A rock and roll szabadnapos volt

Egervári Zoltán
2010.07.16. 14:48 Módosítva: 2010-07-16 14:49:07
1 hozzászólás

Az Index stábja zenei útvesztőbe került az EFOTT harmadik napján, ahonnan még most alig bír kikeveredni. Ahhoz már hozzászoktunk, hogy ez az egész olyan, mint egy hétköznapi egyetemi buli, csak élő zenével és nagyban, de amikor újra meg újra az életünket kockáztatva a Táncdalsátor felé merészkedünk, mindig tud meglepetést okozni. Csepregi Éva telt ház, UFO telt ház. Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Inkább elmentünk zenét hallgatni, pedig Éva egy kicsit megdobogtatta Neoton Famílián edződött bakelitszívünket, de csak két másodpercre, az meg édeskevés az életben maradáshoz.

A nagyszínpadon Beck Zoli és zenekara vezette fel egy órában az énekes vizsgamunkáját, egy dalt, amit a Pécsi Tudományegyetemről írt, az egyszemélyes vizsgabizottság pedig a helyszínen is megjelent Dr. Bódis József, a PTE jelenlegi rektora volt. A kegyelemkettes valószínűleg annak szólt, hogy ipsziék szóltak és nyomták már jobban is, nemegyszer, annak ellenére, hogy majd 10 ezren csápoltak a meeting point oszlopok árnyékában. Az összképen némileg rontott a szándékos vagy véletlenszerű vizuál, ami akár a windows media player beépített visualization alkalmazása is lehetett volna.

Mielőtt elmerültünk volna a Quimby rockjában, egy rögtönzött nosztalgiaparti keretében felmelegítettük a múlt heti Rockmaratont. Superbutt az EFOTT lankáin, a legferdébb nézőtéren, aminek csak egy hátránya van – Vörösék is megszívták ezt –: a keverő a dombtetőn, a színpad a domb alján van, ergo az első sorokban korántsem ugyanazt hallani, mint jóval hátrébb. Ez általában így van minden egyes koncerten, de ha a keverő a magas sugárzók felett helyezkedik el, elég nehéz belőni a kívánt hangzást. Még szerencse, hogy a rock and rollban és a Superbuttban is van annyi lazaság, hogy a dolgot nagy ívben leszarva bontották le a megjelent kb. 100 ember elméjét. A show ötös, a hangzás elégséges.

Aztán kiderült, hogy ez mégsem így van. A szökőévente Pécs környékére eljutó Neck Sprain úgy szólt, hogy öröm volt hallgatni. Míg rá nem jöttünk, hogy egy magyar Pantera koncerten vagyunk. Áron András kurva jó énekes, a Remembering The Steel nevű Pantera-tribute-zenekarban úgy hozza Phil Anselmo énektémáit, hogy maga Phil is azt hinné, ez ő. De itt ez már nem kéne. Ráadásul a zene is erőteljesen hajazott a Panter témáira, holott olyan hangzást produkáltak, hogy na. Elveszett az eredetiség, az unikum. Pedig a Neck Sprain nem volt mindig ilyen. Ha ezt levetkőzik, a meztelen valóság jobban fog állni nekik. A jelen lévő kb. 30 ember láttán konzekvenciát vontunk: a 21. század leendő értelmiségéből kiveszett a rock and roll. De a rock biztosan.

Vissza a popszíntérre, Quimby, nagyszínpad, tízezres tömeg. Kötelező számok, újdonság nélküli hagyománykoncert, kockázatmentesen, magabiztosan. A libidó csak a szokásos szintig emelkedett.