A péntek rocknap volt a Hegyalján

2010.07.17. 19:24 Módosítva: 2010-07-17 20:29:35
12 hozzászólás

Rakenrolltól a modern metálig volt minden a Hegyalja fesztivál kínálatában pénteken, kora délután a The Trouserst, kicsivel később a Kowalskyval megerősített Black-Out-ot, este a zúzós Ektomorfot, végül a Meshuggah-t néztük meg. Meg persze a Motörheadet, de arról már írtunk.

Kevés hálátlanabb feladat van a zeneiparban, mint egy nyári fesztivál nagyszínpadán fél négykor bemelegíteni a jónépet, mégpedig azért, mert a negyven fokos hőségben a kutya se akar napra menni, nemhogy csápolni, a technikusok nem foglalkoznak az első fellépővel, belövik a pultot úgy szemre, osztjóvan, a zenekar meg kínlódjon csak, kit érdekel.

Pénteken a The Trousers került szopóágra, én biztos sírva fakadtam volna, amint meglátom a szemre 48 fős közönséget a nagyszínpad előtti placcon, ahol ugye elfér 12 000 is, de a The Hives-Hellacopters vonalon mozgó, de náluk egy fokkal keményebb zenét játszó együttest ezt cseppet sem zavarta, egy rossz szó nélkül lenyomták a nekik kiszabott 45 percet, és ha volt is bennük tüske, az kifelé nem látszott, a billentyűs fazon pont úgy jött (mű?) eksztázisba félpercenként, mintha legalábbis a Novarock nagyszínpadon tolták volna a Metallica előtt.

A zene nem rossz, de kissé egyhangú, jót tesznek neki a feldolgozások, mondjuk egy AC/DC, amire már két csaj is erőteljes csápolásba kezdett, de én a The Hivestól nem játszanék semmit a helyükben, mert menten kiderül mennyivel jobbak a svédek minimálslágerei a saját nótáknál. A zenekart valami stylist szépen kiokosította, tökéletesen dizájnolt lázadás látszik a tagokon, mindenkinek jól behatárolható stílusa van, sőt, még a színpad szélén táncoló turnékellék csaj is úgy nézett ki, mint aki a hogyan legyünk rocker-barátnők című kiadványból raktak volna össze. (sixx)

Jóval közönségbarátabb időpontban, hét óra tájén kezdett a Black-Out, amiben most ismét Kowalsky énekelt, az egykori frontember, aki elment a Kowa és a Vega nevű formációba lazább, groove-osabb cuccot játszani, és ugyan én eleinte idegenkedtem a váltástól, de ez is jól áll neki. Az énekes azon kevés egyéniségek közé tartozik a magyar rockéletben, aki képes egy teljes koncerten át magára vonni a figyelmet, pedig nem spárgázik, mint David Lee Roth, csak valahogy úgy énekel és konferál, hogy nem tud az ember másra figyelni.

A Black-Out esetében pedig lehetne, mert kiváló zenészek vannak mellette/mögötte a színpadon, akik sajnos nem érték el soha azt, amire predesztináltak voltak tudásuk és lelkesedésük alapján, egy közhellyel szólva rosszkor és rossz helyen születtek, de erről ők tehetnek legkevésbé. A pénteki buli ugyan egy pár fokkal halványabb volt, mint amit megszokhattunk tőlük, de a Pepsi-színpad botrányosan gyenge hangosítása és az este hétkor is a színpadra betűző nap erre magyarázat lehet, szegény Csányi Zoltán dobost a hőgutától úgy hat perc választhatta el a buli végére.

A közönség együtt énekelte a régi Black-Out-nótákat Kowával, és hálás volt minden apró kiszólásnak is, szóval a hangulatra nem lehetett panasz - jót tenne a magyar rockzenének, ha Kowalsky egy seggel két lovat is meg tudna ülni. (sixx)

Színpadon Magyarország leghíresebb metalzenekara. Testvérdal, Nem engedem, I know them. Az Ektomorf bárki által könnyen elsajátítható zenét játszik, nem kell ide különösebb tehetség, a Roots-kori Sepulturát lelkesen és profin nyúló zenekar egész jó kis hangulatot csinál. Nagyjából pontosan lehet tudni, hogy következnek egymás után a súlyos (vagy annak szánt) riffek, de hát ezért is jött be a sátorba az a sok feketepólós ember, nyár van, ne legyen itt semmi meglepetés.

A zenekar magyar mércével szinte elképzelhetetlen magasságokba jutott az utóbbi években, ha valami miatt, hát emiatt már érdekesek. Meg ugye a frontember Farkas Zotya a cigány származásával. Ilyen tényleg nincs, ha valaki ezt mondja tíz éve, körberöhögjük. Az van, hogy ha éppen nem vagyunk részegek, akkor ez a statikus program még úgy is hamar unalmassá válik, hogy amúgy szeretjük Max Cavalerát és ezt a hangzást. Ráadásul a frontember egyre sűrűsödő érzelmi kirohanásai fárasztóak, és nem azért, mert nem hisszük el neki, hogy szereti a közönséget meg Magyarországot, hanem mert már elég. Tovább. A számok közötti átvezető szövegekkel egyébként ő a magyar metal Kozsója. (dp)

A koncert előtti folyamatos Mes-hu-ggah kántálást hallgatva és az összegyűlt közönséget nézve most már tényleg egyértelmű, hogy a svéd zenekart ma már mindenki szereti, akinek köze van a metalhoz. Na nem mint ha nem érdemelné meg ez az öt különös figura a népszerűséget, de a Destroy Erase Improve lemez elmebeteg számszerkezeteire gondolva még akkor is fura ez, ha tudjuk, hogy mostanában gyakorlatilag minden hosszú hajútól elvárható, hogy szeresse az úgymond „technikás” zenéket is.

Itt jön azonban az átverés, a Meshuggah-nak köze nincs az okosmetalos attitűdhöz. Ebben a zenében jó ideje semmi bonyolult nincsen, legalábbis a közönségből nézve. Viccesek a lábdob ütemére headbangelni próbáló fiatal srácok. Pár elvetélt kísérlet után gyorsan abba is hagyják, pedig csak a zenészeket kéne követni, a Rational Gaze-re vagy a Sane-re ugyanúgy lehet ugrálni, mint bármelyik Ektomorf számra. Amitől ez a zenekar izgalmas, az a hangzás. Ahogy a beállásnál megszólalnak a gitárok, már lehet tudni, itt kő kövön nem marad. Lebegünk a semmiben, aztán egy láthatatlan erő hírtelen megmarkolja lábainkat és földhöz csap. Ez aztán megtörténik újra és újra, de kell ez nekünk most, nem akarjuk, hogy vége legyen.

A Meshuggah zenéje a Destroy lemez óta folyamatosan egyszerűsödik, legalábbis hallgatói füllel. Mondhatni, a legutóbbi lemezen még sláger is van. A setlistet ügyesen válogatták össze, bár az azért kellemes meglepetés lenne, ha egyszer az első lemezről is nyomnának valamit. A hangzás tökéletes, bár ha ezek a gitárok megszólalnak, teljesen mindegy, hallani-e a pergőt. Ezt a zenét nem lehet részekre bontani, vagy működik egyben vagy nem.

A Meshuggah számai jól bevált séma szerint íródnak, de ez itt az a kategória, amit nem lehet megtanulni, erre születni kell. A metalzenében aztán tényleg nem ez a legfontosabb, de nagyon lehet neki örülni, ha pár svéd fickó úgy váltja meg a világot, hogy csak az ösztöneikre hallgatnak, a többi meg nem számít. (dp)