Énekeljük el azt, hogy vége

Egervári Zoltán
2010.07.19. 16:02
3 hozzászólás

Mekkora lúzerség egy feloszlóban lévő kultikus bandát megkedvelni, akik ráadásul utolsó turnéjukat tartják, és a Szigeten augusztus 9-én végleg elbúcsúznak a közönségtől? A Kispál és a Borzot a 90-es évek elején a metálosoknak, köztük nekem szinte kötelező volt utálni, úgy ahogy a bonanzásokat és az eddásokat is. És ugyanez vissza. A tizenéves hév nem fogadta el a homlokba lógó tincseket, a szőkített nőt meg az alterosokat, de ugyanígy rekesztettek ki bennünket, ha más nem tekintetükkel. Semmi összetűzés, csak a saját zenék legfőbb létjogosultságának bizonygatása. Aztán ahogy nőtt az ember ezek a korlátok szépen lassan leomlottak és kialakult egy olyan helyzet, hogy a top10 koncertek evör kategória egyik dobogósa a Depeche Mode Live in Paris-a lett, a top10 hazai előadó közé felverekedte magát Lovasi András és Menyhárt Jenő, és a nyár egyik legfőbb élőzenei élményét egy Kispál-koncert jelentette.

Az EFOTT fő headlinere 23 év után döntött úgy, hogy már nyűg a zenélés és inkább mindenki a saját pogácsáját sütögeti tovább - Lovasi ugye a Kiscsillagot viszi továbbra is, Kispál Andrást pedig Velőrózsák néven kell majd keresni ezentúl. Lehet, hogy új dalokat írogatni már egy kicsit unalmas és fárasztó nekik így együtt, de amit műveltek a színpadon, az egyáltalán nem arról szólt, hogy unnák ezt az egészet. Vagy ez csak nekem volt új, aki még életemben nem voltam Kispál-koncerten? Nem hiszem.

A zenekar feltehetőleg egész nap a frontember orfűi házában hangolt az estére és nem azzal volt elfoglalva, hogy egy legjobb koncert reményében fél Magyarországot átutazza. Bár a beszámolók szerint a pénteki tokaji dzsembori sem volt rossz és még a Motörheadet is láthatták.

Az éppen futó pécsi cirkuszfesztiválon nem volt ekkora show, mint itt: cigánykerék vetélkedő a zenekar tagjaival a színpadon, a közönségtől kölcsönkért vuvuzelára improvizált új műfaj debütálása, amit mi csak pszichedelikus vuvumetálnak definiáltunk nagy hirtelen, számok közepén egyszer csak pofátlanul megszólaló mash up-ok, többek között a Nirvana Smells Like Teen Spirit-jére lazán ráhúzott Jean Michel Jarre féle Pop Corn, örömzene, kötelező slágerek és egy kicsit átbaszós vég: amikor az utolsó számnak tűnő de szerencsére utolsó előtti számban olyan mélyre süllyedt az érzelmi kútban a zenekar, hogy belül mindenki zokogott, de senki nem akarta, hogy így legyen vége, ezek nem Lovasiék lettek volna, hát szerencsére nem is így lett. Utoljára még jött egy kis rock and roll, meg egy faszfogdosós, focista sorfal jellegű, meghajlás szerű meghajlás.

Aki akarja még látni őket kapja nyakába az országot, aki meg csak most lett rajongó, mint én az vagy ossza be magának ezt a koncertet élete végéig, vagy reménykedjen, hogy pár évtized múlva majd feltámadnak és járókeretes mutatványokkal barnítják majd a szőkített nőt.