös fellépésére, ahova életemben talán először hajszálpontosan érkeztem, hogy láthassam, ahogy épp pakolják össze a cuccaikat. Az okot azóta sem tudom, gondolom, elmaradt valaki előtte. Mindenesetre ha már ott voltam, hajnalig vigasztalódtam Daedelus rommá tört elektronikájával, aminek külön szépséget adott, hogy a háttérben a Dunát lehetett látni.

Pénteken elvileg a Horrors kezdett volna, de megcserélődtek a szeptemberben nálunk is játszó Atari Teenage Riottal, ami az elvárásokhoz méltóan nagyon szórakoztató volt. Alec Empire és a köré gyűlt komenista társulat megmutatta, mi történt nagyjából a kettővel előtti évtizedben, mindezt kétperces blokkokra osztva. Nem szórakoztak zenészekkel, elindultak az alapok, és már ordibáltak is rá, körbefutották a színpadot, miközben a közönség csak merev arccal, kikerekedett szemekkel bámult, hogy ez mi is. Külön vicces volt nézni, hogy a szomorkodni vágyó, felismerhetően Horrorsra jött emberek mennyire meglepődtek a helyzeten.

Utána már tényleg a Horrors jött, akik mindig nagyon szomorúak. Főként Faris Badwan frontember, vélhetően azért, mert a lófeje miatt a befutás előtt nem tudhatott csajozni. A két lemez legnagyobb slágerei itt is slágerek voltak, de a Horrors nem a dalokról szól, hanem a kriptaatmoszféráról, amihez valószínűleg saját koncert kell, mert Újvidéken egyszerűen nem lehetett öngyizni a sok vigyorgó részeg között.

Ezt letudván természetesen kötelező program volt a Dance Arenás Moderat. Ez a német Apparat és a szintén német Modelselektor közös zenekara, egy tavaly kiadott, fantasztikus lemezzel. A helyet nem meglepő módon nem táncoltatták szét, viszont a lemezről eljátszották az összes dalt, ezzel nem lehet hibázni. Kiállásban (meg zenében is) egyértelmű Kraftwerk-utalásokat véltem felfedezni: három pult, rajta három laptop, ezek mögött közel mozdulatlan emberek. Apparat énektémái és néha produkált gitárpengetése  emberközelibbé tette a performanszt, mint kollégáiké szokott lenni. Mellesleg a Moderat kapcsán merült fel bennem a gondolat először, hogy a magyar elektronikus zenei közönség nagy része botrányosan igénytelen. Sok itt a bezzeg, de már megint arra kell rádöbbennem, hogy amíg nálunk Zamárdiban hatvanezredszerre szpídezik szét a világot John Digweedre és évtizedek óta semmi érdekeset nem produkáló társaira, addig Szerbiába van értelme lehozni egy épp aktuális és mellesleg nagyon kortárs formációt, amin ráadásul tömve van a színpad előtti terület. Kiemelném, hogy nem dj-szettre, hanem live-ra.

Szombaton elég volt lecövekelni a Main Stage elé 8-tól. Itt kezdett a Balaton Sound-os koncertjét betegség miatt lemondó Klaxons. Egy másodpercig sem tűnt fel, hogy két napja még óriási gondok voltak a billentyűs James Righton szervezetével, energikusan, hiba nélkül prezentálták az első lemez jól ismert és az idén augusztusban majd megismerhető második lemez dalait. Ezek alapján komoly differenciára senki se számítson az angoloknál, úgy tűnik, tényleg megérezték, hogy a kiadó rálépett a tökükre (visszadobtak egy teljes lemezanyagot azzal a szöveggel, hogy nem elég popos).

A következő Röyksoppot nem értem. Adott egy rakás nagyon jó dal, saját hangzásvilág, és olyan háttér, amivel valami igazán különleges show-t is csinálhatnának. Ehhez képest a duó három legnagyobb slágerét kezdésként tolják el, hogy aztán csak annyit lássunk, hogy ronda, idióta, ráadásul teljesen funkciótlan jelmezekben ugrál egy 50 körülinek kinéző, pózoló nőszemély. A közepe táján meg is untam, elmentem inkább sörözni, pedig tényleg szeretem a Röyksoppot.

A fő attrakció Missy Elliott volt, akitől sokat vártam, mert vannak  kellően jó és egyszerű dalai, MC-i. Ehhez képest ekkora büdös nagy parasztvakítást még nem láttam pályafutásom során. Értem, hogy Elliottot az Adidas szponzorálja, de minden dal között öt percig átöltözni azért, hogy más színű melegítőben pompázhasson, kimeríti a reklám fogalmát. Közben valami faszi ordibált, de dalokat nem nagyon akartak játszani. Missy néha dedikált egy – meglepő módon – Adidas-cipőt, és bedobta a közönségbe, aminek a jó része simán megette a haknit. Ráadásul a képeken mostanában úgy tűnhet, Missyből az évek során dagadt harlemi nyolcgyerekes munkanélküliből jó nőt sikerült csinálni, de a valóság az, hogy csak a photoshop fejlődött. Miután 20 perc alatt összesen két számot voltak hajlandóak eljátszani, úgy éreztem, hogy elég volt, ezt bizonyos kor felett nem lehet élvezni.

Utolsó nap a fiúk Pendulumra légbokszoltak, a férfiak vb-döntőt néztek. A meccs végét megvárva került színpadra a Faith No More, amelyet utoljára a tavalyi Szigeten láttam, ezért természetesen óriási elvárásokat támasztottam. Lehet, hogy ezért, lehet, hogy csak az újdonság varázsának eltűnéséért, de most valahogy kevés volt. Idén tényleg csak az nem látta Pattonéket Európában, akinek nagyon nincs pénze, vagy utálja őket, ezért már nem élvezet, és mintha kezdenék megint unni egymást. Patton persze a világ egyik legzseniálisabb frontembere, minden egyes hangot hiba nélkül énekel ki, de mintha ő is szívesebben itta volna le magát örömében a spanyolok győzelme után, mint hogy a színpadon bohóckodjon.

Ezután az első lemeze előtt álló francia Jamaica hozta el az idén eléggé alulreprezentált indie-t, és mindezt borzasztó aranyosan. Antonie Hilarie jó frontember, kellő nyugodtsággal tapasztalta, hogy még nem ők a headlinerek, és csak lassan gyűlik eléjük a tömegnek is alig nevezhető pár ember. Ennek ellenére csináltak egy igazán jó bulit, köztük az I Think I Like U2-val, aminek a nyár egyik legnagyobb slágerének kéne lennie. A jó hangulat annyira megragadta a jelenlévőket, hogy életemben először láttam szekusokat táncolni és bulizni fesztivál alatt anélkül, hogy valami részeget rugdosnának épp. A Jamaica, remélem, befut rendesen.

Kis szünettel irány a Crystal Castles. A duónak nagyon szeretem a lemezeit is, de azt a hatást, amit ezen koncerten elértek, egyszerűen képtelenség igazán leírni. A Dance Arena vitán felül a legszebb helyszín az egész fesztiválon, és erre ráillesztve a CC produkcióját teljesen szürreális koncertélmény kerekedett ki. A stroboszkópot előszeretettel használó duó összesen egydobnyi hangszerrel olyan rakenrolt hozott össze, hogy azt bármelyik melldöngető hardcore arc megirigyelné. Pedig igazából csak a külalakjukat látni a fények miatt, Ethan Kath pedig egy helyben, kapucniban bólogat a kütyüi mögött. Aki miatt semmivel sem összehasonlítható egy Crystal Castles-koncert, az természetesen Alice Glass, aki a több tonna rárakott effekt mögül hallatja a céltalan fiatalság hangját, magából teljesen kikelve, közönséggel verekedve, dobszerkón ugrálva. A fénnyel, a hangzással, a dalokkal, a helyszínnel, és a kiállással először értettem meg teljesen a Crystal Castles lényegét.

Ez a zenekar azért ilyen sikeres, mert minden elemében bemutatja, milyen is 2010-ben tizen- és huszonévesnek lenni: kilátástalan, önmarcangoló, céltalan, mégis végtelenül kényelmes. Persze aki nem akar szociológiai tanulmányt írni belőle, az is nézze meg, mert a Crystal Castles jelenleg az egyik legjobb koncertzenekar a világon.

Eztán az Ed Bangeres dj-k a szokásos színvonalat hozva búcsúztatták el a 2010-es Exitet, amit mindenkinek csak ajánlani tudok. Újvidék szép város, a szerbek a legkedvesebb népek közé tartoznak, akikkel valaha is találkoztam. Azt hiszem, jövőre is lemondok a fehér fotelekről, jó nekem a fapad is, ha láthatok olyan fellépőket, akik lemezeit nem hat éve hallgattam utoljára.